Szilveszter arkangyallal

A miniszterelnök úr szólt hozzám. Azt mondta: ne hisztizzek és ne silányítsak. Mármint "ne silányítsam napi politikai spekulációkká" a német megszállás emlékművét, amelyet a Szabadság-térre terveznek. Ez "politikai hisztériakeltés". Na jó, nemcsak nekem mondta, hanem tiltakozó történészeknek és civileknek, a MAZSIHISZ-nek, Németországnak és az Egyesült Államoknak.

A MAZSIHISZ-nek írt levelében Orbán szokás szerint megpróbálta a dolgot "zsidó üggyé" szűkíteni, mondván: a megszállás évfordulója "jó alkalom arra, hogy az Önök közösségének veszteségeit elismerő emberek fontos és közös lépést tegyenek a tisztelet kultúrájának irányába". Ez olyan szép, hogy már nem is értem. Eddig azt hittem, hogy többszázezer magyar állampolgár legyilkolása a magyar nemzet vesztesége és nem "csak" a zsidó közösségé. Nem tudtam, hogy a többiek csak udvarias részvétnyilvánítók.

Hogy valami nem stimmel az emlékművel, azt a kormány maga is tudhatta. Különben miért ügyködött volna stikában éppen szilveszterkor, amikor más a pezsgőt hűtötte be. Aznap egy kormányhatározatot és egy rendeletet is kibocsátottak. Egyik az emlékmű márciusi felállításáról, a másik kiemelt beruházássá tételéről szól, hogy versenyeztetni se kelljen. Még aznap meg is kötötték a szobrásszal a szerződést.

Félő, hogy ismét kéz a kézben jár a múltat meghamisító politika és a rémes történelmi giccs. Mint a Népszava is tudósított róla, az emeletes ház méretű, hét méter magas kompozícióban a leírás szerint "a Magyarországot megtestesítő Gábriel arkangyal teste tökéletes, arca szelíd, szeme csukva". De ne higgyük, hogy a csukott szem a megtévesztett, vezetői által halálos útra terelt magyar népre utal. Nem! Gábriel kezéből az országalma hullik ki, ami királyi felségjelként az államhatalom jelképe. Az angyali ártatlanság tehát maga a magyar állam, a német sas őt béklyózza meg. (A szobrász a béklyót békjónak írta ugyan, de nem ezért szeretjük.) Én nem vagyok olyan undok, mint az az újságíró, aki szerint az alkotó porcelán Imrédy-figurákat is készítene.

Sokan megírták, hogy a Szabadság-téri elhelyezés a szovjet emlékművet akarja relativizálni: Orbán nem bolond most összeveszni sem Putyinnal, sem a saját radikálisaival. De a leggyávább hazugság az, hogy a felelősség kizárólag a ránk törő "idegeneket" terheli. A Don-kanyarba terelt kétszázezer katona pusztulásakor még egy szál német sem szállt meg minket, ahogy Kamenyec-Podolszkij "idegenrendészeti" gyalázata idején sem.

Az sem igaz, hogy a bevonulás olyannyira megtörte volna a folytonosságot. Az előző miniszterelnököt és belügyminisztert tényleg eltüntették, de az új koalíciós kabinetben részt vett az előző kormánypárt, a bársonyszékeket pedig a Horthy-rezsim csupa korábbi minisztere kapta. Ezt Orbánék is bárhol elolvashatják. De akkor hová lenne a sugallat a magyarság örökös nemzeti szabadságharcáról az idegen elnyomók ellen? Hol németek, hol oroszok, hol az Európai Unió. A mitológia így áll össze, ezért kell a szobor. Talán már készül az újabb szoborterv a Szabadság-tér másik sarkára. Gábriel arkangyal kezében majd nem országalma, hanem Alaptörvény, ezt emeli a magasba a három felől rátörő ellennel: Cohn-Bendittel, Nellie Kroessel és Viviane Redinggel szemben.

Persze Rákosiéknak sem volt igaza, nem vagyunk bűnös "fasiszta nép". Voltak hősök és bűnösök, mártírok és megvezetettek, mint minden nemzetben. Ám a szobor nem a magyar népet, sokkal inkább a példának tekintett akkori kurzust kívánja mentegetni, az "országalma" birtoklóit.

Sok jeles szerző közül Ungváry Krisztián könyvéből szemezgetek. Mint írja, a halálvonatok nem indulhattak volna el a magyar közigazgatás precíz előkészületei, majd buzgó közreműködése nélkül. Minden készen állt: 1939-től már külön nyilvántartás volt a zsidó ingatlanokról. Volt kész zsidólista is: már 1939-től igazolni kellett a négy keresztény nagyszülőt. Képtelen licit volt az is, ami a német és a magyar hatóságok között folyt. Eichmann eredetileg napi háromezer embert akart elszállítani, mert Auschwitz csak ennyit képes - micsoda szó! - "feldolgozni". A magyar partner alkudta ki a jóval nagyobb számot, de még ezt is túlteljesítették.

A vagonírozást és a kifosztást az államapparátus kétszázezer embere végezte. Csendőrök, szolgabírák, a 240 000 zsidó háztartás elkobzott javainak leltározására kirendelt hivatalnokok, tanárok, a nők kötelező hüvelyi motozását végző bábák, nővérek, rosszabb esetben alkalmi motozónők. Nyilván nem mind boldogok, de nem is németek. Ugyan általában nem a magyar hatóságok végezték ki az embereket, de ők küldték a vágóhídra az áldozatokat, és az állam nevében ők rabolták ki őket. Auschwitzra csak az aranyfogak maradtak. A magyar Pénzügyigazgatóságon alakult az úgynevezett "Zs osztály" a rablott holmi elosztására. A magyar BM küldött ki protokoll meghívókat az első vonat indulásakor rendezett ünnepségre.

Ezt akarja lehazudni az emlékmű. Azt, hogy nemcsak az annyiszor kiátkozott baloldalnak, hanem a magyar jobboldalnak is iszonyatos történelmi bűnökkel kell szembenéznie. Hogy nemcsak a német sas bűnös, hanem a turul is. Madár, madár.