Olyasfajta kiszólásokat, mint amit Királyhegyi Páltól többször hallhattunk: Még idejében hazajöttem Angliából, hogy elérjem az auschwitzi csatlakozást. Ilyesfajta rövid, szellemes poént talán csak egyet hallhatunk, amikor Spann azt mondja el, hogy az 1950-es években kétfajta zsidó élt az országban.
Az egyik szeretett volna kivándorolni, a másik nem adott neki útlevelet. Ezek a szerző által személyesen előadott tárcák azonban nem ennyire poénosak, és néha a hallgató úgy érzi, hogy a zsidóság emlegetése nem szolgál másra, mint hogy az írás megfeleljen a közös címnek. (Ilyen például az Ultimama, a briliánsan kártyázó öregasszony, aki egy üdülőben megkopaszt két ismert szakembert, akikről mellesleg kiderül, hogy zsidók.
Az Ultimama azonban annak örül, hogy ezek pénzügyi szakemberek, tehát meg tudják adni a kártyaadósságukat.) Sok tárcának csak ilyen közvetett módon van köze a zsidósághoz. Viszont jó írások. Ahogy mondani szokták: van eleje, vége, gyakorta tele öniróniával.
S ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy mint a jó színészek, Spann is, jó hangsúlyokkal, és ami az anekdóta-elbeszélésekben nagyon fontos: kellő helyen kellő szünetekkel adja elő az írásait. Én azonban jó néven vettem volna, ha a pesti folklórhoz olyannyira hozzátartozó zsidó viccekből kapunk válogatást. Mint amilyen a kedvencem.
A vasárnapi miséről a templomajtón kiáramló emberek két koldussal találják szembe magukat. Az egyik szakállas zsidó bácsi, előtte az adománytgyűjtő nagy kalappal, a másik mellette áll, katonazubbonyban, fél kézzel.
Az egyik eléjük érő úriember odaszól a bácsinak: Ne haragudjon, de maga miért nem a zsinagóga elé ült le? Mire az felszól a katonának: Nézd Grün, ez a kedves úr akar bennünket a koldulásra tanítani.