Jogállam-Disneyland

A közhiedelem úgy tudja, hogy világraszóló szélhámosságot abszolvált a nagy Oroszországban, a vad Ural aljában egy Patyomkin nevű miniszter. (Nálunk ma államfőtől helyettes államtitkárig bezárólag mindet így hívják, de ez mellékszál.)
Ő állítólag meghívta Katalin cárnőt, tekintse meg a töröktől elfoglalt új birtokokat. A történet szerint színházi díszletekből összeállított falvakat, várakat és hadihajókat mutatott be messziről a cárnőnek, betanított küldöttségeket vezetett eléje, így az uralkodónő meg volt győződve arról, hogy újdonsült alattvalói a legnagyobb gazdagságban élnek.

A "Patyomkin-falu" kifejezés úgy terjedt el, mint a kellemetlen tények hamis eredményekkel való elrejtésének szinonimája. Patyomkin csupán homlokzatokat, vártalan várfalakat állított, ami nem több szcenikai bravúrnál.

Mi magyarok, a jelen kormánnyal még jobban teljesítettünk. Egész épületeket, komplexumokat, patinás intézményeket bontottunk le úgy, hogy csupán a homlokzat maradt. Rajtuk valamikori funkciójuk elnevezésével. Afféle jogállam-Disneylandként. A támfal pedig a puszta ugar vagy éppen az oligarchák föld-, ipari-, és pénzügyi birtokait takarja. Amúgy a paraván mögött - amint ezt mondani szokás.

Ami pedig nem folyt szét a felcsúti alkimisták trezorjaiba, megyen az államiba. (Hogy azután megfussa ugyanezt a fideszes körmagyart.) Valaki így fogalmazott: ma egy kollégiumi szoba uralja az országot.
A tanultabb szolgák persze bekerültek az államiba. Egyre többen, egyre keservesebben. A tanulatlanokat pedig közmunkabélyeggel sütik meg örök életükre.

Az állam mindenhatóságát - a Legfőbb Szabadságharcos által - hirdetvén fölmerül ám egy igen kellemetlen mellékhatás. Mert bár hittel hirdetik: a gazdaság, a világpolitika, a pénzügyek folyamatai egy ilyen magába zárkózó (viccesen: önfenntartó) országot nem érinthetnek - szomorú hír: de! Sőt, de még mennyire!

Akkor pedig épp a mindenható állam lesz az, melynek emberek tömegeit kell majd kirúgnia állásaiból. Durván rezsit emelni, kamatot sokszorozni, nemmegszorítani, satöbbi. Ráadásul a baj szorításában engedni az ellenzéket működni, nota bene: hagyni egy új Fideszt létrehozni. Csupa olyat, ami végül a 89 előtti rendszert is megbuktatta.

Akkor vajon "tetszenek-e forradalmat csinálni" az érintettek? Vagy egy újabb fülkeforradalom hozza el a békés átmenetet? Mi lesz a kommunikáció? A hogyan nem kérdés, mert nyugalomra vágyik az ország. A mikor annál inkább.

A kapitalizmus jó dolog - mondta egy kínai pártvezér, tán épp Mao-Ce-Tung - de mi, kommunisták ezt sokkal jobban fogjuk csinálni. (Az adoma szerint, amikor kínai-magyar enyhülés nyomán magyar pártküldöttség készült Pekingbe, a főtitkár megkérdezte, kik ezek a magyarok, és hányan vannak. Amikor megtudta, hogy tízmillióan, rákérdezett: és melyik szállodában laknak…?)

Nem mellesleg a kínaiak jobban is csinálják, pedig még nemzeti konzultációkat sem tartottak - ha csak nem a Tienanmen téren. Nekünk meg nyakunkon a "keleti nyitás". Ők megtehetik, hogy hagyják a mi bolhánkat köhögni. Pedig az nem hallatszik az égig..

Kérdés: ki itt, és most Katalin cárnő, és ki Patyomkin?

Szerző
Veress Jenő

Megtiszteltetés

A lényeg a megtiszteltetés. Mármint a nemzeti konzultáció lényege. Hogy megtiszteljék a nyugdíjasokat, a nőket, vagy éppen a gazdákat, és ezzel jelezzék, mennyire fontos az ő véleményük. Hiszen - közismert - a kormány folyamatos kapcsolatra törekszik az ő népével. "Egyfajta együttkormányzás" valósul meg immár majdnem négy éve és - reményeik szerint - az idők végezetéig.

