Tisztesség ne essék szólván, nem látok túl nagy esélyt arra, hogy az MSZP Kül- és Nemzetpolitikai tagozatának talán az ünnepek emelkedettségében fogant kiáltványa átrendezze a honi politikai szcenáriót. Nem mintha a tízpontos kiáltvány a maga békülékeny hangjával, a Kárpát-medencében élők sorsközösségének hangsúlyozásával elment volna a realitások mellett. Nem ez a hibája – ha van egyáltalán -, hanem az ellenoldal önfejűségének lebecsülése.
Tartok tőle, már az első óhaj fennakad a hatalmat gyakorló politikai erők és személyiségek felhördülésén. Még hogy Magyarország váljon újra megbecsült országgá? Miért, most talán nem az? – horkanna fel a kormányoldal, és sorolná az unortodox magyar modellt követő államok sorát Boszniától Libanonon át Törökországig és Azerbajdzsánig. Mert hát ezek az országok lennének az Orbán-kormány újsütetű keleti politikájának oszlopai. És semmiképpen nem az Európai Unió közössége, amelyet a szocialisták kiáltványa megújítani, modernizálni óhajtana. Szemben Orbán Viktorral, aki "levette a kezét" erről a nemzetközösségről, éppen csak a markát tartja oda az onnan érkező támogatásért.
Reális nemzeti önismeretet kérni attól a kormánytól, amely rendeleti úton állít fel egy kutatóintézetet a maga "torzításmentes, nemzeti történetének kutatására", kicsit naivnak tűnő várakozás. Igaz, nem kevés naivitásra vall az az óhaj is, amely torzításmentesen szeretné láttatni a történelmet. Ne is dőljünk be neki! Inkább tételezzük fel, hogy a Veritas – mert hát róla van szó –, eleve tendenciózus, vagyis torz történelemképet kíván és fog rajzolni a múltunkról, tekintve, hogy a politikai hatalomnak tetsző ideálok megfogalmazása képezi majdani feladatát.
Tiszteletre méltó szándék a szocialisták oldaláról, hogy négy hónappal a fertelmesnek ígérkező választási csatározások előtt nemzeti összefogást, társadalmi megbékélést és kiegyezést kínál a politikai ellenfélnek. Csak azt ne higgye, hogy talál majd valakit a túloldalon, aki belecsap a kinyújtott kézbe. Minek ide nemzeti összefogás, mikor éppen a szakítás hozott kétharmados győzelmet? Minek ide társadalmi béke, mikor a harci terep a vezér kedvenc csatatere? Hisz semmi sem áll tőle távolabb, mint a nemzeti kiegyezés. Még hogy új kerekasztalt? Minek? A parlamentben négy éve volt Orbán Viktornak, hogy megmutassa, a magyarság egészének az érdekképviseletén fáradozik, de nem sikerült jószerivel egyetlen ellenzéki törvényjavaslatot sem találnia, amely kiérdemesült volna a támogatására.
De a Fidesz vezére nem kér a velünk élő nemzeti kisebbségek megbecsülésének tanácsából sem. Ő arra szegődött, hogy a legutóbbi választásokon győztes többség érdekeit képviselje. Pontosabban azokét, akik a politikai tőkét képesek anyagivá változtatni, akik nem átallják elfogadni a politikai ajándékot, legyen az termőföld, vagy trafik, s azt is tudják, miként kell mindezt meghálálni.
Mégsem állítjuk, hogy a "Van magyar jövő" címet viselő szocialista kiáltvány pusztába kiáltott szó volna. Hiszünk a becsület kipusztíthatatlanságában, bízunk az igazságot sokra tartók ellenállásában, azokban, akik meghallják nemcsak a harci zajt, az üres handabandázást, hanem a csöndes intelmet is.
Milyen furcsa, hogy a karácsonykor született szocialista kiáltvány szerzői egy bibliai idézet nyomán fogalmazták mondandójukat. Ésaias próféta írja: "Mily szépek a hegyeken az örömmondónak lábai, aki békességet hirdet…(Ésaias 52.7.)" Csak hát…kétségeink vannak afelől, hogy a magát keresztényinek hazudó kormányoldal meghallja majd az egymást partnernek tekintő békeindítványt.
