Retrókultúra

Miben mérjük a kultúrát, az itt a kérdés. A fogyasztók számában vagy a fogyasztás minőségében? Elég, ha tudjuk, hány könyvet adtak el, és hányan járnak színházba, vagy az is számít, hogy mit olvasnak, és mit néznek a kultúrafogyasztók? Egy felmérés szerint minden második ember vesz a kezébe könyvet - a tizenévesek naponta átlag öt percre -, de vajon milyet? És az özönvíz óta évi négymillióra kihozott színházjegy-eladásból mennyi a tingli meg a tangli? (Hát a számlálásban a svindli?)

Az év a kultúrában hozott eredményeket. A felújított Zeneakadémia megnyitása és az Erkel Színház újranyitása örvendetesen bővíti a muzikális és teátrális kínálatot. Az előbbinél minden ráfordított forinthoz nyolcat tett a kiátkozott Unió, az utóbbi önerőből újult meg, és jutányos jegyárakkal rukkolt ki. Írjunk be egy piros pontot, ám mielőtt elszállnánk, kérdezzük meg: nem magától értetődő kötelessége egy kulturális kormányzatnak, hogy elérhetővé tegye a magas kultúrát azoknak, akik igénylik, de nem tudják megfizetni?

A Zeneakadémia és az Erkel Színház a kirakat, szépen ki vannak világítva, de azért még nem mondhatjuk, hogy a szellem napvilága ragyog be minden ház ablakán. Sötét dolog például, hogy a Magyar Művészeti Akadémia rátenyerelt a kultúrára, intézményeket kebelezett be Gargantuaként, mint köztestület irdatlan politikai hatalmat és hozzá értékes ingatlanokat zsákmányolt, pártfelügyelet alá vonta a Műcsarnokot, a Vigadót, a Hild-villát, és ki tudja, még mit, retrográd őslényként itt maradt kényura pedig osztja az észt, a díjakat és a magyarságcímkét. Polipkarjaival egyre újabb területek felé terjeszkedik, hogy megfojtsa a maradék független szellemet. Hírek szerint a folyóiratok következnek.

Hihetetlen károkat okoz a kultúra hitbizományba adása a politikai klientúrának, amit leginkább a színház sínylett meg. A színvonalsüllyedés, a közönség elmaradása a korábban művészileg amortizált társulatok előadásairól Budapesten a leglátványosabb. Először zártak be színházat a rendszerváltás óta. Pofátlan manipulációval, a törvényes jogi eljárást megkerülve (koncepciós bírói ítélettel alátámasztva) magánszínházzá címkéztek egy az összes többihez hasonlóan állami támogatásból működő teátrumot, hogy simán átjátszhassák a politikai kegyencnek. A Nemzetiben ehhez a törvényes eljárások látszatára és gondosan preparált szakmai zsűrire volt szükség. Az addig kiéheztetett, "ellenséges" társulat "barátivá" válásakor azonnal megnyílt a bőségszaru, és nagy mennyiségű pénz zúdult be az ablakon. Ennek ellenére az előző csapat szétverésének pusztító következményei már lemérhetők az előadások színvonalán és az együttes bizonytalan szakmai, illetve lelki állapotán. Egy jól működő, telt házakkal játszó, új közönséget kialakító, szellemileg és anyagilag stabil, reprezentatív, az ország imázsát emelő színházat vertek szét. Ki fogja vállalni ezért a felelősséget?

A Vígszínházat csak az mentette meg - ideiglenesen - a szolnoki rémtől, hogy a miniszter korábban védnökséget vállalt a világhírű Bob Wilson három országot érintő közös projektje fölött, és a miniszterelnök nem kockáztatta az elmaradásával vagy az alkalmatlan személyre bízásával járó nemzetközi blamázst.

A Hollywoodból jött filmbűvész kisöpörte a filmgyártás állítólagos Augiász-istállóját, de az általa elindított és befejezett filmek közül még nem akadt olyan, amelyik meghaladta volna a korábbi átlagot. (Nagy szó lenne: egyből egy. Ennyi készült összesen.)

A politikai vazallusrendszer a regresszív kultúrának kedvez, mert koncepciójának alapja a konfliktuskerülés, a valóságos problémákra reagáló kortárs érzelmek és indulatok, mindenekelőtt a racionális és intellektuális megközelítések elutasítása. Klientúrája a másodlagos és apologetikus alkotók közül kerül ki - a két tulajdonság legtöbbször ugyanabban a személyben egyesül. A politikai kincstár előszeretettel támogatja az üzleties, kommersz kulturális ipart, ha az - természeténél fogva - felszínes hatásokra, popularitásra, rózsaszínű álmokra épít, de nem szíveli a szembesítő, kataklizmát bemutató, katartikus művészetet. Profitorientált popkoncertek kaptak a közelmúltban tízmilliós nagyságrendű támogatásokat a miniszteri keretből - az előadók általában Fidesz-közeliek -, holott egy felvilágosult országban ezeknek üzleti alapon kellene létrejönniük. Célzott támogatást nyerni, legyen szó színházról, könyvkiadásról, művészeti fesztiválról, konferenciáról csak a hatalomközeliség pozíciójából lehet.

Az apologetikus, banális, bulvár kultúra preferálása rohamosan sietteti a közízlés romlását. Az olvasóközönség, a színházi, opera- és filmnéző, a zenehallgató igényének süllyedése egyértelműen kitapintható. A profitéhes Telecom galádul kiveheti kínálatából a páratlanul értékes zenei Mezzo csatornát, nincs rá igény, kevesen sírnak utána. Az elektronikus média a legközömbösebb silányságterjesztő. A köztévé három és fél milliárdos szerződést kötött futballközvetítésekre, miközben kiszorította az értékes színházi adásokat. Engedelmes mamelukszerkesztők politikai alapon szelektálják a kortárs magyar irodalom legjelentősebb alakjait. Művészeti műsorokban a pártszolgálatos alkotók kapják az első, második és harmadik helyet. A szórakoztatás és a celebség százszor előbbre való, mint a gondolatébresztő műalkotás, amelyet közelebb hozni, befogadását figyelemfelkeltéssel, kedvcsináló összeállítással, vitával elősegíteni kulturált országokban a közmédia elsőrendű feladata. Ezt a funkciót a magyar köztévé nem teljesíti. Az egyetlen - politikailag - progresszív kereskedelmi tévé is alibi kulturális műsorkonzervet gyárt, tájékozatlan sztár-műsorvezetővel, az adásba kerüléskor már túlhaladott kérdésfeltevéssel, a fontos művészek helyett többnyire a népszerűek megszólaltatásával.

Napjainkban indult a legabszurdabb vállalkozás, az m3 retrótévé. Mintha az összes köztévét eddig nem az "Önök kérték" típusú nosztalgia gagyi öntötte volna el. Most majd egy egész csatorna halászgat a múlt idők löttyében. És nem az értékes tévéjátékokat, Füst Milánt és Dosztojevszkijt akarja kifogni. Hanem amit ő maga köt a horogra. A csalit.