A valóság, amivel szembe kell nézni

Publikálás dátuma
2014.01.27. 06:52
Elfogadhatatlan, amikor ezrek, tízezrek, százezrek haláláért bocsánatot kérnek FORRÁS: HULTON ARCHIVE
A Fő utcán ötös sorokban meneteltünk az állomás felé, csendőrök kíséretében. A kissé emelt úttest mellett a mélyebben fekvő járdákon bámészkodók álltak. Nem túl sokan, hiszen előre nem tudhattak a menetről, így csak azok cövekeltek le egy-két percig, akiknek éppen akkor, arrafelé volt dolguk. Én nem érzékeltem az általam nem nagyon ismert arcokon kajánt, gúnyt, elégedettséget, amihez hasonlókat pedig sokan leírtak, elbeszéltek később a túlélők. Ijedt, csodálkozó arcokra emlékszem, vagy látszólag közömbösökre.

Az ijedtségre a csendőrök jelenléte is okot adhatott, akkoriban nem nagyon volt falun élő ember, aki ne tartott volna a kakastollasoktól. A látszólag közömbösek esetleg meditálhattak azon: mi lesz ezeknek a házaival, üzleteivel, irodáival. Esetleg onnan szerezni is lehet valamit. (Mint később kiderült, hivatalosan nem lehetett semmit szerezni, mert lezárták az elhagyott házakat, de ez jónéhány szomszéd számára nem volt akadály, hogy elvigyen ezt-azt, amit könnyebben mozdítani lehetett.)

Az viszont minden bizonnyal meggyőződésük volt, hogy ezeket most munkára viszik. S ez alatt szinte kivétel nélkül minden bámészkodó fizikai munkát értett, ami sokak számára talán némi elégtételül is szolgált, mert a falusi emberek számára ez a kétkezi munkát, izzadtságot, tenyerek feltörését jelentette, s lám most a "nadrágos" földijeik megtanulják milyen is "dolgozni".

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy mi magunk se gondoltunk másra, családiasnak mondható ötös sorunkban, amelyben nagyanyám, anyám, apám, nagynéném és a 14. évet egy hónapja betöltött gyerekként cipeltem én is a hátizsákot. S hittük ezt addig, amíg vagy két héttel később egy hajnalon, háromnapi vonatozás után, német katonák és úgynevezett "kanadás" foglyok csomagjainkat kidobálták és kiordibáltak minket a marhavagonokból, ahol éppen századmagunkkal voltunk bezsúfolva úgy, hogy csak egymás ölébe ülve tudtunk elférni.

Ezután jött a sokak által leírt válogatás a krematórium, illetve - később - valóban egy munkatábor számára. Az orvos, aki ránézésre válogatott, sajnálatos módon elfelejtett bemutatkozni, így nem tudom, hogy Mengele doktor úr, vagy valamelyik másik társa hitte el az apámnak, hogy ez a lakli  itt mellette már 17 éves. Így együtt maradhattunk.

Minderre most nem azért emlékszem, hogy a Holokauszt 70. évfordulóján, sok-sok szerencsének és némi genetikai erényeknek köszönhetően, immár 84 évesen, mégegyszer leírjam mi történt velem, velünk 1944. júliusának első napjaiban. Nem akarom szaporítani a lágerirodalom sokszáz hazai és sokezer európai munkáit, a magamét különben is megírtam már egy Időmozaik című dokumentum-regényben. (Egyébként alig lehet felülmúlni Jorge Semprun: A nagy utazását, mert szerintem Kertész Imre Sorstalansága csak ez után következik.)

Minderre nem azért emlékezem most, hogy valamit is hozzátegyek ezekhez a leírásokhoz. Némi - talán érthető elfogultsággal -, azért ültem a számítógép elé, mert már megint "bocsánatot" kértek. Én pedig kibírhatatlannak tartom, amikor ezrek, tízezrek, százezrek haláláért - akár jóindulatú államfők - bocsánatot kérnek. Jómagam akkor szoktam bocsánatot kérni, ha véletlenül a buszon, vagy a villamoson, rálépek valakinek a lábára. Odavaló a bocsánatkérés, tömeggyilkosságok esetében, ez a szó nem nevetséges, hanem lealázó.

