Az ijedtségre a csendőrök jelenléte is okot adhatott, akkoriban nem nagyon volt falun élő ember, aki ne tartott volna a kakastollasoktól. A látszólag közömbösek esetleg meditálhattak azon: mi lesz ezeknek a házaival, üzleteivel, irodáival. Esetleg onnan szerezni is lehet valamit. (Mint később kiderült, hivatalosan nem lehetett semmit szerezni, mert lezárták az elhagyott házakat, de ez jónéhány szomszéd számára nem volt akadály, hogy elvigyen ezt-azt, amit könnyebben mozdítani lehetett.)
Az viszont minden bizonnyal meggyőződésük volt, hogy ezeket most munkára viszik. S ez alatt szinte kivétel nélkül minden bámészkodó fizikai munkát értett, ami sokak számára talán némi elégtételül is szolgált, mert a falusi emberek számára ez a kétkezi munkát, izzadtságot, tenyerek feltörését jelentette, s lám most a "nadrágos" földijeik megtanulják milyen is "dolgozni".
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy mi magunk se gondoltunk másra, családiasnak mondható ötös sorunkban, amelyben nagyanyám, anyám, apám, nagynéném és a 14. évet egy hónapja betöltött gyerekként cipeltem én is a hátizsákot. S hittük ezt addig, amíg vagy két héttel később egy hajnalon, háromnapi vonatozás után, német katonák és úgynevezett "kanadás" foglyok csomagjainkat kidobálták és kiordibáltak minket a marhavagonokból, ahol éppen századmagunkkal voltunk bezsúfolva úgy, hogy csak egymás ölébe ülve tudtunk elférni.
Ezután jött a sokak által leírt válogatás a krematórium, illetve - később - valóban egy munkatábor számára. Az orvos, aki ránézésre válogatott, sajnálatos módon elfelejtett bemutatkozni, így nem tudom, hogy Mengele doktor úr, vagy valamelyik másik társa hitte el az apámnak, hogy ez a lakli itt mellette már 17 éves. Így együtt maradhattunk.
Minderre most nem azért emlékszem, hogy a Holokauszt 70. évfordulóján, sok-sok szerencsének és némi genetikai erényeknek köszönhetően, immár 84 évesen, mégegyszer leírjam mi történt velem, velünk 1944. júliusának első napjaiban. Nem akarom szaporítani a lágerirodalom sokszáz hazai és sokezer európai munkáit, a magamét különben is megírtam már egy Időmozaik című dokumentum-regényben. (Egyébként alig lehet felülmúlni Jorge Semprun: A nagy utazását, mert szerintem Kertész Imre Sorstalansága csak ez után következik.)
Minderre nem azért emlékezem most, hogy valamit is hozzátegyek ezekhez a leírásokhoz. Némi - talán érthető elfogultsággal -, azért ültem a számítógép elé, mert már megint "bocsánatot" kértek. Én pedig kibírhatatlannak tartom, amikor ezrek, tízezrek, százezrek haláláért - akár jóindulatú államfők - bocsánatot kérnek. Jómagam akkor szoktam bocsánatot kérni, ha véletlenül a buszon, vagy a villamoson, rálépek valakinek a lábára. Odavaló a bocsánatkérés, tömeggyilkosságok esetében, ez a szó nem nevetséges, hanem lealázó.
Mint most például a frissen alapított Történeti Intézet, frissen kinevezett igazgatója tette, aki bocsánatot kért, ha valakit megbántott, mert szerinte a Magyarországból kitoloncolt, a trianoni határokon kívül született, vagy éppen idemenekült zsidókat idegenrendészeti blablával adták át a németeknek. Akik nem is voltak boldogok ettől, hiszen a háború elején jártak Ukrajnában, nem tudtak még munkaképes hadifoglyokkal sokat foglalkozni, ezért aztán mind a 16000-től agyonlövéssel megszabadultak Kamanyec-Podolszknál 1941-ben.
