Ismét egy tipikusan amerikai mese arról, milyen könnyen meg lehet malmozni az emberek csirke eszét akkor, ha pénzről van szó. Míg a nemrég bemutatott Wall Street farkasában Scorsese egy 1960-as évekbeli történetet mond, most David O. Russell az Amerikai botrányban egy 1970-es évekbeli történtet mond.
Jóval több bohózati humorral és jóval kevesebb iróniával mesél O. Russell, mint ahogy Scorsese a maga történetét, ne csodálkozzunk hát, hogy O. Russell filmje jóval hangosabb sikert arat. (De hol szeretik, ha valaki iróniával merészel a saját hazájáról mesélni?)
Az Amerikai botrány hősei név szerint ismertek az amerikai botrányhősök listájáról, Russell a történetüket társ-forgatókönyvíróként megregényesítette, és a felhőtlenül szórakoztató fikcióvá varázsolt valóságot vitte nagy lendülettel a vászonra. Ebben a filmben különös érzékkel keveri ki a komolyan vehető krimiből, a reális drámából és a mindent átitató könnyed humorból azt a vígjátéki hatást, ami minden jelentében átszínezi a történéseket, olykor akár a bohózathoz is közelíti a szituációt.
Rögtön egy ilyennel indul a film, amikor is Christian Bale - ő a főcsaló - egy apró pepivel küzd, hogy eltüntesse a feje tetején virító kopasz foltot. Ám mire nagy sokára sikerül neki, jön Bradley Cooper - ő az FBI-ügynök -, és rommá borzolja a beragasztott frizurát, mire Amy Adams - ő a csaló szereleme és csalótársa - ügyesen helyére egyengeti a műhajdarabot.Pazar hangulatú indítás - megvan a komikus hangulat, a karakterek egymáshoz való viszonya akik nagyjából beállnak olyannak, amilyennek végigviszik a figurát.
A csábos csalótárs női érzékkel igazítja mindig helyre a két férfi által összekuszált dolgokat és egyenesíti ki a kettős csalárdság során a görbét. Míg a két férfi mindvégig ádáz lendülettel rivalizál egymással, egyrészt mert bűnözőként illetve FBI nyomozóként az ügy két ellentétes oldalán állnak, még ha együtt dolgoznak is, másrészt mindketten - változó szerencsével - hajtanak a gyönyörű csalótársnő kegyeiért.
A sokfelé ágazó történet lényege, hogy a csaló páros lebukik, úgy vágják ki magukat, hogy engednek az FBI kényszerének. Eljátsszák a csali szerepét olyan helyzetekben, amelyektől a sarkukban járó FBI-nyomozó a korrupt politikusok lebuktatását, a maffia-vezér elkapását s önmaga megdicsőülését reméli.
Russell rengeteg apró-cseprőt sző a bűnügyi szál mellé, mint egy megszállott lepkefogó a repdeső színek láttán, nem tud ellenállni a színes mesetörmelékeknek, nem is győzi fegyelmezni a szerteguruló történet-darabkákat. Ügyesen szórakoztat, de ha valamit találni is akarunk a színes epizódok kavalkádjában, kiderül, súlytalan a filmje. Összecsapja, amire a játék kimegy. A politikusok lebukását különösebb ötlet nélkül lezavarja. Érezhetően csak az odáig vezető helyzetek könnyed, szórakoztató előadása érdekli. És ezt tudja is.
Ha Russell mesemondása nem valami fényes is, színészeivel sziporkázik! Valami varázslatot tud, mert maguk a szerepszövegek nem különösebbek, a figurák sem, de még csak nem is túl eredetiek a helyzetek, amelyekben viszont a szereplői remekelnek. Christian Bale és Bradley Cooper úgy teremti meg a csaló illetve a nyomozó figuráját, hogy a bámulatosan jó színekkel egyénített karakterekben legbelül még a dilettantizmus is ott érződik, szokatlan árnyalatnak.
Amy Adams szép most is és kellően intelligens rossz-kislányt állít elő könnyed eleganciával, míg az istenáldotta tehetségű Jennifer Lawrence feleségként kábítóan egyénítve adja elő a szőkenős szőke nőt, aki végül is talpraesettségével triumfál mindannyiukon. Nekik köszönhető, hogy az Amerikai botrány olyan, mintha kivételesen jó film lenne, noha nem az.
Amerikai botrány (****)
