Az aljasság természetrajza

A képmutatás, az aljasság, az érzéketlen kegyetlenség, a hatalom természetrajzát félelmetesen kitanulta Kulka János. Több dermesztően ellenszenves, lidércesen kártékony alakot formált az elmúlt időszakban remekbe. Itt van most ezeknek a fickóknak a kora, gátlástalanul tort ülnek másokon, és ezt a mind kiválóbb színész eszelős erőteljességgel színpadra viszi, megmutatja félelmetességüket ugyanúgy, mint pitiáner röhejességüket.

Olyan polgármestert játszik "A nép ellensége" című Ibsen darabban, a Katona József Színházban, aki politikai érdekei miatt a saját öccsét, és vele családját is, totálisan tönkreteszi amiatt, mert orvosként rájött, hogy mérgezett a városka fürdőjének a vize, ami különben építési panamák miatt az, de a polgármester mindent el akar tusolni. Fél, hogy oda a fürdőre alapozó település megélhetése, ezzel viszont sokak egészségét kockáztatja. Kulka az álságosság ezer színét festi, a mézes-mázos alkudozástól a fenyegető dühkitörésig, és a hazugságokat akár a kamerába, pacekba bemondó, mindent pozitívnak festő, a valóságot az érdekei szerint tökéletesen elferdítő, riasztóan torzult, amorális lényként.

Az Alföldi Róbert nevével fémjelzett Nemzeti Színház legütősebb előadása az "Egyszer élünk" volt, Mohácsi János rendezésében. Kulka három történelmi korszakban három elvadult hatalmasságot játszott benne. Az egyik egy mai disztingváltnak látszani akaró, komisszárokra hajazó tábornok volt. Aki abszurdba hajlóan, már-már érzelmesen azt kéri a magyar foglyoktól, hogy játsszák el neki a János vitézt. Tette ezt azt követően, miután röhejes módon, a parlamentben is téma volt, hogy Alföldi úgy vitte színre a János vitézt, hogy a harmadik felvonásban Iluska prostituált lett egy aluljáróban, és ezt az interpelláló megengedhetetlennek tartotta. Ahogy ez a tábornok is felhorkant azon nyomban minden szövegmódosításra. Először csaknem kulturált hangnemben szólt érte, majd mind elvadultabb módon, lövéssel fenyegetőzött miatta. Aztán már üvöltve dagadtak szinte szétpukkanásig a nyaki ütőerei, nem tűrhette, hogy a produkcióba a foglyok igyekeznek belejátszani saját helyzetüket. Követelte a pozitívumot, és már teljesen kikelve önmagából a remény színházát, azt, amit az egyik politikai hátszéllel pozícióba került vidéki direktor amúgy célkitűzésként meghirdetett. A hideglelős múlt összerímelt a hideglelős mával. Kulka ezért a jelenetért rendre nyíltszíni tapsot kapott, a közönség megérezte a telitalálatot. Beszéltem vele erről. Azt mondta, utoljára a nyolcvanas években kapott nyíltszíni tapsot azért, mert keményen szóltak a színpadon a pártról. Egyáltalán nem örül annak, hogy megint ilyesmi történik, nyugodt demokráciában szeretne élni.

Alakított még szemforgatókat bőven, például a világhíres Andrei Serban által rendezett "Angyalok Amerikában" című darabban egy meleg ügyvédet, aki halálos beteg AIDS-es sorstársaiból is gátlástalanul hasznot húz, és még akkor sem képes leállni, amikor ő is elkapja a számára szintén végzetes kórt. És most legújabb szerepében, a "Chicago" című musicalben, a Centrál Színházban, Bozsik Yvette rendezésében, ugyancsak pénzhajhász, képmutató ügyvéd bőrébe bújik, aki kénye-kedve szerint úgy tekeri ki a paragrafusokat, ahogy csak akarja, és a sajtót is a kisujja köré csavarva sakkban tartja. Tulajdonképpen sima képű, öltönyösen jól vasalt gigerli, a törvénnyel takaródzó sztárügyvéd, aki pénzért gyilkosokat mentet fel, ami nyilvánvalóan elvetemült bűn. De ő pontosan tudja, hogyan lehet ezzel nagyon is beilleszkedni a társadalomba, ünnepelten vastag bukszájúvá válni, és még az igazság bajnoka pózában is tetszelegni. Kulka mesteri. Olyan hamisan önelégültek a mosolyai, annyira akarnok, álságos, leleplező gesztusai vannak, hogy azok, miközben beleilleszkednek az alapjában véve mégiscsak szórakoztató, zenés színház keretei közé. Árulkodóan félelmetesek.

