A vesztesek novellái

Szokatlan novelláskötetet nyújt át olvasóinak Sánta György. A meglepő először az benne, hogy úgy írt 1957-60-as történeteket ahogy azt ma egyetlen szerző sem merné megtenni, ő viszont úgy adja közre, ahogy akkor gondolkodott.

Ami például azt jelenti, hogy lelkes egyetemista Kisz-káderek 1957-ben a Pártba törekszenek. Igaz, egy nem sokkal később írt novellájában, a kötetnek is címet adó: Miért halt meg a szépségkirálynő?-ben a kisvárosi Kisz-káder már mélységesen csalódik politikai vezetőiben (A történetnek nincs köze a valóban öngyilkos lett igazi szépségkirálynőhöz.) Ez a vonzó külsejű leányzó, ahogy mondani szokták: nagyot szeretne dobni.

Ezért összehoz az apolitikusnak gondolt fiatalokból egy nagy összejövetelt, ahol a város politikai elitje válaszol a kérdéseikre. Látszólag minden nagyon jól sikerül, de amikor ez az elit a gyűlés után elmegy bulizni, a lány számára kiderül, hogy "kézben tartották" a spontaneitást, mindent előre megrendeztek, beleértve a fiatalok látszólag merész kérdéseit is.

A szép lányt leitatják, részegen szeretkeznek vele egy mosdóban, de utána, amikor kezd felocsúdni, félig öntudatlanul, félig tudatosan, egy medencébe fullasztja magát. Egyébként az 1978-ban született írás, az egyik tipikus példája, ahogy a vesztesek sorát bemutatja.. A novellák fele, kétharmada ugyanis a vesztesek lélekrajzáról szól a legkülönbözőbb élethelyzetekben.

Például egy tisztviselőről, akit felháborodása ellenére, küldöncként szaladgáltatnak. Egy másik beosztott végre egyszer szeretné megmondani a magáét a főnökének, de ideáig soha nem jut el. A legdrámaibb élethelyzetbe egy olyan ötvenes asszony kerül, akit sikkasztás miatt 6 évre leültettek, kiszabadul, de se a két nagy fiától, se az elvált férjétől, de a frissen szerzett szeretőjétől sem kap semmiféle emberi - és anyagi - támogatást.

Az egyik írásnak a címe is ez: A vesztes, amelyben egy 16 éves kamaszlány családi és uszodabeli megpróbáltatásairól esik szó. Mintha egy lélektan-tankönyv irodalmi illusztrációi lennének ezek az írások, és ehhez - szükségszerűen -, az egyes szám első személyes elbeszélésmód formáját választotta a szerző. S a kötet szokatlanságát talán éppen ez az elbeszélés mód jelenti.

Ezek az írások ugyanis az úgynevezett "szövegcentrikus" irodalmi divat idején születtek, amikor a szerzők egy része azt hirdette, hogy a történet nem fontos, és ha kell, akkor három évig is javítgatja a szöveget. (Volt, aki a képernyőn ezzel dicsekedett.)

Sánta György viszont nem ezt műveli: korrekt, precíz mondatokban fogalmaz, a hátterek könnyen felismerhető formákban jelennek meg és csak helyenként fénylik fel néhány költőinek mondható hasonlat, vagy szókép. (Például ilyenek: A fák, szemérmetlenül szétvetett lábbal álltak…" vagy: "a golyóstoll pirosával oda nem vérezte reszketeg aláírását.")

A stílus az ember, szokták mondogatni, és ez alkalommal valószínűleg igaz a szólás: Sánta György vélhetően egyenesderekú, és igen érzékeny, hétköznapi ember, de annak kiváló lehet. Írásai legalább is ezt a magatartást közvetítik.