Képzeljük el, hogy mondjuk a következő hónap közepén döntés születik, és esetleg nem az eddigi direktorok, Eszenyi Enikő és Kerényi Miklós Gábor mandátumát hosszabbítják meg a Víg és az Operett irányítására. Akkor két hét marad az átadás-átvételre? Micsoda káosz, mennyi lelki sérülés származna ebből? Ha pedig minden megy tovább, mint eddig, akkor mire volt jó megint ez a nagy cécó, miért nem lehetett az igazgatók mandátumát már az első pályázat érvénytelenítése helyett meghosszabbítani? Ismét a politika teremt kulturális területen lehetetlen helyzetet, és a háttérben ki tudja milyen érdekek húzódnak meg.
Ahogy az sem derült ki, hogy a Balázsovits Lajos által vezetett Játékszín miért nem felelt meg a magasságos fenntartói igényeknek, ellenben Németh Kristóf és üzletfelei részére miért volt minden kedvező ahhoz, hogy főnix módjára újra feltámasszák a már bezárt teátrumot? Azóta egyébként kiderült, hogy jól, teltházakkal tudják működtetni, lényegében egészen hasonló bulvárszínházat visznek tovább, mint az elődjük, és ők ehhez azért kaptak is plusz muníciót. De megint csak az a kérdés, miért kellett a botrány, a hosszú bizonytalanság, miért nem lehetett nyílt kártyákkal játszani, és azt mondani, Balázsovitsot ezért meg ezért nem akarjuk, Németh Kristófot ellenben ezért meg ezért, akár pályázat nélkül is, preferáljuk.
Ahogy miért nem lehetett a Nemzeti esetében is kijelenteni, hogy Alföldi Róbert pályázata lejárt, Vidnyánszky Attila következik utána. Amit különben szinte mindenki tudott. De akkor minek a pályázati bohózat, ne játsszunk demokráciát ott, ahol nincs.
Tessék vállalni a kinevezésért a felelősséget! Persze erre azt is lehet mondani, hogy korábban Alföldi kinevezése is sejthető volt, és tényleg. De be kellene ezt már fejezni végre, pályázatot csak akkor érdemes kiírni, ha azon valójában el is dőlhet valami.
A bizonytalanság általában biztonsági évadokat eredményez. Ha sok a kétség a dotáció, a direktor körül, ha netán még vélt vagy valós politikai elvárások is megfogalmazódnak, akkor csökken a kockázatvállalási készség, a kísérletező kedv. Ez kedvez a tutira menő, a kasszát kiszámíthatóan megtöltő bulvárnak. A színház művészetvolta háttérbe szorul.
Bár éppen a Víg ellentmond ennek, ott elég sok biztonsági kűr után Eszenyi beerősített, a Danton halála, az Álomkommandó bemutatása nem a könnyed szórakoztatást szolgálja, ahogy a Nemzetiből, ahol példa nélkülien semmi nem maradt a korábbi programból repertoáron, a Mephisto Vígbe való átvállalásához is kellett kurázsi.
A Játékszínéhez hasonlóan a Trafó működése is konszolidálódott, ott ugyancsak fölöslegesnek bizonyult a megismételt pályázat, az is világossá vált, ami szintén előre sejthető volt, hogy a kinevezett direktornak, a jó nevű táncművész-koreográfus Nagy Józsefnek vannak külföldi kötelezettségei, ezért nem tud éjt nappallá téve itt lenni, vagyis szükség van a munkáját mindig is kiválóan végző alapítódirektor, Szabó György tevékenységére. Nagy Józsefnek józan belátással sikerült őt "visszacsempésznie" a Trafóba, így megint ő végzi a munka oroszlánrészét. De miért kellett ehhez szétverni, majd áldozatos tevékenységgel újjászervezni azt, ami eleve remekül működött?
Nagy fegyvertény, hogy annyi huzavona után, többször módosított határidőkkel, de végre csak megnyílt az ország legnagyobb teátruma, az Erkel Színház. Na persze kicsit magyar módra, nem hozták úgy rendbe, nem tágították annyira a színpadot, hogy megfeleljen a korszerű opera- és balett játszás követelményeinek, pedig, ha, előbb-utóbb, mind halaszthatatlanabbul felújítják az Operaház elhasználódott épületét, valamennyi produkciónak az Erkelbe kellene költöznie.
Kimondhatatlan öröm, persze az eredeti elképzeléshez képest megint csak jelentős határidő módosítással, hogy megnyílt a felújított Zeneakadémia is. És a kisteremből lett egy zenés előadások tartására alkalmas gyönyörű kamaraszínház. Lett zenekari árok, vasfüggöny, de szintén kezdetleges a színpadtechnika, hogy a díszletek, jelmezek erősen fogyatékos raktározási lehetőségeiről már ne is beszéljünk. Vagyis nincs rá mód, hogy akár naponta legyenek előadások, pedig az egész országban nincs bejáratott helyük a kamaraoperáknak. És az első produkció, A varázsfuvola, ami ugyan egyáltalán nem kamaraopera, bizonyította, hogy mennyire inspiráló ez az új játéktér.
Ahogy inspiráló a Jurányi Inkubátorház mobil, meg az Átrium Film- Színház meglehetősen kötött tere is, belakják, bejátsszák ezeket főleg a függetlenek, akik katasztrofális helyzete némileg rendeződött, de távol áll az ideálistól. Az egész színházi helyzet távol áll tőle. A kultúra területén dolgozók közül sokan azt érzik, nem kezelik értékén a munkájukat, sem a támogatás, sem a figyelem tekintetében. Vagy éppen túlzottan is figyelnek rájuk, és a szakmától távol álló elvárásoknak is jócskán meg kell felelniük.
Miért kellett a botrány, a hosszú bizonytalanság, miért nem lehetett nyílt kártyákkal játszani?
Ne játsszunk demokráciát ott, ahol nincs!
Miért kellett szétverni, majd áldozatos tevékenységgel újjászervezni azt, ami eleve remekül működött?