Sorsom Háza

Nem tudom hisznek-e a Mazsihisznek a Miniszterelnöki Hivatalban és nem szeretnék se Mazsihisz vezető lenni, aki ott egyeztet, se államtitkár, aki kibogozza, amit ő maga és főnöke néhány nap alatt összekavart. Nem lévén se Mazsihisz vezető, se államtitkár, sőt történész és muzeológus sem, mezei zsidóként és mezei magyarként írok.

Érvek és ellenérvek, nyilatkozatok és gesztusok tömege tódult a közvéleményre az újév legelső napja óta. Kiállásra és tiltakozásra persze mindig van ok. A mostani oka azonban nem a választások közelségével magyarázható, amint a Fidesz propaganda szeretné elhitetni, hanem a ballépések és bunkóságok kritikus tömegével. A Szabadság-térre tervezett micsoda, a Sorsok Házának sorsa és Szakály idegenrendészeti története, plusz Paks külön-külön is elég volt a kedélyek felborzolására. Együtthatásuk robbanáshoz vezetett, csak a kárfelmérés végén derül ki, mekkorához.

Paks esetében a tét természetesen jóval nagyobb, egyébként meg semmi köze a három másik témához - ha csak annyi nem, hogy a döntést ugyanazok és ugyanolyan módon hozták. A nyilvánosság teljes kizárásával, az érdekeltek megkérdezése nélkül, a készt tényt lenyomva a közvélemény torkán. Gőg, megvetés, erőszak. Azután, mert valamiféle ellenállás mégis érezhető, kéztördelés, égre emelt szem, beszéljük meg. Tartok, de nagyon tartok tőle, hogy a tárgyalások eredménye a nullával lesz egyenlő, mert aki, dönt nem ismer kompromisszumot. Vagy győz, vagy Viktor. Marad a Szabadság-téri micsoda, marad a Sorsok Háza még micsodább és marad Szakály.

Legyünk a tisztességtelenséggel szemben is tisztességesek, válasszuk külön, ami nem tartozik össze. Szakály ebből a legkevésbé fontos. Ha hallgatott volna, okosabb maradt volna, de az ő vezére külsőböl vezérel, ezért kotyogta el, ami csak később derülhetett volna ki, t.i., hogy miért nevezték ki egyszerre két intézmény vezetőjének. Tényleg hadtörténészi kvalitásai miatt? Az igazi és egyetlen kérdés nem az, hogy alkalmas-e intézetvezetőnek, hanem, hogy mit, illetve kit szolgál majd az intézet, amit vezetni fog. A Kamenyec- Podolszkijról elejtett mondatocska erre meglehetősen pontos választ adott.

A Szabadság-térre képzelt emlékmicsoda más történet, a hírek szerint talán el is napolják egy időre, legalább a választásokig a felállítását. Melocco Miklós jeles szobrász, bár ellenjeles a Makovecz Akadémián. (És ha már itt tartunk Makovecz Imre életműve mérhetetlenül különb, mint amire nevét használni engedte). Ha ő, Melocco mondja, hogy a szobor remek, ki vagyok én, hogy giccsnek tartsam? Az egyszemélyes zsűri megrendelte, Melocco már hozta is az ajánlást. Ízlésen vitatkozni nem lehet. De a hozzászabott ideológiával igen.

Amikor az első kérdések elhangzottak a miniszterelnökség sietett kijelenteni, hogy az emlékmű nem a holocaust évfordulóra készül, "minden áldozatra" emlékeztetne. Ilyen közhely jóhiszemű ember száját nem hagyja el. Az arkangyal a szó szoros értelmében szemet huny a történelmi tény felett, hogy a német sas nem megvert, ellenséges országra csapott le, hanem hű szövetségesére.

A megszállás közvetlen áldozatai, ellenállók, angol-barát politikusok néhány százat tesznek ki. Ha a haláltáborokba hurcolt hatszázezerhez hozzászámítjuk a keleti fronton elesetteket, a szovjet megszállók civil áldozatait természetesen millióhoz közeli számot kapunk - de a történetnek ez a változata nem a német megszállásról szól. A hivatalos emlékezetpolitikát illusztrálni hivatott szobor a nagy hazugság nem is oly szerény illusztrációja.

Mást gondolok a Sorsok Házáról. Hat hét múlva állítólag felavatják, de történész, muzeológus és a többi legyen a talpán, aki a koncepcióról, vagy a megvalósításról véleményt mond. Nem lehet a kijelölt igazgatónak felróni, amiről még semmit nem tudunk. De a történészek, muzeológusok és a holocaust túlélőinek képviselői jól teszik, ha tiltakoznak az egyszerre titokban és lóhalálban lefolytatott eljárás ellen. Íme a példa, hogy kell elszúrni azt, ami akár jó és hasznos is lehetne. A félig és - félre sikerült - Páva utca mellett könnyű elképzelni egy hasonló célt más eszközökkel szolgáló intézményt.

Nem tagadom, magam is érintett vagyok. Megkerestek, mondjam videóra sorsomat a Sorsok Házának. Az interjú azzal kezdődött volna, hogy az anyag felhasználását, azaz egy tízéves apjától, anyjától megfosztott, kétéves testvérével az utcára lökött gyerek történetét engedjem át feltétel nélkül és visszavonhatatlanul. Egy pillanatra kopogott a sors: amint Jeruzsálemben szüleim és nagyszüleim nyoma, úgy jelenjen meg egy budapesti képernyőn az enyém is, hadd tudják meg unokáim unokái (és Orbán és Vona unokáinak unokái), mi történt 1944-ben.

Azután a józan ész is kopogott: egy ismeretlen kéz ismeretlen terve szerint, ismeretlen tárgyak és személyek társaságában, ismeretlen kérdezőnek beszéljek? Nem tartom magam sorstalannak, túléltem, bejártam a félvilágot, öregségemre hazát és házat találtam, megbékéltem. Adjam nevemet, arcomat, szavamat feltétel nélkül, visszavonhatatlanul? Kinek?

Ha megérem, ezt is megteszem. Majd ha nem lesz okom egy frázisok függönye mögé rejtőző bábmester sunyi szándékára gyanakodni, majd ha a múlttól a megismerés útján szabadulni kívánók hívnak tanúnak. Majd ha - Illyés Gyula szép szavával - ismét nemzet lesz a nemzedék.