Az ember, aki homokszem a gépezetben

Mikola Csaba nem rossz ember, csak nagyon nem szereti az igazságtalanságot. Olyannyira nem, hogy még belebetegedni is hajlandó igazába. Pedig ő nem akart sokat. Arra gondolt, hogy családot alapít és felneveli gyerekeit ott, ahol maga is felnőtt. Na ez volt a baj.

Csaba dolgos nagyszülei tehetnek az egészről. Ugyanis a Duna-parton szerettek volna élni. Volt egy szép 140 négyzetméteres bérlakásuk a XII. kerületi Kiss János altábornagy utcában, ennek örökbérleti jogát cserélték el 1971-ben az Ybl Miklós téri lakásra. Igaz ugyan, hogy az majd 50 négyzetméterrel kisebb volt, alig-alig volt komfortos, meg aztán jó sok készpénzt is rá kellett fizetni ahhoz, hogy a csereügylet létrejöjjön, de végül sikerült: a Duna-parton lakhattak.

Valószínűleg fogalmuk sem volt róla, hogy az Ingatlankezelő Vállalat gondjaira bízott ütött-kopott épületben egykor a királyi testőrség és szolgaszemélyzet lakott, s így az, a Budai Várnegyed szerves része. Ha még azt is tudták volna, hogy az épület 1987-ben az UNESCO Világörökség listájára kerül, minden bizonnyal soha eszükbe nem jutott volna otthagyni tágas Kiss János altábornagy utcai otthonukat. És akkor ez a kortárs mese rögtön véget is érhetett volna. De nem így történt.

A 90-es évek elején Mikola úr szerette volna megvenni bérlakását, de kétszer is elutasították ajánlatát. Persze mindkétszer más okból. Először azt írták neki, hogy műemléki védelem alatt áll az épület, ezért nem idegeníthető el. Fél évvel később azonban arra való hivatkozással mondtak neki nemet, hogy a nevezett épület egy helyrajzi számon szerepel a Várkert Bazárral és a telek nem osztható. Ennek a közös helyrajzi számnak azonban akkor lett csak igazán jelentősége, amikor egy elvesztett perben 1 milliárd 800 millió forintos perérték után róttak ki Mikola úrra hárommilliós illetéket, lévén lakása ugyebár egy helyrajzi számon szerepel a két hektáros, most éppen kiemelt állami beruházásban megújuló területtel.

A sikertelen lakásvásárlás után a 90-es évek végén a bérlők között terjedni kezdtek a pletykák, hogy az állami tulajdonú, de önkormányzati kezelésben álló Ybl-épületeket felújítják. Voltak, akik már akkor azt rebesgették, hogy előbb-utóbb költözni kell, de mindenki biztos volt benne, hogy az örökbérleti jogért méltányos kártérítést kapnak majd az ott lakók.
Mikola úr igényes ember, nem törődve a pletykákkal úgy érezte itt az idő egy kis lakásfelújításra. 1998-ban mai értéken 10 millió forintért rendbe hozatta a fűtést, kicseréltette az elhasználódott épületgépészeti elemeket és az egészségre káros anyagból készült padlózatot. A Budavári Önkormányzat közben megállapította, hogy az elvégzett korszerűsítések nyomán a lakás immáron összkomfortos lett, ezért jól megemelte a lakbért.

Egy évvel később a helyhatóság az akkor létrejött Budai Várgondnokság Közhasznú Társaságra bízta az ingatlanvagyont és velük szerződtek újra a bérlők. Baljós fellegek gyülekeztek az égen. Egy nap kezükben mérőszalaggal és kockás papírral megjelentek a vagyonkezelő emberei és méricskélni kezdték Mikola Csaba frissen felújított lakását. Lekerekítettek itt-ott pár négyzetmétert (összesen tízet) majd megjött a levél: a Várgondnokság felmondja a szerződést és pénzt kínál cserébe. Mikola úr szerint keveset. Ezért két független szakértővel ő is felbecsültette lakása értékét és mit ad a jóságos otthonteremtő sors, mindkétszer nagyjából a duplája jött ki annak, mint amire a kockás papíros szakik jutottak. Irány a bíróság.

Három hónappal később a Várgondnokság gondolt egyet és még egyszer felmondta a már felmondott bérleti szerződést. Ebben azonban már szó sem volt pénzről: cserelakást ajánlottak Mikola úrnak, csakhogy ezzel is akadt egy aprócska bökkenő. A cserelakásnak ugyanis volt egy kisebbségi tulajdonosa, aki éppenséggel nem járult hozzá ahhoz, hogy a család beköltözzön és birtokba vegye azt. Hát így. Idővel a még most is kijelölt cserelakásként emlegetett ingatlanba beköltözött valaki más és egyértelművé tette vételi szándékát. Itt már Mikoláék nem fognak lakni.