S ha most ezt egy hivatalos, államilag alkalmazott történész rendészeti eljárásnak tartja csupán, annak csak egy oka lehet: nem tarja a korabeli hatóságokat bűnösnek, egészen felfelé Horthyig, amiért így jártak el 16000 emberrel. Hiszen csak tették a dolgukat, intézkedtek a korabeli törvények alapján.
S meg kell mondani, nem először járnak el így magyar hivatalos szervek és személyiségek. Nem volt még olyan rég, az úgynevezett Ságvári-ügy, amikor Magyarország Legfelsőbb Bírósága(!) olyan nyilatkozatot tett közzé a Ságvári meggyilkolásában résztvevő, és később kivégzett csendőr ügyében, hogy rehabilitálták ezt a személyt.
S az indoklás hasonlóan gyönyörű volt. Eszerint a csendőr mindenben a korabeli jogszabályok szerint járt el, tehát nem "törvénytelenül". Amint kitört az ítélet indoklása körül a felháborodás, még hozzátette a bíró egy nyilatkozatban, hogy 1941-ben a csendőrségi szolgálati utasítás 49§ 330. pontja szerint "a szolgálatban álló csendőr fegyverét jogosult mindenki ellen használni". Hát nem gyönyörű?
Amikor a monori téglagyár területén szabadban töltött jó egy hét után megint ötös sorokban meneteltünk az állomás felé, egy kisgyerekes anya vízért könyörgött kisfiának, az itt is a járdán ácsorgóktól, mert a téglagyárban csak egyetlen csap volt a többszáz, vagy talán többezer ember számára, egy idősebb, sokszoknyás parasztasszony azonnal eltűnt a mögötte lévő házban és egy tele kanna vizet tett le a vonuló sor mellé.
Az anyuka azonnal lekapta a kannatetőt és töltött gyerekének. Mire ezt az egyik, szokás szerint mellettünk kísérő csendőr meglátta, odalépett és felrúgta a kannát. Milyen nemes gesztus, pedig a szabályzat szerint jogosult lett volna a fegyverét is használni, akár a kisgyerekes, akár az parasztasszony ellen.
Ez a jogszabályokkal való takarózás az igazán felháborító. (Érdekes, hogy Rákosi, vagy Sztálin esetében - egyébként nagyon helyesen - senkinek sem jut eszébe, hogy hiszen, ezeket a nem ritkán kivégzéssel végződő pereket, a korabeli érvényes rendeletek alapján hozták.)
A monori jelenetet egész lágeréletemben őriztem magamban, és bizonyára szerepe volt abban is, hogy a lágerbeli felszabadulásunk után - pedig erre lett volna lehetőség - eszembe se jutott, hogy ne a hazámba, Magyarországba térjek vissza.
S amikor hazajöttem, meg se fordult a fejemben, hogy én, vagy a családomból hazatértek - apám és nagyanyám soha nem tért már vissza -, felelősöket keressünk, esetleg helyi felelősöket, akiket akár ismerhettünk is korábbról. Másfelől viszont nagyon-nagyon hiányolom, hogy az ország máig nem néz szembe az igazi felelősökkel.
Először is Horthy Miklós meghatározó jelentőségű bűneivel. "Nem volt háborús bűnös" - emlegetik sokan, sokszor, mert hála Sztálinnak nem állították a Nürnbergi Törvényszék elé. (Sztálin állítólag azért volt elnéző vele szemben, mert akivel ő fegyverszünetről tárgyalt, azt nem lehet bíróság elé citálni.
Azt úgy látszik elfelejtette, hogy tárgyalás ide, tárgyalás oda, végül is Horthy nem tudott letenni semmiféle fegyvert. Sőt, utat adott Sztójaynak, akihez - egyebek között - levelet írt, hogy engedélyezi a zsidók kiszállítását Németországba, "munkára".) Pedig ő, meg néhány egyházi vezető, ismerte már az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvet, amit két onnan megszökött szlovák férfi írt, és eljuttatott, egyebek között Magyarországba is.
