Ezzel a vadászat dologgal Lázár János nagyon nehéz helyzetbe hozott. Ő, akin, rajtaragadt a mondás, hogy „mindenki annyit ér, amennyije van” – na, ja, csak a politikusokra értette -, aki szép nagy Audival száguldozik, lézerblokkoló társaságában, aki a legmagasabb költségtérítést veszi fel a parlamentben, éppen ő az, aki elmegy mindenféle úgynevezett fő- al- és kisnemesek, valamint 913 fácán társaságában vadászni, cigánnyal húzatni. Aki nagyszerűen hozza az uborkafára felkapaszkodott figuráját, aki beleszédült a hatalmi mámorba. Mintha csak egy buta regényből lépett volna elénk, afféle illusztrációként, hogy tessék, kap egy kis hatalmat és máris ő az új arisztokrácia.
Róla kellene írni, elmélkedni, hogy mit hisznek ezek az országról, a politikáról, a hatalomról és a lehetőségekről, hogy milyen gyorsan megértették, hogy mi nyerjük a legtöbbet – a többi nem is számít.
És mégsem lehet jóízűen élcelődni rajtuk. Mert látjuk, hogy le lehetne váltani őket, hogy egy kicsit meghunyászkodjanak végre. Csakhogy kellene ehhez egy erős, egységes ellenzék. Az a bizonyos összefogás. És most éppen ezt nem látjuk még. Akadnak biztató jelek? Csakhogy az óra ketyeg. A múltbéli sérelmek felhánytorgatásával nem sokra megyünk. Amíg az ellenzék szépen legyőzi saját magát, a fácánok egy jó sörétet kapnak az oldalukba és aláhullanak. (Költői kép.)
Lázár és a lázárok újra csőre töltenek.
Mi meg csak várunk bután, mint egy kilövésre szánt fácán.
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!