Mint most például a frissen alapított Történeti Intézet, frissen kinevezett igazgatója tette, aki bocsánatot kért, ha valakit megbántott, mert szerinte a Magyarországból kitoloncolt, a trianoni határokon kívül született, vagy éppen idemenekült zsidókat idegenrendészeti blablával adták át a németeknek. Akik nem is voltak boldogok ettől, hiszen a háború elején jártak Ukrajnában, nem tudtak még munkaképes hadifoglyokkal sokat foglalkozni, ezért aztán mind a 16000-től agyonlövéssel megszabadultak Kamanyec-Podolszknál 1941-ben.

S ha most ezt egy hivatalos, államilag alkalmazott történész rendészeti eljárásnak tartja csupán, annak csak egy oka lehet: nem tarja a korabeli hatóságokat bűnösnek, egészen felfelé Horthyig, amiért így jártak el 16000 emberrel. Hiszen csak tették a dolgukat, intézkedtek a korabeli törvények alapján.

S meg kell mondani, nem először járnak el így magyar hivatalos szervek és személyiségek. Nem volt még olyan rég, az úgynevezett Ságvári-ügy, amikor Magyarország Legfelsőbb Bírósága(!) olyan nyilatkozatot tett közzé a Ságvári meggyilkolásában résztvevő, és később kivégzett csendőr ügyében, hogy rehabilitálták ezt a személyt.

S az indoklás hasonlóan gyönyörű volt. Eszerint a csendőr mindenben a korabeli jogszabályok szerint járt el, tehát nem "törvénytelenül". Amint kitört az ítélet indoklása körül a felháborodás, még hozzátette a bíró egy nyilatkozatban, hogy 1941-ben a csendőrségi szolgálati utasítás 49§ 330. pontja szerint "a szolgálatban álló csendőr fegyverét jogosult mindenki ellen használni". Hát nem gyönyörű?

Amikor a monori téglagyár területén szabadban töltött jó egy hét után megint ötös sorokban meneteltünk az állomás felé, egy kisgyerekes anya vízért könyörgött kisfiának, az itt is a járdán ácsorgóktól, mert a téglagyárban csak egyetlen csap volt a többszáz, vagy talán többezer ember számára, egy idősebb, sokszoknyás parasztasszony azonnal eltűnt a mögötte lévő házban és egy tele kanna vizet tett le a vonuló sor mellé.

Az anyuka azonnal lekapta a kannatetőt és töltött gyerekének. Mire ezt az egyik, szokás szerint mellettünk kísérő csendőr meglátta, odalépett és felrúgta a kannát. Milyen nemes gesztus, pedig a szabályzat szerint jogosult lett volna a fegyverét is használni, akár a kisgyerekes, akár az parasztasszony ellen.

Ez a jogszabályokkal való takarózás az igazán felháborító. (Érdekes, hogy Rákosi, vagy Sztálin esetében - egyébként nagyon helyesen - senkinek sem jut eszébe, hogy hiszen, ezeket a nem ritkán kivégzéssel végződő pereket, a korabeli érvényes rendeletek alapján hozták.)

A monori jelenetet egész lágeréletemben őriztem magamban, és bizonyára szerepe volt abban is, hogy a lágerbeli felszabadulásunk után - pedig erre lett volna lehetőség - eszembe se jutott, hogy ne a hazámba, Magyarországba térjek vissza.

S amikor hazajöttem, meg se fordult a fejemben, hogy én, vagy a családomból hazatértek - apám és nagyanyám soha nem tért már vissza -, felelősöket keressünk, esetleg helyi felelősöket, akiket akár ismerhettünk is korábbról. Másfelől viszont nagyon-nagyon hiányolom, hogy az ország máig nem néz szembe az igazi felelősökkel.

Először is Horthy Miklós  meghatározó jelentőségű bűneivel. "Nem volt háborús bűnös" - emlegetik sokan, sokszor, mert hála Sztálinnak nem állították a Nürnbergi Törvényszék elé. (Sztálin állítólag azért volt elnéző vele szemben, mert akivel ő fegyverszünetről tárgyalt, azt nem lehet bíróság elé citálni.