Jány Gusztáv sem állt a Nürnbergi Törvényszék előtt, csak a magyar bíróság ítélte halálra, amit 1947-ben végre is hajtottak. Bárdossy Lászlót sem Nűrnbergben ítélték halálra és végezték ki még 1946-ban. Horthynak pedig még nagyobb bűnei voltak.
Masszív antiszemitizmusa nyomán, amint hatalomra került, azonnal a zsidókat tette felelőssé a Tanácsköztársaságért, hogy aztán szabadcsapatai keressék a kommün bármilyen szintű résztvevőt és mindenféle zsidókat, akik közül pedig sokan nem voltak boldogok a Tanácskormány intézkedéseitől. Később aztán Horthy azzal büszkélkedett Hitler előtt többször is, hogy lám elsőként ő kezdte a zsidóüldözést. A kötetben kiadott titkos iratai szerint így fogalmazott 1943 május 7.-én a Führerhez írt levelében:
"…minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, s azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. Ekkoriban az új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta… A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó intézkedések folyamatban vannak, amint meglesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani."…
Figyelem, ezt az egyesek szerint "zsidóbarátnak" titulált Horthy 1943 májusában írta, s mint tudjuk, az elszállításunk körülményeit egy évvel később a németek megteremtették.
Ám Horthy nemcsak 440 ezer zsidó Auschwitzba szállításáért, és több tízezer munkaszolgálatba kényszerítéséért felelős, hanem a 2. Magyar Hadsereg doni pusztulásáért is. Most, hogy az ott meghalt "hősökre" - sokkal inkább áldozatokra -, emlékeznek, emlékezni kellene azokra is, akik ezt Horthynál forszírozták és a katonákat végül a frontra küldték.
Pedig amikor Klessheimbe készült, mert Hitler Mussolini és Antonescu után őt is lábhoz rendelte, született egy feljegyzés a külügyminisztériumban, amelyben a következő szöveg található: "Magyarország részvétele az Oroszországi háborúban, német részről eredetileg nem volt tervbe véve."
Ennek ellenére együtt küzdött Németországgal és feláldozta hadseregét. Ami a felszereltséget és korszerűséget illeti, nem árt elolvasni Nemeskürty István Don-kanyarról írott könyvét, de számtalan túlélő feljegyzése is beszámol a szovjetekhez képest ugyancsak gyenge hadfelszerelésről, nem beszélve az olyan esetekről, amikor lőszer sem volt elég a fegyverekhez. Így lett százezernél több magyar katona nem hős, hanem áldozata Horthy igyekezetének.
Az emlékeztető más helyén ez olvasható: "…a zsidókat tehát gyakorlatilag már teljesen kikapcsoltuk a szellemi foglalkozási ágakból. Ez fokozott mértékben érvényesül a közoktatás ügyében, ahol a zsidók arányszáma 1920 óta állandóan csökken és gyors tempóban fogja elérni a numerus nullust.
Magyarország már 1920-ban első államként korlátozta a zsidók főiskolai tanulmányait a numerus clausus által." Aligha lehet kétségünk, hogy Horthy ezt is szóbahozta Klessheimben, hiszen sértve is érezhette magát, hogy neki akar újat mondani Hitler a zsidókérdésben.
Horthynak egyébként kis, ha úgy tetszik magánbűnei is voltak. Valójában igen szerény földbirtokot örökölt Kenderesen, de minden módon gyarapítani akarta azt. Például úgy is, hogy a zsidó földbérlő fiát, aki elsőre nem akarta átengedni neki birtokát, félig agyonverette, mire persze megkapta a földet. A másik még nagyobb disznóság. Horthynak volt egy állami tulajdonú vadászterülete a szlovák határ közelében: a szegényes talajon gazdálkodni nem nagyon tudó Derenk falu.