2003 tavaszára perrel vagy egyezséggel minden korábbi bérlő maga mögött tudta az ügyet, Mikola Csaba, felesége, egyéves kisfia és nagymamája volt az utolsó lakója az egykori Testőrpalotának. A Várgondnokságnak elfogyott a türelme és hathatós közreműködésükkel a gázművek életveszélyesnek nyilvánította az épületet és elzárta a gázt. Mikoláék nem akartak megfagyni, ősszel költözni kellett.

Miközben kávés bögréjük és bútoraik az Ybl Miklós téren maradtak, kivettek egy lakást a XI. kerületben, átmeneti megoldásként gondolva rá. A család időről időre hazajárt a szükséges holmikért, meg leolvasni a villanyórát, amikor egy nap Mikola úr a ház kapuja előtt biztonsági őrökbe ütközött. Kerek perec megmondták neki: ide bizony nem jöhet be, hiszen nem is lakik itt. Az épületet birtokba vette a Várgondnokság, ahonnan megüzenték, csak akkor mehet be legközelebb a lakásába, amikor kiköltözik onnan.

Újabb per indult. A Várgondokság illetékes vezetői eközben átlag félévente cserélődtek és érdekes módon legalább ennyi idő mindegyik igazgatónak kellett, hogy áttekintse az ügyet és "képbe kerüljön". Az épp aktuális ügyvezető viszonylag régen van ott, vele lehet is beszélni, csakhogy neki megvan az a furcsa szokása, hogy a barátságos légkörű tárgyalások után kilakoltatási végzéseket küld Mikoláékra. Eddig szám szerint hármat. Ilyenkor aztán lehet szaladgálni a rendőrségre, mutogatni a peres papírokat, nehogy egyszer a család minden ingósága az építési törmelék között végezze a konténerben. Legutóbb kiküldött egy olyan forintosított kártalanítási ajánlatot, amelynek a végére odabiggyesztette, hogy ezt azért ne tekintsék hivatalosnak.

Mikola Csabának ma a kormánybiztosságon kell írásos engedélyt kérnie, ha be szeretne menni egykori bérlakásába, bútorai, könyvei, régi öltönyei közé. Az épületet lakása körül újították fel, vagyis az ma 93 négyzetméteren dunai panorámás bérlakás, 10 évvel ezelőtti állapotában, a többin pedig a Kortárs Kreativitás Háza lesz. Ez már valami, ezt belülről is meg kell nézni!
Dél van, ebédidő, azonban itt senki sem ebédel.

Munkások hada dolgozik fegyelmezetten, rendezetten, sehol egy eldobott sörösüveg. Szorít a határidő: 2014. március 30-án itt nyílik a Várkert Bazár. Hárman lépünk be az épületbe, mellettünk vágtat Mikola Csaba kiskamasz fia is. Frissen vakolt termek, átjárók, nejlonnal elválasztott, jól megvilágított munkaterületek, valahol szól a rádió. Egy hosszú folyosón jutunk el a lakásához. Az ajtón húszcentis betűkkel nyomtatott tábla fogad: Gombafertőzött terület! Alatta ugyanekkorában pirossal: Belépni tilos! Mi azért belépünk.

Fordul a kulcs a zárban, az ajtó megmozdul. Az előszoba padlóján üvegcserepek. Por, lehulló vakolat lepi be a sebtiben a szobák közepére pakolt holmikat. Zsákok, bútorok, könyvek hevernek mindenütt a földön. A konyhaszekrényben még megvan a nagymama porcelánja, hiába törtek be többször, nem vittek el semmit. A tíz éve le nem mosott ablakokon is jól látszik a hömpölygő Duna, a pesti szállodasor. A törmelékkel borított bőrkanapé egyik fele kifakult a nyári napsütéstől. A kissrác lelkesen szaladgál körbe, felfedezi a családi múltat. Mikola Csaba inkább csak félszavakat mond, egy éve próbál bejutni, körülnézni, el sem hiszi, hogy most ilyen könnyen sikerült. Egyszer csak gondol egyet, odalép a hatalmas ablaktáblák elé és félig elhúzza a sötétítő spalettákat. Így lesz igazán kortárs a "kreativitás háza".

Ha minden így marad - már pedig miért ne maradna - áprilisban majd a fakó bútoraival porladó polgári bérlakás lesz a legnagyobb attrakció a 8,5 milliárdból megújult Várkert Bazárban.