Azt úgy látszik elfelejtette, hogy tárgyalás ide, tárgyalás oda, végül is Horthy nem tudott letenni semmiféle fegyvert. Sőt, utat adott Sztójaynak, akihez - egyebek között - levelet írt, hogy engedélyezi a zsidók kiszállítását Németországba, "munkára".) Pedig ő, meg néhány egyházi vezető, ismerte már az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvet, amit két onnan megszökött szlovák férfi írt, és eljuttatott, egyebek között Magyarországba is.

Jány Gusztáv sem állt a Nürnbergi Törvényszék előtt, csak a magyar bíróság ítélte halálra, amit 1947-ben végre is hajtottak. Bárdossy Lászlót sem Nűrnbergben ítélték halálra és végezték ki még 1946-ban. Horthynak pedig még nagyobb bűnei voltak.

Masszív antiszemitizmusa nyomán, amint hatalomra került, azonnal a zsidókat tette felelőssé a Tanácsköztársaságért, hogy aztán szabadcsapatai keressék a kommün bármilyen szintű résztvevőt és mindenféle zsidókat, akik közül pedig sokan nem voltak boldogok a Tanácskormány intézkedéseitől. Később aztán Horthy azzal büszkélkedett Hitler előtt többször is, hogy lám elsőként ő kezdte a zsidóüldözést. A kötetben kiadott titkos iratai szerint így fogalmazott 1943 május 7.-én a Führerhez írt levelében:

"…minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, s azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. Ekkoriban az új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta… A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó intézkedések  folyamatban vannak, amint meglesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani."…

Figyelem, ezt az egyesek szerint "zsidóbarátnak" titulált Horthy 1943 májusában írta, s mint tudjuk, az elszállításunk körülményeit egy évvel később a németek megteremtették.

Ám Horthy nemcsak 440 ezer zsidó Auschwitzba szállításáért, és több tízezer munkaszolgálatba kényszerítéséért felelős, hanem a 2. Magyar Hadsereg doni pusztulásáért is. Most, hogy az ott meghalt "hősökre" - sokkal inkább áldozatokra -, emlékeznek, emlékezni kellene azokra is, akik ezt Horthynál forszírozták és a katonákat végül a frontra küldték.

Pedig amikor Klessheimbe készült, mert Hitler Mussolini és Antonescu után őt is lábhoz rendelte, született egy feljegyzés a külügyminisztériumban, amelyben a következő szöveg található: "Magyarország részvétele az Oroszországi háborúban, német részről eredetileg nem volt tervbe véve."

Ennek ellenére együtt küzdött Németországgal és feláldozta hadseregét. Ami a felszereltséget és korszerűséget illeti, nem árt elolvasni Nemeskürty István Don-kanyarról írott könyvét, de számtalan  túlélő feljegyzése is beszámol a szovjetekhez képest ugyancsak gyenge hadfelszerelésről, nem beszélve az olyan esetekről, amikor lőszer sem volt elég a fegyverekhez. Így lett százezernél több magyar katona nem hős, hanem áldozata Horthy igyekezetének.

Az emlékeztető más helyén ez olvasható: "…a zsidókat tehát gyakorlatilag már teljesen kikapcsoltuk a szellemi foglalkozási ágakból. Ez fokozott mértékben érvényesül a közoktatás ügyében, ahol a zsidók arányszáma 1920 óta állandóan csökken és gyors tempóban fogja elérni a numerus nullust.

Magyarország már 1920-ban első államként korlátozta a zsidók főiskolai tanulmányait a numerus clausus által." Aligha lehet kétségünk, hogy Horthy ezt is szóbahozta Klessheimben, hiszen sértve is érezhette magát, hogy neki akar újat mondani Hitler a zsidókérdésben.