Nem dobálódzik az ember ilyen jelzőkkel, de lassan nyugodtan kimondható, Kulka nagy színésszé vált. Hosszú volt az út idáig. Tanúja voltam annak, amikor már országos ismertséggel a háta mögött, a derék Mágenheim doktor népszerű megformálójaként, a "Szomszédok" teleregény folyamában, úgy, hogy előtte Pécsett már főszerepek sorát, magát Hamletet is adta, a próbákon Apollón nyúlfarknyi szerepében, az Alkésztiszben, a rendező, Ascher Tamás halálra nyúzta, új tagként, immáron kaposvári színekben. Apollón pedig csak Euripidész remekművének elején és végén jön be. De Ascher újra és újra, aztán megint és megint megismételtetett Kulkával néhány mondatot is, és újfent nem tetszett neki, amit csinál. Kulka pedig tűrte, dogozott keményen, hiszen éppen azért szerződött meglehetősen jó helyzetből Pécsről Kaposvárra, hogy gatyába rázzák saját maga által elpuhultnak ítélt színészi eszközeit.

Jókor mert váltani, és okosan tudta, hová kell mennie, még akkor is, ha ezt kezdetben cudarul megszenvedte. Az is előfordult, hogy Gothár Péter próba közben lezavarta a színpadról. Pécsett pedig a főiskola után sok tekintetben ideális szituációba került, mielőtt szinte csoportosan, fiatalokként odaszegődtek, sokan elszerződtek onnan, így szabad volt a tér, tragédiában, komédiában, zenés darabban, gyerekdarabban játszhattak agyba-főbe. És ott voltak még a nagy öregek, vagy akárcsak dörzsölt szakik, akiktől rengeteget lehetett tanulni a szakmából. Faludi László például igazi, vérbeli vidéki táncoskomikus volt, kisujjában a szakma valamennyi fortélyával, fogadásokat kötött, hogy hányszor ismételteti meg a számát, és rendre nyert. Kulka tőle tanult szteppelni. Elképesztő vitalitással, humorral, energiával szteppeltek együtt Kálmán Imre "Az ördöglovas" című nagyoperettjében, a színészi mesterség széles skáláján mozogva.

Kulka Pécsett tanulta a mesterséget, de társadalmi elkötelezettséget, ami mégiscsak a színház egyik fő mozgatórugója, nem tanulhatott, mert ebben nem volt erős az ottani teátrum. Ezt Kaposváron sajátította el, ahogy a vasfegyelemmel, fájdalmasan kemény és temérdek gürcöléssel, de felszabadító erővel, élénk fantáziával járó összmunkát is. Azt, hogy hagyja, sőt igényelje, hogy kipréseljék belőle a maximumot. Később, amikor a Radnóti Színházba szerződött, ezt hiányolta gyakran. Úgy érezte, hogy a törvényszerűen számtalan maszekolással, nyughatatlan sokfelé szaladással járó pesti lét szétforgácsolja az erőit. Hogy komédiázott pedig a Háztűznézőben, mennyire drámai volt a Ványa bácsiban! De féltette magát, a színházeszményét, tartott attól, hogy érzelmességre való hajlama szétárad a színpadon, skrupulusai voltak amiatt, hogy az a színházi kör, ahová igazán tartozni akar, ami tulajdonképpen már a Katona József Színházat jelentette számára, a Szomszédokban vállalt, biztos anyagi forrást és népszerűséget jelentő, de esetleg többek szemében lenézett szerepe miatt nem fogadja be.

Most, amikor úgy érezte, távoznia kell a Nemzeti Színházból, amikor feltehetően ellenzéki tüntetéséken vállalt műsorvezetése miatt lényegében kiszorult a közmédiából, megérkezett oda, ahová vágyott, az egykori kaposvári teátrum egyenes ági leszármazottjába, a Katona József Színházba. Ő is úgy fogalmazott, hogy hazament. Hazament oda, ahol a társadalmi elkötelezettség és a magas szakmai színvonal egyensúlyba hozható.