A kelet-európaiság címkéje

Ma, amikor a Nyugatra (elsősorban Angliába, Németországba és az Egyesült Államokba) irányuló migrációról sokat cikkeznek a lapok, főleg a fiatalok elvándorlásával kapcsolatban, és sokak problémája a kettős kötődés vagy új identitás, azon, érdemes elgondolkodni, hogy mit is jelent a kelet-európaiság?

A probléma nem újkeletű, akkor sem, ha sokan ma újra felfedezik, vagy éppen agyonhallgatják a téma sokszínű magyar hagyományát. Ennek oka kettős. Az egyik és az egyszerűbb, nevezetesen, hogy Kelet-Európa ma már sokkal inkább pejoratív, mintsem történeti-földrajzi fogalom. Az egykori kelet-európai országok már az államszocializmus időszakában (legalábbis az 1970-es évektől) igyekeztek elhatárolódni a minősítéstől; a Közép-Európa fogalom többek között arra is szolgált, hogy a szatellit országok a Szovjetuniótól, vagy legalábbis a keleti fejlődéstől való függetlenségüket hangsúlyozzák. A cseh nyelvben egyébként ma egyértelműen negatív íze van a kelet-európaiságnak; a régiónak az EU-n belüli megkülönböztetésére ma legfeljebb a visegrádi országok "címke" szolgál.

A másik ok pedig a marxista gyökerű történeti iskola eredményeinek agyonhallgatása. Az egykor nagy figyelmet kiváltó Kelet-Európa vita éppen e térségben, és különösen Magyarországon volt a legaktívabb, ugyanis nálunk nemzetközileg is elismert kutatások folytakj. A magyar "iskola" - Ránki György, Berend T. Iván, Niederhauser Emil, Pach Zsigmond Pál, Szűcs Jenő és Makkai László, Palotás Emil, Krausz Tamás, Szvák Gyula - szisztematikusan alkalmazta az összehasonlító módszert, ami éppen lehetővé tenné a régión belüli országok közötti nagyobb párbeszédet.

Mit is jelent(ett) Kelet-Európa mint történeti régió? Erről a fent említett kutatóknak is eltérő volt a koncepciója, de talán a leginkább érthető, leegyszerűsítő magyarázattal Szűcs Jenő szolgált. Ő úgy látta, Közép-Kelet-Európa köztes régió a nyugati és keleti típusú fejlődésben, amelyre a különböző történeti korokban eltérő mértékben, de Nyugat-Európa mindig hatással volt. Niederhauser Emil különféle régiókat különböztetett meg Kelet-Európában. Szerinte Nyugat-Kelet-Európa (Csehország, Szlovénia), Közép-Kelet-Európa (Lengyelország, Magyarország, Horvátország és a balti államok), a balkáni országok (Románia, Bulgária, Szerbia, Macedónia, Bosznia, Albánia) és Kelet-Kelet-Európa (Oroszország, Ukrajna, Belorusszia).

Nyugat-Kelet-Európa volt a leginkább polgárosult, és a legtöbb eséllyel rendelkezett a nyugat-európai fejlődéshez való felzárkózásra. A kelet-közép-európai térségben gyengébb a polgárság, amely etnikai-nemzetiségi összetételében is vegyes képet mutatott, ami tovább erősítette a helyi nacionalizmusokat. A 20. században is fennmaradtak a társadalom feudális-rendi vonásai: a megkésett városiasodás, a polgári társadalom gyengesége, az ipar, a kereskedelem és az infrastruktúra elmaradottsága, miközben az állam tradicionálisan fontos szerepet játszott a gazdaságban. Ez a történeti örökség a mai Magyarország képét is alakítja.

Bármennyire igyekeznek is azonban maguk a kelet-európaiak megszabadulni a címkétől, a Kelet-Európához kapcsolódó régi, negatív sztereotípiák feltámadóban vannak. Sokszor nyíltan is megfogalmazott nézet, hogy Kelet-Európa a civilizált Európa "másik", barbár fele, ahol bármi, a legnagyobb vandalitás és emberi brutalitás, bármilyen "horror" megtörténhet, mert a térség politikai viszonyai felébresztik az emberben lakó vadállatot.

