Mindez temérdek, gondosan megkoreografált mozgással járt, Szikora János lenyűgöző-letaglózó, az érzelmek teljes skáláján játszódó, kínzó, ugyanakkor gyönyörűen elementáris rendezésében. Bán János hiperaktív, nyughatatlan volt, pusztító energiákat bányászott elő magából, őserőnek tűnt, de ez a robbanékony létezés hiperérzékenységgel is párosult, és ritkaságszámba menő mozgáskultúrával. Az előadás után olyan mélységesen mély, hosszú csend keletkezett a döbbenettől, hogy tapsolni sem tudtunk, sőt, egy ideig még beszélni sem, némán, magunkba szállva róttuk a győri utcákat.
Adódott jó néhány dolog, ami miatt újra és újra figyelni kellett Bánra. A Stílusgyakorlatok, több mint hatszázszor ment, Gáspár Sándorral és Dörner Györggyel játszották évtizedeken keresztül. Óriási lehetőségként a Katona József Színházban is repertoárra kerülhetett. Három ifjú, helyzetgyakorlat jellegű, röpke jeleneteken keresztül, fantáziadús, csipkelődő, fanyar, diákos humorral, kaján görbe tükörben mutatta meg a világot. Aztán, amikor már kevésbé voltak ifjak, és a világról alkotott nézeteik is eltértek egymástól, a produkció változatlanul sikeres maradt. Bán János a Katona tagja lett, és akkor sem jött el onnan, amikor társai igen. Dohogott pedig, többször panaszkodott arra, hogy színészi önképe gyakran nem azonos azzal, mint amilyen feladatokat ráosztanak. Akár egészen odáig jutott, hogy évekig nem volt köszönőviszonyban a direktorával. Szereti nyíltan megmondani a véleményét, azt is, ha valami nem tetszik neki. Ugyanakkor nagyon is tud magának való, begubódzó lenni.
Nem egyszer, és nem kétszer, csaknem statisztált. Külső munkákban keresett menedéket. Egyik közülük, a Stílusgyakorlatok kiadós szériáját is túlélte. A Kukacmatyi, amit egyedül játszik levehetetlenül a Kolibri Fészek műsoráról. Az egyik ujjából formálja meg a kedves kis kukacot, akit a partnerévé avat. Ők ketten indulnak izgalmas kalandokra. És mivel közel ülnek, és bele-beleszólnak a kis, olykor a nagy nézők is a mesébe, remek improvizációs készségre van szükség váratlan helyzetek esetén.
Külföldön, de itthon szintén, angolul is játssza. És persze külföldön sokfelé járt a Katonával, legtöbbet talán a világszerte vendégszerepelt, Ascher Tamás által rendezett Három nővérrel, amelyben Tuzenbach volt, meg a Zsámbéki Gábor által színpadra állított A revizorral, amiben Hlesztakovként, a díszesen korrupt úri társaságot akaratán kívül is megleckéztető ficsúrt adta.
Szlovák és cseh nyelvterületen valószínűleg népszerűbb, mint itthon. Amikor az Oscar-díjas Jirí Menzel a Katonában rendezte A szarvaskirályt, alig akadt, aki meg tudott felelni a magyar hagyományoktól eltérő, stilizáltabb, mozgás-centrikusabb színészetet elváró igényeinek. Bán abszolút közéjük tartozott. Menzel ráosztotta a kultuszfilmmé vált, Az én kis falum félnótás, de nagyon szerethető Otik szerepét, aztán más feladatok is követték ezen a nyelvterületen, ahol megismerik az utcán, díjakat kap.
A négy közül egyik gyermeke, a szezon végén diplomázó Bán Bálint színész lett. És a Katonában van gyakorlaton. A Rükvercben apa és fia apát is fiát játszik. A János által alakított Vidra Zsolt tisztes egzisztenciából kiszolgáltatott hajléktalanná válik, és a társadalmi hátraarc, a mind lejjebb csúszás jelképévé. Bán bemutatja a lecsúszás valamennyi stációját, a kiszolgáltatottság mind fájdalmasabb fokozódását, a lefelé száguldást a lejtőn. Érzékelteti a felsebzettséget, kiúttalanságot, a reményvesztés folyamatát, a gyilkos megalázottságot. Vérfagyasztó!
FOTÓ: DÖMÖLKY DÁNIEL
Legújabb munkájában, A borbély címszerepében, régivágású, a múltat vissza nosztalgiázó, a jelent csak a múlton keresztül néző borbélyt ad Tolnai Ottó Végeladás című művéből Imre Zoltán és Hudi László által írt monodrámában. Különleges a helyszín, Kossuth Lajos utcai egykori üzlet. Ki- és belátni a kirakatüvegen keresztül. A helyiséget berendezték régimódi fodrászattá. Köröttünk a polcokon dunsztosüvegekben levágott hajak, mindegyikre pontosan ráírva, kitől is származik.
Múzeumba valóak a kellékek, a forgatható szék, amelybe a közönség soraiból kerül a vendég, a borotva, a pamacs, még egy petróleumlámpa is világít. A címszereplő elmondja, hogy bár van villany, de azért mégiscsak az az igazi. És miután beül valaki a székébe, inkább beszél, mindig valahová elréved, mintsem a borotválásra és a jelenre koncentrálna. Zaklatott kijelentéseket tesz. Ki-kiszól a közönségnek. Sőt, az ablaküvegen keresztül kokettál az utcán megálló bámészkodókkal. Biccentéssel, integetve, mosollyal üdvözli őket, még pózol is a fényképezéshez, de azért mindvégig megtört marad, mint akinek már csak múltja van, csaknem kísérteni jár közénk. Zavarodottságról, káoszról, szétzuhantságról tudósít.
Nagy begyakorlottságot igényel a költői szöveg vegyítése az adott szituációkból, nézői és járókelői reakciókból adódó improvizációkkal. Nem megy még minden flottul, de már megvan ez a különös, jelképes figura, megvan hozzá a játékkedv, a talentum, be kell lakni ezt a sajátos helyszínt, hitelessé kell tenni minden apró kis rezdülést. Ha például előadás közben négy, az ablak előtt mohó érdeklődéssel lecövekelő külföldi srácot előadás közben behív Bán, nem elég, hogy az egészből mit sem értve, leülnek egy félórára, aztán még jóval a produkció vége előtt távoznak, kezdeni is kellene velük valamit. Remek előadás lesz ez, de a Hudi László által rendezett, a Katona, a Mozgóház Alapítvány, az Orlai Produkciós Iroda, és a Természetes Vészek Kollektíva közös előadásának még ki kell dolgozni minden pillanatát.
És akkor A borbély mérföldkő lehet Bán pályáján, aki fiatalkori intenzitásával játszik, megőrizve irigylésre méltó versenysúlyát, találékonyságát, a szakma iránti odaadását. Morgolódó elkeseredettségét, csakúgy, mint vitalitását, belejátszhatja ebbe a figurába. Teljes pompájában megmutathatja kiteljesedett színészetét.
