Szíven ütött az ATV Fórum műsorában meglátott "Dezső" aláírással küldött SMS üzenet. Az említett úr a csepeli szegény temető ürügyén igen bölcsen azt idézte emlékezetünkbe, miért a sopánkodás, hiszen a zenetörténetből ismerjük, Vivaldit és Mozartot is jeltelen tömegsírba temették. Sovány vigasz a hazai érintetteknek, "Dezsőnek" mégis igaza van. És amikor ezt olvastam, azonnal megjelent lelki szemeim előtt a varázslatos Milos Forman filmnek, az Amadeusnak idevágó részlete. Bécsben, 1791 decemberének elején kocog a gyász szekér, a zuhogó esőben, sárban a külvárosi temető felé tart. Néhány kísérő és a gyászhuszárok. Odaérvén az árokhoz, a rozoga talyigáról leemelik az ütött-kopott koporsót, elhúzzák elől a nyílását, kibukkan a gyolcsba tekert holttest, a gödörbe pottyan. Ráöntenek két-három lapát meszet, majd még vékony földréteget, se beszéd, se bánatos búcsúztató. Requiscat in pace, nyugodj békében Wolfgang Amadeus, Ausztria történetének egyik legnagyobb szelleme.
Ez történt több mint két évszázada, az egyik legfölvilágosultabb császár halála után úgy egy esztendővel, akkor ma, a XXI. század első évtizedének végén miért hökkenünk meg, hogy a mai hatalom a szociális viszonyokra semmivel sem érzékenyebb? Szegény vagy, meghaltál, olyan sírhelyet kapsz, amilyen megillett. Elkaparnak. A tehetős ugyanezért milliónál is többet fizet. Örülj egyáltalán, hogy a politikának eszébe jutott, el kell temetni a nincstelent is, gondoskodott rólad. Nem állíthatod, hogy a kétharmad feledékeny. Miért is várnál többet, ha tudod, az élők esetében a megkülönböztetés még kíméletlenebb. Az országnak immár több mint a fele a nyomor színvonalának tájékán kínlódik, sokan annál is lejjebb. Pályakezdő fiatalok kilincselnek, hogy valami munkához és jövedelemhez jussanak, aztán érkezik a hír, vagy fél tucat állami vállalati vezető kolosszális jutalmat kap. Többen húsz milliónál is nagyobbat. Hála a bulvárlapnak, a botrányos döntés köztudott lesz, a miniszterelnök is állítólag utólag értesül róla, miután már a tévéhíradók, (a kereskedelmiek, nem a közszolgálatiak) minden megtudható részletet föltártak. Akkor végre Orbán Viktor is kamera elé áll, szomorú arccal fejezi ki meghökkenését, és olyan gyorsan cselekszik, hogy nyomban másnapra kormány ülés napirendjére tűzi a kérdést, haladéktalanul fölülvizsgálatot ígér. Frissen értesült mindenről, higgyük el, abban a rendszerben, ahol semmiről és sehol nem születhet verdikt a kormányfő tudta nélkül, de most kivételesen őt is a tömegtájékoztatás világosította föl. Az annyit szapult bulvársajtó.
És akkor, hipp-hopp, igen gyorsan, minden a rendes kerékvágásba döccen. A kormányülés után fölszólíttatik az illetékes miniszter asszony, kérje meg az érintett újgazdag vállalati vezetőket "csak" kétmilliót tartsanak meg, a többit fizessék vissza a költségvetésnek, vagy szánják jótékonysági célokra. Oda, ahol a kormányzat egyébként fukarkodik. A húszmilliósok között van a példásan dolgozó MÁV vezérigazgató nője is, miközben reggelenként a rádió híradásaiból rendszeresen arról értesülünk, hogy felső vezeték szakadás miatt, kisiklás okán órákat késnek vonatok, katasztrofális állapotban van a vasúti közlekedés. A húszmillió föltehetően ezt a helyzetet jutalmazta. Ha a többi milliónak a sorsát is elkezdenénk kutatni, körülbelül hasonló képet kaphatnánk. És eközben szidalmazzák a baloldali pártokat, amiért azt merték sugalmazni, ha a gazdaság ilyen csodálatosan dübörög, az ország "jobban teljesít", akkor azok, akiknek közvetlenül több közük lehetne ehhez, miért maradtak hoppon az eredeti jutalmazásnál? Miért nem csurran-cseppen valami csekélység nekik is, ha csakugyan megérdemelnék? (Egyszer már azt is lehetne szóba hozni, hogy a kormányzati hirdetések nyelvtanilag magyartalanok. Nem "készült Magyarország kormánya megbízásából", oda kívánkozik a birtokos rag). És akkor jön az új piár változat. A derék szóvivő, aki amúgy rendesen díszes pulpitus mögött mondja a tévéhíradókba főnökeinek a jótéteményeit, ezúttal külön produkcióban szerepel. Hogy minél gyorsabban mondhassa el az örömhírt a nagyérdeműnek, az igazság érvényre jutását nem gyalogol el megszokott mikrofonja elé, hanem ott a Parlament sivár, kihalt folyosóján bukkan föl, talán frissen most lépett ki az egyik iroda ajtaján, kapja szárnyára a média minél előbb a jó hírt. Győzött megint a józan ész. Expressz vágtában.
Ne szomorkodjunk tehát, amikor Mozart sanyarú sorsa jut eszünkbe. Igaza van Dezső úrnak, az ATV szorgalmas levelezőjének, amikor emlékezetünkbe idézi a zseninek ezt a sanyarú sorsát. Szegények temetője? Társadalmi szakadék túl a síron is? Hallgassanak az élők is, amikor a törvényhozók kétharmada most, az esztendő végéhez közeledve szorgalmasan szaporítja az ülésnapok számát, néhány hónappal a választás előtt születhessenek futószalagon a szociális "jótétemények". Zsörtölődésre nincs ok. Mozart is nyomorban halt meg, miközben az igazán azért nem dilettáns Salieri, de a zseninél sokkal, de sokkal tehetségtelenebb, élvezte az udvar elismerését, minden velejáró bőséggel együtt. Aki fölül van, mindig jobban jár. Változatlanul ez a világ sorsa, legalábbis a mai Magyarországon. Hát még, ha Orbán Viktor felelősségérzetben és kormányzati hozzáértésben valamennyire is megközelítené a nem mindig bölcsen döntő, mégis jó szándékú kalapos király, Habsburg II. József kvalitásait.