A külföldi migrációval kapcsolatban számos nézetet lehet megfogalmazni. Pozitív hozadéka mindenképpen a világlátás, a nyugati civilizáció megtapasztalása, és persze az itthon örök problémának számító nyelvtanulás. Azt azonban ne felejtsük el, hogy a kivándorlók igen gyakran az alacsonyabb képzettséget igénylő, alacsonyabb státuszú munkahelyeket kapják, és gyakran tapasztalják azt az elzárkózást, ami a fenti nyugati előítéletekből (is) fakad.

Erre az egyik szélsőséges válasz a mindenáron való, "csakazértis" asszimiláció, ami nem ritkán odáig megy, hogy a kivándorlók a magyar nyelvet a mindennapokban is alig használják, kerülik a magyarokkal való találkozást. Az ellenkező véglet a szélsőséges nacionalizmusba való menekülés, a vad EU-ellenesség és a Nyugat alkonyának egyoldalú megfogalmazása. A többség persze valahol a két véglet között foglal helyet.

A kelet-európaiság problémája tehát nem mai keletű. A kérdés elemzése valaha egész iskolát teremtett az államszocialista Magyarországon, amelynek tagjai jóval differenciáltabban fogalmazták meg a kelet-európai fejlődés különlegességét, a Kelet-Nyugat viszonyát, mint az várható lett volna a hidegháború időszakában. Akkor, amikor a nyugati propaganda is mindent megtett azért, hogy a kelet-európai barbár, civilizálatlan "másik" képét erősítse.

A jelenlegi történeti diskurzusban nem szokás elismerni, hogy az államszocializmus tudományos élete sokszínű volt, s noha természetesen mindenre rányomta bélyegét a hivatalos marxista-leninista ideológia, a korszakban a propagandisztikus írások mellett igen sok kiemelkedő és nemzetközileg számontartott munka született. Ehhez szakmai hasonló figyelmet ma - a Kelet-Európa iránti tudományos érdeklődés csökkenésével - sokkal tovább tartana kiharcolni a nyugati kutatók körében. Ezt a tudományos örökséget inkább őrizni, semmint megtagadni kellene.

Lex Farkas, lex Heinek

A közvélemény kutatások biztos FIDESZ győzelmet jósolnak, mégis mintha a fiuk mégsem lennének olyan biztosak az újabb választói támogatásban. Nehogy megint sokan legyenek, de nem elegen. Erre utalnak azok az újabb lépések, amelyek, az eddigi kormányzati munkálkodás következtében már így is erősen a FIDESZ felé lejtő pálya további korrekcióját célozzák. Ilyen volt a nemrég született plakátrendelet, amely megtiltja a főútvonalakra elhelyezett plakátokat tovább rontva a médiafelülettel már régóta alig rendelkező ellenzék kampánylehetőségeit.

De vannak olyan fű alatti trükkök is, amelyekre, az erre a témára érzéketlen hazai sajtó, alig figyelt fel, és amelyek arra utalnak, hogy a hazai jobboldal és a határontúliak megnyerése sem elég a kormánypártnak. Meg kell hódítani a hazai kisebbségeket is, semmit nem lehet a véletlenre bízni. Pontosabban egyes kisebbségi vezéreknek kell a kedvében járni, mert úgy tűnik, ők még mindig (vagy újra egyre inkább?) hisznek a Führerprinzipben.

Történt ugyanis, hogy a FIDESZ kormány "megoldotta" a nemzetiségek parlamenti képviseletét azáltal, hogy országos önkormányzataik nemzetiségi listát állíthatnak és ezzel kedvezményes mandátumot szerezhetnek. Természetesen, ezt is úgy oldották meg, hogy figyelmen kívül hagyták az érintettek javaslatait ellenvetéseit. Igaz, nagy kockázatot nem vállaltak, mert tudták, hogy a hazai nemzetiségi vezetők, a határontúliaktól eltérően nem igazán szoktak ellenállni.

