A kelet-európaiság címkéje

Ma, amikor a Nyugatra (elsősorban Angliába, Németországba és az Egyesült Államokba) irányuló migrációról sokat cikkeznek a lapok, főleg a fiatalok elvándorlásával kapcsolatban, és sokak problémája a kettős kötődés vagy új identitás, azon, érdemes elgondolkodni, hogy mit is jelent a kelet-európaiság?

A probléma nem újkeletű, akkor sem, ha sokan ma újra felfedezik, vagy éppen agyonhallgatják a téma sokszínű magyar hagyományát. Ennek oka kettős. Az egyik és az egyszerűbb, nevezetesen, hogy Kelet-Európa ma már sokkal inkább pejoratív, mintsem történeti-földrajzi fogalom. Az egykori kelet-európai országok már az államszocializmus időszakában (legalábbis az 1970-es évektől) igyekeztek elhatárolódni a minősítéstől; a Közép-Európa fogalom többek között arra is szolgált, hogy a szatellit országok a Szovjetuniótól, vagy legalábbis a keleti fejlődéstől való függetlenségüket hangsúlyozzák. A cseh nyelvben egyébként ma egyértelműen negatív íze van a kelet-európaiságnak; a régiónak az EU-n belüli megkülönböztetésére ma legfeljebb a visegrádi országok "címke" szolgál.

A másik ok pedig a marxista gyökerű történeti iskola eredményeinek agyonhallgatása. Az egykor nagy figyelmet kiváltó Kelet-Európa vita éppen e térségben, és különösen Magyarországon volt a legaktívabb, ugyanis nálunk nemzetközileg is elismert kutatások folytakj. A magyar "iskola" - Ránki György, Berend T. Iván, Niederhauser Emil, Pach Zsigmond Pál, Szűcs Jenő és Makkai László, Palotás Emil, Krausz Tamás, Szvák Gyula - szisztematikusan alkalmazta az összehasonlító módszert, ami éppen lehetővé tenné a régión belüli országok közötti nagyobb párbeszédet.

Mit is jelent(ett) Kelet-Európa mint történeti régió? Erről a fent említett kutatóknak is eltérő volt a koncepciója, de talán a leginkább érthető, leegyszerűsítő magyarázattal Szűcs Jenő szolgált. Ő úgy látta, Közép-Kelet-Európa köztes régió a nyugati és keleti típusú fejlődésben, amelyre a különböző történeti korokban eltérő mértékben, de Nyugat-Európa mindig hatással volt. Niederhauser Emil különféle régiókat különböztetett meg Kelet-Európában. Szerinte Nyugat-Kelet-Európa (Csehország, Szlovénia), Közép-Kelet-Európa (Lengyelország, Magyarország, Horvátország és a balti államok), a balkáni országok (Románia, Bulgária, Szerbia, Macedónia, Bosznia, Albánia) és Kelet-Kelet-Európa (Oroszország, Ukrajna, Belorusszia).

Nyugat-Kelet-Európa volt a leginkább polgárosult, és a legtöbb eséllyel rendelkezett a nyugat-európai fejlődéshez való felzárkózásra. A kelet-közép-európai térségben gyengébb a polgárság, amely etnikai-nemzetiségi összetételében is vegyes képet mutatott, ami tovább erősítette a helyi nacionalizmusokat. A 20. században is fennmaradtak a társadalom feudális-rendi vonásai: a megkésett városiasodás, a polgári társadalom gyengesége, az ipar, a kereskedelem és az infrastruktúra elmaradottsága, miközben az állam tradicionálisan fontos szerepet játszott a gazdaságban. Ez a történeti örökség a mai Magyarország képét is alakítja.

Bármennyire igyekeznek is azonban maguk a kelet-európaiak megszabadulni a címkétől, a Kelet-Európához kapcsolódó régi, negatív sztereotípiák feltámadóban vannak. Sokszor nyíltan is megfogalmazott nézet, hogy Kelet-Európa a civilizált Európa "másik", barbár fele, ahol bármi, a legnagyobb vandalitás és emberi brutalitás, bármilyen "horror" megtörténhet, mert a térség politikai viszonyai felébresztik az emberben lakó vadállatot.

A külföldi migrációval kapcsolatban számos nézetet lehet megfogalmazni. Pozitív hozadéka mindenképpen a világlátás, a nyugati civilizáció megtapasztalása, és persze az itthon örök problémának számító nyelvtanulás. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a kivándorlók igen gyakran az alacsonyabb képzettséget igénylő, alacsonyabb státuszú munkahelyeket kapják, és gyakran tapasztalják azt az elzárkózást, ami a fenti nyugati előítéletekből (is) fakad.

Erre az egyik szélsőséges válasz a mindenáron való, "csakazértis" asszimiláció, ami nem ritkán odáig megy, hogy a kivándorlók a magyar nyelvet a mindennapokban is alig használják, kerülik a magyarokkal való találkozást. Az ellenkező véglet a szélsőséges nacionalizmusba való menekülés, a vad EU-ellenesség és a Nyugat alkonyának egyoldalú megfogalmazása. A többség persze valahol a két véglet között foglal helyet.

A kelet-európaiság problémája tehát nem mai keletű. A kérdés elemzése valaha egész iskolát teremtett az államszocialista Magyarországon, amelynek tagjai jóval differenciáltabban fogalmazták meg a kelet-európai fejlődés különlegességét, a Kelet-Nyugat viszonyát, mint az várható lett volna a hidegháború időszakában. Akkor, amikor a nyugati propaganda is mindent megtett azért, hogy a kelet-európai barbár, civilizálatlan "másik" képét erősítse.

A jelenlegi történeti diskurzusban nem szokás elismerni, hogy az államszocializmus tudományos élete sokszínű volt, s noha természetesen mindenre rányomta bélyegét a hivatalos marxista-leninista ideológia, a korszakban a propagandisztikus írások mellett igen sok kiemelkedő és nemzetközileg számontartott munka született. Ehhez szakmai hasonló figyelmet ma - a Kelet-Európa iránti tudományos érdeklődés csökkenésével - sokkal tovább tartana kiharcolni a nyugati kutatók körében. Ezt a tudományos örökséget inkább őrizni, semmint megtagadni kellene.