Már a telefonban kiköti a maga szelíd, ám ellentmondást nem tűrő módján, hogy tegezzem. A kispesti ház Édeske egyedülálló kortárs műgyűjteményének otthona is - tenyérnyi szabad hely sincs a falakon.
Felhörpinti a délutáni kávét, rágyújt, én meg kézenfekvő kérdéssel indítok: férfi létére hogyan lett belőle Édeske?
- 1969-ben rendeztük meg a Szürenont, egy számomra nagyon fontos kiállítást. Rengeteg ember volt ott, és mivel nagyon rossz a névmemóriám, megszólítás gyanánt mindenkit becéztem: aranyoskám, csillagom, stb. Ekkortól kezdtek "édeskézni" a művészvilágban. Az évek során megpróbáltam igazodni a becenevemhez, mert sokáig izgága, mindenben hibát találó figura voltam. Mentségemre szóljon: okkal kötözködtem. Pályám kezdetén, a 70-80-as években legtöbben jó műszaki érzékkel megáldott lakatosnak tartottak, aki fura, mozgó szerkentyűket fabrikál. "Nyugatmajmoló, balhés pasas! Azt állítja, hogy a művei mobil szobrok, pedig ilyen a szocialista művészetben nincs" - mondták. Többnyire ki sem állíthattam, főként Pesten nem. Osztályidegen voltam körön kívül és körön belül.
- A "legsűrűbb" Rákosi korszakban lettél géplakatos tanuló. Miért éppen az? Nem volt más választásod?
- Lett volna, csak én már akkor is imádtam a gépeket. Erőteljesen polgári családból származom, apám két diplomát szerzett, anyám szintén iskolázott nő volt. Családi nyomásra mentem gimnáziumba, de az érettségiig már nem jutottam. Kézzelfogható dologgal akartam foglalkozni, ezért jelentkeztem lakatosnak. Abban az iskolában megtaláltam a helyem, éltanuló lettem, később szakoktatónak alkalmaztak. Csak aztán politikailag megbízhatatlanná váltam.
- Ez miben nyilvánult meg?
- Például megfogadtam, hogy amíg itt vannak az oroszok, talpig feketében járok. Soha nem mondtam ki az elvtárs szót, és öreg húgyosnak neveztem a párttitkárt. Szakismeretet, szakrajzot, anyag- és gyártástechnológiát tanítottam, közben tagja lettem a Módszertani Intézetnek, én állítottam össze az országos tantervet. Ekkor jutott eszébe valamelyik főnöknek, hogy aki ilyen felelősségteljes beosztásban dolgozik, annak be kell lépni a pártba. Két pártmókus káderezett le, beszéltek ezzel, beszéltek azzal, végül közölték, hogy jelölt sem lehetek, nemhogy párttag. A benti műhelyben születtek az első alkotásaim vagy inkább kísérleteim. Gondoltam, ha a művészettel kacérkodom, nem árt, ha némi képzést kapok. A Dési Huber Képzőművészeti Körben kezdtem festést tanulni, de nagyon nem illettem oda. A második nekifutás jobban sikerült: kis bőröndben vittem el Laborcz Ferenchez a munkáimat, egyet megnézett, és azonnal látta, hogy hasonlóan jár az agyunk - ő is konstruálta a szobrait, nem másolta. Végülis elégedett lehettem: a főnökeim megbecsültek, szerettem amit csináltam, a gyerekek rajongtak értem. Persze vágytam arra, hogy befogadjon a művészvilág, de tudomásul vettem, hogy nem kaphatok meg mindent, és mentem a saját fejem után. Kezdettől meggyőződésem, hogy a gép: szép. Nem feltétlenül tapad hozzá izzadságszag, meg lehet szelídíteni, emberi tud lenni. Én szép, szórakoztató, mozgó elemekből hoztam össze gépszerű szobrokat, amelyek áthallásos, társadalomkritikai címükkel a magyar valóságot karikírozták.