Az egy kedvezményes mandátum megszerzéséhez persze olyan feltételeket szabtak (minimum 20-25 ezer szavazat), amelyet a 13 nemzetiség közül, létszámuk okán, csak legfeljebb a romák és a németek képesek összegyűjteni. A többi nemzetiségi vezetőnek meg azzal édesítették a keserű pirulát, hogy kreáltak nekik egy kényelmes "szószólói" mandátumot. Elképzelhető tehát, hogy e két nemzetiség vezére - Farkas Flórián és Heinek Ottó - májustól a parlamenti padsorokban foglal helyet. Farkasnál ez eddig is így volt és e mellett, hogy a nyáj el ne bitangoljon, megtartotta önkormányzati elnöki funkcióját is. Az a "kis pluszpénz" se jön rosszul, meg hát, jó despotához illően, az alattvalókat sem árt szemmel tartani, nehogy valaki fejében megérlelődjön a gondolat, hogy senki, még talán az említett urak sem pótolhatatlanok.

Igen ám, de egy szép reggelen arra kellett rádöbbenniük, hogy Farkas képviselő szeretett pártjának hőn szeretett vezére úgy döntött, hogy a követők seregét még inkább magához kell láncolnia, és ezért drákói összeférhetetlenségi szabályokat fogadtatott el. Az áprilisi választások után ugyanis a honatyák és honanyák szinte semmilyen más tevékenységet nem végezhetnek, többek között nem lehet semmilyen önkormányzati megbízatásuk, igaz cserébe rendesen megfizetik őket. Nosza, megijedtek az említett urak, mert hát mi lesz ha valaki más lép a helyükbe kis közösségük élén és a nyáj elbitangol? Hogyan lehet azt majd négy év után visszaterelni a "helyes mederbe", mikor se ostor, se mézesmadzag?

No, de sebaj, hiszen ha fideszéknél él a személyre szóló jogalkotás haladó hagyománya, akkor miért pont rájuk ne szabnának valami törvényt? Igyekezetük nem volt hiába, mert az utolsó pillanatban a vezér, meggyőzve a győzelmi esély csökkenésének lehetőségétől, az urak segítségére sietett, és kimondatta: minden más összeférhetetlen, kivéve e két derék úr tisztségeit, akik akkor is megtarthatják a posztjukat közösségük élén, ha netán bekerülnek a T. Házba. Ez persze nem vonatkozik a többi, kis létszámú közösségi vezetőre, az ő szószólói megbízatásuk "természetesen" továbbra is összeférhetetlen elnöki posztjukkal.

Lám-lám Orwellnek igaza van: vannak egyenlők, és még egyenlőbbek.

Szerző

Kis barát - kis pénz, nagy barát - nagy pénz

Ha én Halász János államtitkár barátja lennék, talán nem is kellene még a telefon után sem nyúlnom. Hiszen én - ahogy a lapok írják - a kapcsolati háló tagja vagyok, azaz volt osztálytárs, katonabarát, sógor, koma, esetleg közös egyesületben vagy cégben működtünk együtt. Az én barátom, Halász János szó nélkül tudná rólam, hogy szeretek pénzt keresni és az sem zavar, ha nem nagyon kell érte dolgozni. És miután ő egy jó barát, mindig kitalálná, honnan lehet valami aprópénzt lecsippenteni, egy-két millókat, na jó maximum egy tizest, huszast. Nem vágyom én sokra, nem kell nekem útépítés, atomerőmű, vasúti pálya - az a nagyoké. Ahhoz már nem elég az én barátom, oda igazi komoly barát kell. Kis barát - kis pénz, nagy barát- nagy pénz.

Sokat tudnának erről például Lázár János hálójának tagjai mesélni. Hopp egy dohánypiac, ne is köszönd meg, és ne is érdeklődj a külföldi bankszámlám felől. Szívesen adok én csak úgy, meg amúgy sem az enyém. Jó, Halász államtitkár egy kicsit ciki, ő csak az asztal széléről kapkodhat le ezt-azt, amin a komoly emberek csak mosolyognak, és azt dörmögik az orruk alatt, hogy csóró Halász és barátai, ezek annyira senkik, hogy még egy komoly közbeszerzés, vagy egy tévéfilm elkészítése sem jut nekik. Szegény jó marha Halász - ez egy lúzer - a barátainak meg annyi sem jut, mint nálunk a cselédnek. Ezek csak ennyit érnek.

Persze, még mindig jobban jártak, mint a bányászok, a tanárok, a balett táncosok vagy a kőfaragók.

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

Szerző
Dési János