Ő a rendezője annak a milánói Traviatának, amely Violetta és az idős Germont gyönyörű kettősét konyhába száműzte, a szerelmespárt gyúródeszka mellé parancsolta. Olvastam aztán, hogy Oroszországban is botránya volt Glinkával, mert a Ruszlán és Ludmillát kurvákkal népesítette be. Tegnapelőtt a Mezzo Brüsszelbe kapcsolt, ahonnan ugyancsak csoda Verdit, A trubadúrt láthattuk. XX. századi kispolgári környezetben énekelték az eredetileg fél évezrede játszódó drámát.
Bőrbútorok, kanapék, ott dalol fájdalmasan Azucena, a cigányasszony és ott bujdokol vélt fia, Manrico, a trubadúr. A bravúros stretta, ez a tenor álom is ott hangzik el, vár helyett olyan kétszobásban, ahová a színpad berendezése folytán inkább a Beatles illenék. Mellesleg kiváló művészgárdával, Marc Minkowski, a nagyrangú francia karmester irányítja a zenekart, és bár karaktere folytán az ugyancsak orosz szoprán, Marina Poklavszkaja nem volna az eszményi Leonora, de a hangja mesés.
A Trubadúr Verdi egyik legnépszerűbb és legsodróbb muzsikájú alkotása, de a zenetudomány mindig is azon az állásponton volt, hogy a szövegíró, Salvadore Cammarano inkább összekuszált krimit írt, semmint drámát. Csernyakov rátett erre, nincs máglya, a trubadúrt a vérszomjas és féltékeny Luna gróf pisztollyal teríti le.
Szégyellem már magam, hogy ultrakonzervatív vénember kritikusi jegyében küzdök a színpadi sarlatánok ellen, de láttam olyan klasszikus operát, amely XX. századi világban elragadott, élveztem, jó irány a szép zenét közel hozni a mai nemzedékekhez. Megértik és megnyerik őket. Szemfényvesztők mindig voltak és lesznek, akik a talentumot föltűnési viszketegséggel pótolják. De patinás operaházak miért szegődnek a szolgálatukba?
(A trubadúr, Mezzo)