Zömében Lengyelországból a XVIII. században odatelepített parasztok lakták, rendszeresen egy kis orvvadászattal egészítették ki a jövedelmüket, vagy akárcsak az élelmüket. A Főméltóságú urat ez annyira felháborította, hogy 1943 nyarán, már a doni áttörés után, csendőröket és munkaszolgálatosokat vezényeltetett ki a faluba. A csendőrök teherautóra rakták és kitelepítették a lakosokat, a munkaszolgálatosok közben már bontották is a házakat. Még a templomot is összedöntötték, nehogy a hívők visszaköltözzenek.
Bőven lett volna hát indok, hogy Horthyt háborús bűnösként bíróság elé állítsák. S ha erre nem volt lehetőség, mert lelépett, majd elfogták, aztán Portugáliába engedték, azért a sok-sok év alatt lett volna mód arra, hogy fejére olvassák a bűneit és a közvélemény előtt rá is bizonyítsák. Ezzel szemben holt tart ma a történelemtanítás a közoktatásban?
A kaposvári tanárképző főiskolán néhány éve felvételiztetés közben megkérdeztek egy leányzót, hogy ki volt Horthy Miklós? Tizennegyedik századi hadvezér - hangzott a válasz. Hát itt tartunk, s az a benyomásom, hogy egyes ifjú jobbikos tüntetők, vagy gárdisták sem tudnak sokkal többet róla.
S hát nem kizárólag Horthy tolta - képletesen persze - a marhavagonokat az Auschwitzba vezető sínekre, hogy aztán századmagammal bevagonírozzanak bennünket. Megjelent egy kitűnő kis könyv - korábbi egyetemi matematikaprofesszor tollából -, amely végigveszi a két háború közötti kormányokat. Nem volt közöttük olyan, amely ne készített volna terveket, esetleg törvényjavaslatokat "a zsidókérdés megoldására".
Ám a politikusokon, közigazgatási vezetőkön, a hadsereg irányítóin kívül van még egy csoport, akiknek szembe kellene nézni múltjukkal. Az egyházra - mindenekelőtt a katolikus - egyházra gondolok és Prohászka Ottokár püspökre. Aki nemcsak leírta a nyilvánosság számára, hogy " a zsidóság gennyes kelés a nemzet testén, amit ki kell vágni", hanem ebben a szellemben tanította a szemináriumban a kispapokat is.
Akik éppen ezekben a háborús években kerültek ki a parókiákra. Akadt ugyan néhány főpap, aki berzenkedett a zsidóüldözések miatt, de ez legfeljebb arra volt elég, hogy megkérdezzék: a nyájba megtért, kikeresztelkedett zsidókat miért nem kezelik keresztényként. Ezzel szemben olyan főpap is akadt, aki nyílt levelet írt német egyháziakhoz, hogy miért nem állnak ki jobban Hitler intézkedései mellett.
Ahogy a Rákosi- és a Kádár-korszakban együttműködő, sőt besúgó papokról, a püspöki karról készült egy nagyon tisztességes dokumentumfilm, jó lenne, ha az úgynevezett vészkorszak viszonyait is, írásban vagy filmben, maga az egyház megpróbálná tisztázná.
Hallottam egy megható történetet - tavaly a Radnóti-díj kiosztása alkalmából a színpadon hangzott el. Eszerint német fiatalemberek egy olyan csoportja utazott Magyarországba, akiknek a nagyszülei, ilyen-olyan mértékben felelősek voltak a kegyetlenkedésekért és most találkozni akartak túlélőkkel.
Az egyiknek a nagyapja építette például az auschwitzi tábor villanyárammal telített szögesdrót kerítését. A másik Debrecenben a magyar hatóságokkal együtt intézkedett a deportálások lebonyolításában, és így tovább. Az elbeszélő személyesen volt jelen és látta, hogy sokan mindkét oldalon könnyezni kezdenek a múlt felidézése nyomán. Akármilyen öreg vagyok, szeretnék ilyen pillanatokat átélni Magyarországon is. Pedig nem sok esélyem van rá.
