Immár majdnem 67 éve, hogy elhagytam szülőhazámat. (A Népszabadságban leközölt levelet itt olvashatja teljes terjedelmében.) Azóta országom és nemzetem sorsa sokszor ragadta meg, szorította össze a szívemet, de a magyar politikával nem foglalkoztam, arról nem írtam. Most, kilencvenéves koromban sem illik. De valami mégis erre késztet. Legalább két hosszú téli éjszakán ezen gondolkodtam.
A paksi orosz–magyar megállapodás kísértett.
A mostani miniszterelnök úr évekig megtisztelt figyelmével és barátságával. Most mégis kötelességemnek tartom, hogy e sorokkal őfelé is irányítsam véleményemet. Már régen, immár több mint húsz éve ismerem az ő világnézeti hajlamait. Ő még 1989 előtt is, úgy látom, valahogy idegenkedett az úgynevezett „Nyugattól”, Nyugat-Európától és Angliától.
De most választóvonalhoz érkezett. Egy ország lényegét az teszi, hogy kik vagyunk, hova tartozunk.
Mit várhattunk, milyen jutalmat egy nagyorosz birodalomtól? Semmit. Széchenyi, Kossuth előre látták ezt. Az oroszokat el kell ismerni és tisztelni kell őket, mint azt távoli rokonaink, a bölcs finnek teszik. De mi nem az oroszokhoz tartozunk. A hozzájuk való alkalmazkodásunk sosem állhat törekvéseink központjában. Tiszteljük vívmányaikat, nagy művészeiket. De a magyar szellem, a magyar értelem, a magyar művészet és műveltség lélegzete nyugati. Nem orosz, de még csak nem is amerikai. Aki hozzánk szól, az – minden nagyságuk dacára – nem annyira Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, hanem egy Dante, egy Shakespeare, egy Pascal, egy Goethe, egy Tocqueville. A Nyugat gyakran volt a keresztünk, de vállalnunk kell, mert az a csillagunk is. Becsüljük nagyorosz szomszédainkat, de nem szabad hozzájuk alkalmazkodnunk, odafelé sündörögni, mert az talán végleges teher lehet hosszú időre és a magyarság kárára válik.
1989 óta mi vagyunk a felelősek mindazért, amit mi választunk, amit teszünk, amit gondolunk. A magyar jellem és szellem nem lehet keleti. Pax Vobiscum! Ezek a régi latin mise utolsó szavai: Menjetek békében! De most Pax Nobis! Béke legyen a miénk.