- Évtizedekig ellenszélben hajóztál politikailag és művészileg egyaránt. Hogy-hogy nem fáradtál bele?
- A lázadást a családból hoztam. Apám 41-ben azért vett hitelből világvevő rádiót, hogy hallgathassuk a kintről jövő híreket. A felszabaduláskor ötödikes voltam és rettentően fellelkesített a ránk váró "boldog jövő". Egy hétig tartott. Mert egyfelől szidták a piszkos kapitalistákat, másfelől egymás sarkát taposták a svéd kekszért, csokiért, kakaóért. Attól kezdve átláttam a szitán, és mindvégig kritikus maradtam.
- Egy művésznek nem kötelező politizálni. Kimaradhat a közéletből, ha akar.
- Nem akartam. Egész életemben igyekeztem a jó, az igaz ügy mellé állni. Gyerekkoromban a főváros bombázása elől egy kis Vas megyei faluba menekültünk. Máig emlékszem arra, ahogy fekete autók cirkáltak az utcán, és szedték össze a fűszerest, az állatorvost, a patikust, akik a barátaink voltak. Nagymamámtól tudtam meg, hogy zsidók, összeírták őket, van egy lista, pontos címre jönnek. Ez belevésődik egy nyolcéves gyerekbe. Nem akartam olyan hatalomhoz dörgölőzni, amely megbélyegez, kirekeszt másokat. Nyugodtan állíthatom: sikerült. Ebben tévedhetetlen voltam. Nem csatlakoztam se csoportosuláshoz, se eszméhez, amely letérített volna erről az útról.
- Olvastam, hogy a nyolcvanas évek második felében ösztöndíjasként Nyugat-Berlinben éltél egy darabig. Nem kísértett meg a vágy, hogy kint maradj?
- Úgy mentem ki a családdal, hogy végre itt vagyok egy szabad országban, ahol politikai áthallások nélkül alkothatok. Aztán kinéztem az ablakon, és egyenesen a berlini falra láttam. Ott volt a senki földje, a lőtornyokkal, kutyás őrökkel, és a túloldalon a befalazott ablakok. Másfél évig minden képem a berlini falról szólt. A megfércelt Berlin című festményemen a középen futó férc jelképezte a falat. A kiállításokon mondtam is a látogatóknak, hogy csak meg kell húzni a végét, kibomlik.
- Mire hazajöttél, tényleg kibomlott. Horn Gyuláék meghúzták a végét.
- Igen, várt minket itthon egy új világ, teli szép reményekkel: Gorbacsov, peresztrojka, és a vágyott rendszerváltás. Mert nem titok, hogy a barátaim jelentős része - Rajk Laci, Demszky, Magyar Bálint - a demokratikus ellenzék tagja volt. Én javítottam a nyomdagépeiket, a feleségem varrt vásznakat a stencilgépekre, a műhelyemben készültek a próbanyomatok. Adalék a korhoz, hogy akkoriban a Délpesti Vendéglátónál dolgoztam, "Hóbagoly", vagyis Boross Péter volt a főnököm. Mindent tudott, de soha nem tett nekem, nekünk keresztbe.
- Az örökös szembenállás őrli a lelket. Megkeseredhettél volna, de a te szobraid szellemesek, játékosak...
- Nem hagytam magam depresszióba süppedni, mindig találtam egy szalmaszálat, amibe belekapaszkodhattam. A két gyerek szépen növögetett, Éva hűségesen követett a nehéz, göröngyös művészi pályán, nem követelőzött, hogy kaparjak nagyobb kalács után, belenyugodott, hogy nem élünk luxusban.
- Úgy érezted, hogy a rendszerváltással eljött a te időd. Tényleg eljött?