Horthynak egyébként kis, ha úgy tetszik magánbűnei is voltak. Valójában igen szerény földbirtokot örökölt Kenderesen, de minden módon gyarapítani akarta azt. Például úgy is, hogy a zsidó földbérlő fiát, aki elsőre nem akarta átengedni neki birtokát, félig agyonverette, mire persze megkapta a földet. A másik még nagyobb disznóság. Horthynak volt egy állami tulajdonú vadászterülete a szlovák határ közelében: a szegényes talajon gazdálkodni nem nagyon tudó Derenk falu.

Zömében Lengyelországból a XVIII. században odatelepített parasztok lakták, rendszeresen egy kis orvvadászattal egészítették ki a jövedelmüket, vagy akárcsak az élelmüket. A Főméltóságú urat ez annyira felháborította, hogy 1943 nyarán, már a doni áttörés után, csendőröket és munkaszolgálatosokat vezényeltetett ki a faluba. A csendőrök teherautóra rakták és kitelepítették a lakosokat, a munkaszolgálatosok közben már bontották is a házakat. Még a templomot is összedöntötték, nehogy a hívők visszaköltözzenek.

Bőven lett volna hát indok, hogy Horthyt háborús bűnösként bíróság elé állítsák. S ha erre nem volt lehetőség, mert lelépett, majd elfogták, aztán Portugáliába engedték, azért a sok-sok év alatt lett volna mód arra, hogy fejére olvassák a bűneit és a közvélemény előtt rá is bizonyítsák. Ezzel szemben holt tart ma a történelemtanítás a közoktatásban?

A kaposvári tanárképző főiskolán néhány éve felvételiztetés közben megkérdeztek egy leányzót, hogy ki volt Horthy Miklós? Tizennegyedik századi hadvezér - hangzott a válasz. Hát itt tartunk, s az a benyomásom, hogy egyes ifjú jobbikos tüntetők, vagy gárdisták sem tudnak sokkal többet róla.

S hát nem kizárólag Horthy tolta - képletesen persze - a marhavagonokat  az Auschwitzba vezető sínekre, hogy aztán századmagammal bevagonírozzanak bennünket. Megjelent egy kitűnő kis könyv - korábbi egyetemi matematikaprofesszor tollából -, amely végigveszi a két háború közötti kormányokat. Nem volt közöttük olyan, amely ne készített volna terveket, esetleg törvényjavaslatokat "a zsidókérdés megoldására".

Ám a politikusokon, közigazgatási vezetőkön, a hadsereg irányítóin kívül van még egy csoport, akiknek szembe kellene nézni múltjukkal. Az egyházra - mindenekelőtt a katolikus - egyházra gondolok és Prohászka Ottokár püspökre. Aki nemcsak leírta a nyilvánosság számára, hogy " a zsidóság gennyes kelés a nemzet testén, amit ki kell vágni", hanem ebben a szellemben tanította a szemináriumban a kispapokat is.

Akik éppen ezekben a háborús években kerültek ki a parókiákra. Akadt ugyan néhány főpap, aki berzenkedett a zsidóüldözések miatt, de ez legfeljebb arra volt elég, hogy megkérdezzék: a nyájba megtért, kikeresztelkedett zsidókat miért nem kezelik keresztényként. Ezzel szemben olyan  főpap is akadt, aki nyílt levelet írt német egyháziakhoz, hogy miért nem állnak ki jobban Hitler intézkedései mellett.

Ahogy a Rákosi- és a Kádár-korszakban együttműködő, sőt besúgó papokról, a püspöki karról készült egy nagyon tisztességes dokumentumfilm, jó lenne, ha az úgynevezett vészkorszak viszonyait is, írásban vagy filmben, maga az egyház megpróbálná tisztázná.

Hallottam egy megható történetet - tavaly a Radnóti-díj kiosztása alkalmából a színpadon hangzott el. Eszerint német fiatalemberek egy olyan csoportja utazott Magyarországba, akiknek a nagyszülei, ilyen-olyan mértékben felelősek voltak a kegyetlenkedésekért és most találkozni akartak túlélőkkel.

Az egyiknek a nagyapja építette például az auschwitzi tábor villanyárammal telített szögesdrót kerítését. A másik Debrecenben a magyar hatóságokkal együtt intézkedett a deportálások lebonyolításában, és így tovább. Az elbeszélő személyesen volt jelen és látta, hogy sokan mindkét oldalon könnyezni kezdenek a múlt felidézése nyomán. Akármilyen öreg vagyok, szeretnék ilyen pillanatokat átélni Magyarországon is. Pedig nem sok esélyem van rá.

