Alig telt el két hónap, ugyanez a keserves sors érte ugyancsak Balfon Halász Gábort az irodalomtörténet és a magyar história jeles ismerőjét, esszéistát és Sárközi Györgyöt. A maga módján mindhármuk mellékgondolat nélkül magyarnak és hazafinak vallotta magát, rendületlenül hitt meggyőződésében. És alkotott.
Szerb Antal megírta a magyar irodalomnak máig is érvényes csodálatos történetét, igaz, közben Baky László, aki Endre Lászlóval együtt államtitkárként szervezte a magyar zsidók deportálását, még Horthy Miklós parlamentjében képviselőként azt követelte, "égessék el ezt a kötetet". Wehrmacht, SS még nem volt itt, senki nem tiporta lábbal, mint most Orbánék állítják, a nemzeti szuverenitást.
Horthyék egyszerűen kezdettől állami politikává tették az antiszemitizmust Európa első numerus claususával, a primitív zsidótörvényekkel, amelyeknek egyenes folytatásuk volt a tömeges deportálás. Még Hitlerék és a nácik nélkül.
Mellesleg, amit Szerb Antal agyonütői szintén nem tudhattak, a regényíró és irodalomtörténésznek a keresztapja Prohászka Ottokár, Horthy admirális egyik kedvenc püspöke volt. Aki ugyan 1901-ben is tudta már, hogy zsidónak született fiút fogadott az oltalmába, de később azt írta, "ha az immatrikulált nem állja meg a helyét, ha rá lehet sütni a nemzetköziségnek, a hazátlanságnak és a destruktív irányzatnak a bélyegét, akkor azt mondom, hogy itt határozottan megszűnt a jog …"
Szerb Antalra ezt nem lehetett rásütni mégis agyonverték. Amit csaknem hetven évvel később Orbánéknak tudniuk kell. Ezért arra az érvükre, amellyel ezt az ocsmány szándékkal megrendelt "emlékművet" fölavatják, pontosan illik Shakespeare mondata a Hamletből, hogy "őrült beszéd, de van benne rendszer". A makacsul követett szerecsenmosdatási kísérletnek a rendszere, hogy mentsék a história előtt eszmei elődjeik rémtetteit.