- Az Antall-kormánnyal nem tudtam kibékülni, nem tetszett az eltúlzott magyaros máz, a veretek, kacagányok. Az első Fidesz kormányt sem szíveltem, zavart az erőszakosságuk, a nyomulásuk, de úgy véltem, még felnőhetnek, kijózanodhatnak. Aztán a szocik nyolc évében végre jól érezhettem magam. Díjakkal továbbra sem halmoztak el, de kezdett kicsit jobban menni, félrerakhattunk, támogattuk a szegény sorsú kollégákat, csereberékkel gyarapítottam a kortárs műgyűjteményemet. Ez a folyamat 2010-ben megszakadt. Azóta minden percben érzékelem a törvénytelenségek és igazságtalanságok sorozatát, a hozzá nem értést, a rosszindulatot, a gonoszságot. Gyurcsányra mocskos vádak tömegét szórta az ellenzék. Ez az ellenzék hatalomra kerülve megmutatta, milyen az, amikor a kormánynak nincs erkölcsi érzéke, nincsenek gátlásai, bármit megtehet, és meg is teszi. Uralmuk a hatalom megszilárdításáról, és az őket körülvevő bástyák kiépítéséről szól, miközben milliók élete ment tönkre. Az utóbbi három évben szinte csak festek. Ennek oka a biológiai gát. Szűkül az idő, nem dolgozhatok hónapokig egy szobron, mert az indulatokat, amelyek befolyásolják az életemet, így tudom gyorsan kiadni magamból.
- Tizennégy kamera vigyázza a nyugalmadat. Mégis betör hozzád a világ?
- Minden napra jut valami, ami egy normális országban nem történhetne meg. Sose gondoltam, hogy valaha visszasírom Kádárt, de a maihoz képest az csodás kornak tűnik. A mostani állapotok engem a Rákosi éra végére emlékeztetnek, amikor már nem vitték el az embert egy rendszerellenes vicc miatt, de kegyvesztett lett, megfagyott körülötte a levegő. A nyolcvanas években Fekete György elismert, jól fizetett belsőépítész és közszereplő volt. Műsort vezetett a tévében, ahonnan engem kitiltottak. Ez a bigott, antidemokratikus figura ma élet-halál ura, hatalmas pénzek fölött rendelkezik, és az általa vezetett intézmény dönt arról: ki a nagybetűs Művész és ki nem. A mi kutyánk kölyke jó magyar, aki a másik oldalon áll, az idegenszívű, kokit és sallert érdemel.
- Amióta önkéntes száműzetésbe vonultál, alig vállalsz nyilvános szereplést. A Hazám-díjat azonban átvetted, méghozzá láthatóan boldogan.
- Nem állami kitüntetés, egy független szervezet, a XXI. Század Társaság alapította 2001-ben. Évente heten kapják meg, művészek, tudósok, akik a pályájukon kiemelkedőt alkottak és sokat tettek az országért. Senkit nem ismerek a kuratóriumból, és azt hittem, ők sem ismernek engem. Meglepett és meghatott, hogy követik, számon tartják, amit csinálok. Különösen jólesett, hogy a díj neve: Hazám. (József Attila verséről - a szerk.). Mert hiszek abban, hogy ez az ország hazája mindazoknak, akik otthonuknak tekintik, és becsülettel kiállnak érte.
- Mit kívánsz önmagadnak, és mindnyájunknak?
- Szeretném megérni, hogy Magyarország újra a hazám lehessen. Ne írják elő, hogyan kell szeretni a hazát, ne iktassák törvénybe, hogy aki másként szereti, az nem hazafi. Ne ragaszthassanak címkét bizonyos ajtókra az egyetemen, ne lehessen még gondolatban sem embereket listázni. Ne történhessenek olyan aljasságok, mint amik már jó ideje történnek. És én most nem a kisstílű mutyikról beszélek, hanem azokról a folyamatokról, amelyek a háttérben zajlanak. Csak sejtéseink vannak róla, meggátolni nem tudjuk, és valamennyiünk jövőjét ássák alá.