Frissítve: 2014.01.26. 21:19

Szeánsz az Operában

Publikálás dátuma
2014.01.27. 06:48

Megértem én, hogyne érteném, miért olasz nyelvre komponálta Selmeczi György a Spiritszták című új magyar operáját, és így is mutatta be a budapesti Operaház. A műfaj nemzetközi, exportcikk is, a komponista arra számít, legalább is vágyik rá, lássa viszont nagy színpadokon. Ha ellenben ez az óhaja, az első felvonást bizony át kellene dolgoznia. Jelenlegi formájában kissé vontatott, gördülékenyebbé kellene tenni.

Annál is inkább illenék elgondolkodnia ezen a komponistának, mert a második felvonás már cselekményes, ez a commedia dell'arte szellemes, új és új fordulatokkal lep meg, tehát a szerzőnek megvan hozzá a kellő tehetsége. Az Operaház vezetése minden eszközzel, bőkezűen támogatta is a sikert.

Novák Eszter rendezése látványos, nagylelkű, Zeke Edit díszletei és jelmezei művészien szépek, nem szólva a zenei irányításról, az egyik legnagyobb magyar karmester, Kovács János áll a pulpituson, láthatóan élvezi a muzsikát, mindent meg is tesz a megszerettetéséért. Meg a fiatal szereposztás is kedvező, a Colombinát alakító ifjú Pasztircsák Polinának szép és kulturált a hangja, a herceg Cser Krisztián vonzó basszus, a többiek is azok, talán a tenor nem annyira átütő.

Az sem volna különösebb baj, hiszen nem Otellót, nem Trisztánt kell énekelnie. Hanem Selmeczi az első felvonással, különösen az orosz spiritiszták szeánszávál kicsit mélyebbre akart szállni a lélekbúvárkodással.  A történet középpontja szerelmi, az sem baj önmagában. A Spiritiszták második felvonásának tréfálkozó vonulata azt is mutatja, hogy a túlzott lélekbúvárkodás azért is fölösleges, mert Selmeczinek egészen a Bajazzók kifigurázásáig csakugyan van humorérzéke.

Azzal is, hogy stílusával gyakran megpöccent jeles komponistákat. Sokan jelen vannak persziflázsként ebben a két felvonásos dalműben. Az első hangok mintha Kurt Weillre céloznának, egyes közreműködők Puccini hangnemre véltek ráismerni, de a Bajazzokra utalás Leoncavallo zokogó drámáját is kipellengérezi. Másutt viszont ott érződnek Debussy színek, Richard Strauss árnyalatok. Ezek a célzások tehát alkalmassá teszik csakugyan arra, hogy külföldi néző is jól szórakozzék a művön, ha éppen ezt érezné fölfedezni benne.

Ami a bemutatóban különösen jó érzéseket keltett, az a magyar operaszerető közönség ragaszkodása. Igaz, az eddigi csekélyszámú előadást, (egy része bérletben kelt el) rokonszenvező kíváncsisággal töltötték meg a rajongók a színházat, nem volt nyoma prüdériának, húzódzkodom a kortárs magyar zenétől kényeskedésnek, éppen ellenkezőleg, a kíváncsiság, a jó szándékú támogatás érződött a szünetbeli megjegyzésekben is.

Ami csak serkentheti a Ház vezetését is, hogy a Spiritiszták további műsoron tartása mellett, továbbra is bátran támogassa új magyar művek bemutatását.

Spiritiszták, Magyar Állami Operaház

Szerző
Frissítve: 2014.01.26. 21:40

Kissé hamis ez a Dal

Publikálás dátuma
2014.01.27. 06:45

Király Viktor győzelmével ért véget az Eurovíziós Dalfesztiválra előválogató A Dal első elődöntője, miután a Running Out of Time című daláért a maximális 40 pontot kapta a zsűritől - ugyancsak a négytagú grémium juttatta tovább a középdöntőbe az énekesnő Marge-ot, és az este legerősebb produkciójával előrukkoló Szabó Leslie-t. Valódi vélemény vagy indoklás nem hangzott el a zsűri tagjaitól, és olyan zenekarokat nem engedtek tovább, amelyek viszont könnyedén elnyerték a nézők tetszését.