Így lehet röviden összefoglalni azokat a hivatalos nyilatkozatokat, amelyek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének e gyönyörű leágazását, a konzultációt magyarázzák. Aktualitásukat pedig az adja, hogy újabb párbeszédet készítenek elő. Mert a rezsifórum, amelyet a héten szertepostázott levelében a kedves vezető kilátásba helyezett, nem elég. A polgároknak érezniük kell, hogy a kormány minden pillanatban törődik velük. Ahogy régen mondták, értük jönnek, nem ellenük.

És semmi sem számít. A pénz leginkább nem. Az idei költségvetésben a konzultáció céljaira már másfél milliárdot elkülönítettek. Ami azért is szép összeg, mert az eddigi négy eset mintegy hárommilliárdba került, az újabb(ak) tehát a jelek szerint kicsit drágább(ak).

Továbbá az se zavarja meg a nagy készülődést, hogy lesz itt valami választás, nem is egy, mindjárt három, ami még egy fideszes miniszterelnök-helyettes (Navracsics Tibor) szerint is átrajzolhatja hazánk poltikai térképét. Előtte - vagy utána - nemzeti konzultációt tervezni annyit jelent, hogy nagy ívben tesznek a voksolás eredményére. Avagy annyira magabiztosak, hogy úgy vélik, a folyamatos kormányzást nem befolyásolhatják ilyen csip-csup szavazások.

Azt már fel sem merjük tételezni, hogy pont azért iparkodnak újabb párbeszédre, mert ezzel igyekeznek meggyőzni a népet - különösen a megtisztelt nyugdíjasokat, nőket és gazdákat -, hogy továbbra is bennük (és csakis bennük) kell bízniuk. A választás tehát csak szükséges rossz, egyébként az üzlet megy tovább (business as usual).

És valóban. Négy év alatt olajozottan, skrupulusok nélkül folyt a polgárok - választók - átverése. Miért most hagynának fel vele. A megtiszteltetés az övék. Többet meg ne is akarjanak.

Szerző
Sebes György

Kegyelmesék tűzifája

Még igazán hideg se volt, és novemberben kihűlt tizenegy polgártársunk. Ki a fogvacogtató lakásában, ki az udvaron, olykor bizony "feltöltve". Persze jó lenne egy óceáni jellegű tél, a komoly fagyokat elkerülve, inkább esős-havas napokkal, de ennek kicsi a valószínűsége. Családok ezreinek gondja a meleg elővarázsolása, és ennek érdekében - különösen azoknál, ahol kisgyermekeknek kékül az ajkuk a barátságtalan hőmérsékleten - számos férfi a falopást sem szégyelli. Meg azt se, hogy ha elkapják a rendőrök, aztán három napra bezárkázzák.

Ilyen körülmények között sokan áldásnak tartják a belügyminiszteri rendelkezést, amely 1760 önkormányzatot részesít összesen kétmilliárd forintos támogatásban, hogy a leginkább rászorulóknak ingyenes tűzifát adjon, maximum két köbmétert. Ennyi önkormányzat? Hiszen ez az összesnek több mint a fele! És mivel csak ott kaphatnak adományt, ahol a település is hozzájárul a költségekhez, lehetséges, hogy bőven hiányoznak falvak, ahol még szükség lenne rá. Mert nekik nincs miből hozzájárulni.
Van öröm számos helyen! Szabolcsban például - ahol a haza botlásai jobban fájnak (Váci Mihály) - 177 települést érint az ingyenes tűzifa adományozása. Hogy a többi hatvanat miért nem, az rejtély.

Egy kisvárosban - Nyírmadán - nyolcszáz-kilencszáz családnak tudnak segíteni, összesen 600 köbméter fával. Csakhogy így még egy köbméter se jut egy-egy házba! (Egy köbméter akácfa súlya nedvességétől függően 7-8 mázsa.) Hány hideg napon lehet ennyiből fűteni? Bizony legföljebb három hétre elég, de akkor már beszűkülten él a család: a konyhai tűzhely mellett. A konyhában főznek, ott étkeznek, ott szól a tévé (persze csak akkor, ha van áram), és ott is alszanak.

