Lars von Trier egy sikollyal fejezi be filmje első részét. A hősnő sikolt fel szeretkezés közben, hogy nem érez semmit a világon. S már indul is a stáblista, ám a vászon felén mintha egy videoklip indulna, a hősnőt látjuk különböző meztelen férfiakkal, különböző pózokban és aktivitásban, időről-időre bevillan Stellan Skarsgard egyre komorabb arca. Ebből sejthető, hogy A nimfomániás második része keményebb, vadabb hangot üt meg, mint az első két órában.
Az első két óra nagy meglepetés. Lars von Trier itt nem játszott a Melankólia világvégi komorságával, sem az Antikrisztus hideglelős lélektelenségével, és miután már régen elfelejtettük, hogy a Hullámtörés egy érző szívű von Trier író-rendezőtől való, új filmje első része láttán egyik meglepetésből ejtett a másikba.
Egy majdnem ismeretlen von Trier van nagyon személyesen jelen a vásznon, olykor majdnem bohózati hatású elemekkel nyúl a történetbe: különböző filmen kívüli illusztrációkat - képmegosztást, számokat, fotókat és képleteket - rak a vászonra, mintegy tankönyvi magyarázatul. Nem azért, mert olyan bonyolult megérteni, mit jelent, ha egy nő elmeséli, fiatal lányként a vonaton versenyszerűen gyűjti barátnőjével a - bocsánat - dugásokat. Vagy hogy a legkeményebb szeretője úgy mozgott, mint a párduc. Nem. Itt egy játékos Lars von Trier mesél, aki a drámai hatáshoz odateszi a humort.
Azt is gondolhattuk, a 2011-es ostoba viccelődése a nácizmusról Cannes-ban, majd sértett hátat fordítása a világnak most vad provokációban robban. Amit von Trier itt meztelenségben, szexben, genitáliák működésében megmutat, az nem szemérmetlenebb, mint amit az Adéle élete, vagy A Wall Street farkasa ezekről mutatott, bár kihívóbb. A nagy különbség A nimfomániás 1. rész játékossága és von Trier már-már bájos, de legalább is vásott kölykös humora.
Adva van egy eléggé lestrapált állapotú nő - Charlotte Gainsbourg -, akit véresre verve és eszméletlenül talál egy sikátorban egy már öregedő, ugyancsak lestrapált férfi - Stellan Skarsgard -, hazaviszi, teát főz neki és beszélgetni kezdenek.
A beszélgetés a nő nimfomániájáról szól, kezdve a szüzessége kierőszakolt elvesztésétől, a barátnőkkel alakított "mea maxima vulva" társaság dugásos lázadásáig, a különböző férfiakkal és különböző formátumban űzött szexig. Von Trier időnként meg is mutatja az olykor a szexuális felvilágosító filmek (vagy pornók) modorában fogant jeleneteket is, de nem feltétlenül.
Skarsgard olykor közbeszól, csak hogy pontosan megértse a nő elbeszélésének lényegét, ami kábítóan humoros ebben a klitoriszoktól és péniszektől hemzsegő szövegkörnyezetében. Kiselőadást tart "a megdugott palik" számától ihletve a Fibonacci-számokról, vagy az egy éjszaka elfogyasztott tíz szerető hallatán a Bach által használt hangok polifóniájáról, amelyek harmóniában egyesülnek, vagy az aranymetszésről.
Trier ilyenkor odarakja a vászonra a számokat, Bach arcképét, orgonát pedálozó lábakat, az aranymetszéshez görög csarnokot, és jó pár műlegyet horgászbottal. Ugyanis a férfi pontosan akarja érteni, hogy mi is a nimfománia, párhuzamként a műlégykészítés és a műcsalival horgászás rejtelmeiről ad szakszerű leírást. S mikor a nő a saját romlottságáról akarja meggyőzni, hisz a teste kitárásával kábítja el a férfiakat, Skarsgard a film legköltőibb mondatát válaszolja: "Ha van szárnya, miért ne repülne?"
Von Trier kedvenc színésznője, Gainsbourg előnytelen külsővel kénytelen végigjátszani az első részt. Az összevert arca, a kopott lakás egy szocio-dokumentációba illene. De A nimfomániás hangvétele sziporkázóan szellemes és határozottan szórakoztató, a fiatal hősnő történetét végigszexelő Stacy Martin átszellemült és törékeny külsejével igazi ártatlan angyalka.
Uma Thurman egy megcsalt feleség szerepében pedig színészi pályája csúcsát járja be: három fiával állít be hősnőnk lakásába a hűtlen férjét követve, s mint egy idegenvezető, viszi végig a fiúkat a "bűnös kéjlak" szobáin. Káprázatos a jelenet. A film pedig kellemes meglepetés, mert arról beszél, mi minden jut a szex közhelyeiről egy zabolázhatatlan zseni eszébe.
(A nimfomániás ****´)