Az "önszalámizás" kifejezést Lakner Zoltán alkotta meg. Arra utalt, hogy a demokratikus oldal fideszes ármány nélkül is képes felszalámizni önmagát.
A szalámi szeleteket - úgy látszik - sikerül összeragasztani. A hasonlat persze sántít. Egész rúd szalámi eredetileg sem volt. Nem egyetlen szervezeti egység szétszeletelődését kellett megakadályozni, hanem nagyon is különálló, más múlttal, más politikai kultúrával, legalábbis a részleteket tekintve eltérő elképezésekkel megáldott-megterhelt csoportoknak kellett egymásra találniuk. A szalámi helyett inkább kedvencemet: a palacsintát emlegetném. Ott éppen abból sül ki valami igazán jó, hogy különböző anyagokat, tejet, lisztet, tojást kell egy ízletes kompozícióban összehozni. Azt szeretném tehát, ha a megnyíló lehetőségben nem a nagy nehezen újra összeragasztgatott szalámit, hanem a palacsintát látnánk, amelyben a különböző hozzávalókból valami nagyon jó áll össze.
Pedig, ha a kommentárokat olvasom, a szájíz egyelőre vegyes. Ki óvatosan bizakodik, ki ezért vagy azért elégedetlen. Hiszen ahányan vagyunk, valószínűleg annyiféle miniszterelnök-jelöltet és listát rajzoltunk magunknak. Ki természetesnek tartja, hogy a legnagyobb párt adja az elsőszámú embert, és a korábbi személyes riválisok, egymás orra alá borsot törők is vállalják a szövetséget, ki pedig más logika szerint gondolkodott volna. Jogos szempontja mindenkinek volt. Ami rendben is volna, ha országot is mindenki maga rajzolhatna magának.
Ám Bakács Tibor például, akit inkább arról ismerünk, hogy a maga szellemes és kritikus módján hajlamos az egész mai politikai világot vércikinek tartani, most így fogalmaz: "Nem kedvelem 'vezérünket', Orbánt, és ha ez az ára, lenyelem a békát a királylánnyal együtt. Vagyis 2014-ben rászavazok Mesterházy Attilára." Mégis figyelmeztet: "Elővettük a frigóból a sört, de még nem nyitottuk ki". Ha száz évig gondolkodnék, sem tudnék pontosabban fogalmazni. Most csupa olyat kell tennünk, amitől a választás után majd tényleg a sörnyitóhoz nyúlhatunk.
Vessünk egy pillantást a kormánypárti reakciókra, arra a zavarodott utálkozásra, ami engem őszinte örömmel tölt el. Akkor is, ha a kárörömre való ilyetén hajlamom lényem sötétebb oldalát tárja fel a jóhiszemű olvasó előtt.
Hiszen tudjuk, hogy a Fidesz mire játszott eddig, miről szólt az általa alkotott választási rendszer. Arról, hogy a demokratikusan gondolkodó emberek szavazatai majd kiolthassák egymást. Emellett a biztonság kedvéért eláztattak minden lehetséges szereplőt, ha lehet, az ellenzéki oldalon belül is kölcsönös gyanakvást keltve. Különbség legfeljebb annyi volt, hogy míg az MSZP kollektív karaktergyilkosság célpontja, addig Bajnai inkább az egyéni karaktergyilkosság áldozatává lett, amin, mint tudjuk, Gyurcsány már korábban átesett. Az MSZP-t egyenesen az új Alaptörvény marasztalta el utódpártként és örökösként a kommunizmus bűneiben. Bajnai körül permanens gágogó kórus működött, Gyurcsányt meg gennyedző sebnek minősítették.
A történtek készületlenül érték a kormányoldalt. Kósa még akkor is a miniszterelnök-casting folytatásán gúnyolódott, amikor ez már lekerült a napirendről. Zsigó Róbert még akkor is a régi nótát fújta, amikor ez már komikusan hatott: "a személyes hatalmi ambíciók mindent fölülírnak a baloldalon". Erre jegyezte meg Uj Péter: bizony, bizony "ez az ellenzék hatalmi ambíciójában egészen addig merészkedik, hogy indulni próbál a választásokon".
Bizony így van. Ahogy a nagy MTK-drukker Salamon Béla kiabálta a meccs kezdetén a csapatának: "Nehéz a helyzet fiúk: az ellenfél kijött a pályára".
De vissza a palacsintához. Előre ne együnk a medve bőrére. Három teendőt mindenképpen látok. Lehet, hogy mire ez az írás megjelenik, már mondanom se kell, de a DK-val való megegyezés is gyors tempót igényel. Nincs az a személyes vita, ami megéri, hogy a szövetséget megint eltaknyoljuk. A második: a miniszterelnök-jelölés körüli korábbi vitákat is feloldhatja, ha összeállítjuk a demokratikus egységkormány csapatát. A mi oldalunk többek között amúgy is abban különbözik a másiktól, hogy mi nem vezérek, megváltók vagy sámánok egyszemélyes vállalkozásában gondolkodunk. Nem nyájat, hanem közösséget akarunk. A harmadik: a közös mondandók megfogalmazása.
Szándékosan beszélek mondandóról és nem programról. Az tudniillik hamuka, hogy a szóban forgó pártok programjai olyan távol állnának egymástól. A különbségek kisebbek köztük, mint amekkorák egy hagyományos kormánykoalíciót előkészítő tárgyaláson elő szoktak bukkanni. Számos hasonló egyeztetésen ültem már, tudom, miről beszélek. A reménybeli szövetségesek a lényegben egyetértenek: Azerbajdzsán és Belorusz helyett Európa felé vennék az irányt. A nemzetet szétfeszítő, robbanással fenyegető társadalmi ellentétek helyett szolidaritást, integrációt, emberhez méltó életet, ez emelkedés lehetőségét kínálják. Jogfosztás, megalázás, zargatás helyett demokráciát, jogállamiságot, társadalmi békét. Szerencsénk van: a politikai vezetők képességei kiegészítik egymást. Épelméjű munkamegosztással a közös mondandó különböző hangszerelésben mindenkihez eljuthat.
Én szeretem a palacsintát. Bakács meg, ha jól értem, a sört. Ne várassanak minket!