Áram pedig olykor egész utcákban nincs, például Ramocsaházán. Rég kikapcsolták. Tartozás… A szerencsésebbek rátértek a kártyás szolgáltatásra: ha befizetnek kétezer forintot, akkor ennek fele megy a régi adósságba, a másik feléért kapnak áramot. És a többiek? Az oszlopról. Magyarán: lopják. Valóságos iparág lett a csatlakoztatás.

Az áramszolgáltató pedig időnként razziázik. A gázt meg a falvak lakosságának néhol a fele sem tudta bevezetni, úgyhogy azt náluk nem lehet kikapcsolni. A közmunkások által kézhez kapott 47 ezerből - és abból a havi 22 ezres segélyből, amiből a többiek "élnek" - se villanyt, se gázt nem lehet működtetni, mert kell kenyérre, sóra, száraztésztára, s némi baromfi párizsira. Ahol az ingyenes tűzifa életmentő, ott aztán csökkentheti a rezsit hangos csinnadrattával a kormány. Őket - és százezrekről van szó! - ez nem érinti. Még a vízdíj se, mert inkább a közkútról vödröznek. A lakásba nem vezették be.

Tavaly és tavalyelőtt a hírek szerint ötszáz honfitársunkat vitte el a hideg tél. A pontos adatokat szinte államtitok módjára őrzik valahol, az összesítés bizonytalan, azonban a hírekben gyakran szerepelnek a kihűltek, akiket már a kórházban sem lehetett megmenteni. Nem igazán hajléktalanok halnak meg a perifériák településein, hiszen ők falun szinte ismeretlenek. Van lakás, nem szorulnak se erdőbe, se az ég alá. Különösen a Bereg, aztán a Tiszahát, Szatmár településein sok az üres, lakatlan ház. A kicsiny beregi faluban, Lónyán, ma is üres nagyjából nyolcvan ház, a jóval népesebb, dél-nyírségi Nyírbélteken körülbelül ugyanannyi. Vagy elköltözött a megélhetés után a gazdájuk, vagy kihalt belőle.

Ilyen körülmények között a tűzifa-juttatás bizony afféle bőrpapír. Hogy a kormány mindent megtett. Persze. A négy istenehagyott régiónkban a legmagasabb a munkanélküliség. Ezek - a Dél-Dunántúl, a Dél-Alföld, az Észak-Alföld és az Észak-Magyarország - az Európai Unió húsz legszegényebb régiója közé sorolódtak, főként román és bolgár körzetek mellé. Nyilvánvaló, hogy különös figyelmet kellene kapniuk, valamiféle gazdasági segítséget, koncepciót, életképes és megvalósítható tervezeteket. Ilyenekre azonban a mostani kurzus nem vetemedett.

Helyettesítik mással. Például azzal, hogy a munkanélküli ellátás idejét alaposan lecsökkentették, és ezzel nem kétmilliárdot, hanem a sokszorosát vették el az itt lakó, s a munkanélküliséget többnyire sorscsapásként megélő népességtől. E körzetekben menekültek a legtöbben rokkantsági nyugdíjba, mert a rendszerváltozáskor munka nélkül maradtak, hogy aztán a kormány rendelkezései nyomán elveszítsék a megélhetésüknek e fontos, ám filléres alapját.

A legföljebb tizenöt mázsa tűzifa ezt nem pótolja. És a közmunka sem, amelyet az önkormányzatok azért erőltetnek, mert külön állami támogatás jár értük. Más kérdés, hogy értéket nem állítanak elő a kényszerből bevont, és havi 47 ezerért tébláboló, vagy iskolapadba ültetett, habár nem igazán hasznosítható tudással megkínált munkanélküliek. Itt még annyi is életmentő lehet.

A valós helyzetet egy tavalyi eset jellemzi. Miután az idős ember nem jelentkezett reggel, a szomszédok benyitottak hozzá. A ház tulajdonosa benn feküdt holtan. Kihűlt. Hat fok volt a szobában. Pluszban, persze. Ami különös: egyetlen falat élelmet sem találtak se a konyhában, se a kamrában.

Pedig tavaly is adományoztak kegyelmesék tűzifát a rászorulóknak.

Szerző
Kun István publicista