Szombat este kezdetét vette a köztelevízióban A Dal tehetségkereső idei szezonja, amely hat adása alatt eldönti, melyik magyar előadó képviselje hazánkat az 59. Eurovíziós Dalfesztivál döntőjében Koppenhágában. Az első elődöntőben fellépett 10 előadó közül szombat este a négytagú zsűri döntése alapján Király Viktor, Marge és Szabó Leslie jutott a középdöntőbe, míg már a nézők sms-szavazataival Oláh Ibolya, a Group'N'Swing és a Depresszió mehet tovább.

Noha összesen 435 előadó küldte be dalát a műsorba, az egész tehetségkutatóban mindössze 30 produkció versenyezhet azért, hogy a dán színpadra álljon - őket a három elődöntő alatt mutatják majd be. Ám egy olyan 10 tagú előzsűri válogatta össze őket, amelynek döntési szempontjairól, egyáltalán összetételéről, semmit sem tudni. Nyilván közrejátszott egy-egy előadó ismertsége, vagy az, hogy zenei stílusa alapján kivel lehet a legkönnyebb kikerülni Koppenhágába, de az első 10 fellépő teljesítménye kettős érzéseket váltott ki.

Egy részük leginkább a kiforrottságtól állt messze. Annak ellenére is, hogy a műsor elején mint egyik zsűritag, Rákay Philip arról beszélt, hogy ez nem tehetségkutató, hanem már "a tehetségek műsora". Mégis több előadóra ráfért volna még néhány óra gyakorlás; érthetetlen módon került az első harminc közé a tinipunk fiúbanda, az Extensive - az énekes hangja többször megbicsaklott, de A Dal tavalyi döntőjéig már eljutott, ám a színpadon gyakran hamis Cserpes Laura sem okozott izgalmas perceket. Ám a Rákay mellett a zsűriben ülő Rúzsa Magdi, Kovács Kati, és Csiszár Jenő nem adott határozott kritikát a döcögő előadásokra.

Az amúgy minden ízében a kereskedelmi tehetségkutatók csillogását megirigylő - és száz milliós költségvetésével az egyik legdrágább MTVA-s - műsor legerősebb élményét a tíz éve a Megasztárból megismert Szabó Leslie nyújtotta gitárra írt, Hogy segíthetnék? című szerzeményével. Bár balladája eltér az euróvíziós kedvencek világától, minden esélye megvan a hazai sikerekre. Ez nehezebben mondható el Marge (Batta Zsuzsanna) felejthető, mégis minden dícsérettel elhalmozott számáról. A zsűri nem kegyelmezett a műsor legüdítőbb számával érkező Group'N'Swingnek: Retikül című dalukat énekesnőjük, Mihályi Réka például azzal dobta fel, hogy tűsarkújában végigsétált három férfi énekestársa hátán - végül a nézők szavaztak a továbbjutásukért. Miként a cenzúrára kényszerülő rockzenekart, a Depressziót - a "se kurvák, se kokain" soruk helyett a "ha durvák a soraim" lett a refrén. Szintén elnyerte a nézők tetszését kissé fáradt, de provokatívnak szánt dalával, az 1 percig sztár cíművel Oláh Ibolya, aki abszurd módon épp a tehetségkutatókat is ekézte. A zsűritől egyedül Király Viktor kapott maximális pontszámot a pörgős Running Out of Time-ért, és nem volna meglepő, ha a február 22-i döntőben is újra hallanánk.

A következő elődöntő szombaton lesz további 10 fellépővel, köztük Dér Heni, a Belmondo, Vastag Tamás, Polyák Lilla, vagy az éppen életveszélyt okozó testi sértéssel gyanúsított Kállay Saunders András, akinél így kérdés, valóban színpadra állhat-e.

Szerző