Nyílt levélben kérnek segítséget a bárkások

Publikálás dátuma
2014.02.13. 06:45
Seress Zoltán igazgató
Továbbra is bizonytalan a Bárka Színház helyzete, melynek vezetősége még február 3-án adott ki egy közleményt, amely szerint arra kényszerülnek, hogy több produkció előadásait elhagyják, és felfüggesszék a Rovarok című produkció megkezdett próbafolyamatát.

 Értesültünk arról, hogy a kedd esti előadás után zártkörű társulati ülést tartottak a Bárkában a kialakult helyzetről. Ezen abban állapodtak meg, hogy ebben az ügyben csak a direktor, Seress Zoltán nyilatkozhat. Aki viszont azt mondta lapunknak, hogy a február 3-i helyzethez képest nincs érdemi változás, ha lesz, kiadnak majd egy újabb közleményt.

Néhány napja civil kezdeményezésre petíció is indult a Bárka Színház megmentése érdekében. Tegnap pedig nyílt levélben fordult a Bárka Színház társulata Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi miniszterhez és Kocsis Máté VIII. kerületi polgármesterhez a teátrum átadás-átvétele elhúzódásának okát keresve. Az elmaradó fizetésekre, előadásokra és bemutatókra hívják fel a figyelmet, és a helyzet megoldását várják. 

Arra figyelmeztetnek, hogy a színház már fölélte a tartalékait is, elmaradtak a fizetéseik, a kifizetések, előadásaik és bemutatóik is. "Önhibánkon kívül hitelünket veszítjük kiváló hazai és külföldi alkotótársaink, rendezőink és vendégművészeink szemében" - mutatnak rá. 

Levelükben azt kérik, hogy legyen vége az illetékesek közti ide-odamutogatásnak, mert hamarosan el fog tűnni egy színház, egy olyan kulturális intézmény, ahová több tízezer ember jár évente. Arra figyelmeztetnek, hogy mire felépül mellettük az egyetemi campus, addigra nem lesz kulturális intézménye az egyetemi városrésznek.

Mint írják, a tájékoztatások szerint megvan a pénz és a szándék az intézmény működtetésére. Azonban "a sok jó szándék mellett napról napra reménytelenebb a helyzetünk" - írják, hozzátéve, hogy készek a közös gondolkodásra. Mint ismeretes, a Bárkát a korábbi tulajdonos, a Józsefvárosi Önkormányzat, decemberben átadta a magyar államnak.

A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumot (KIM) jelöli majd ki a teátrum fenntartójának, ám ez még nem következett be. A KIM 2014-es költségvetésében szerepel is a Bárka idei költségvetési támogatása címén 178,9 millió forint.

De miután a teátrum nem került még át a KIM-hez, ezért a tárca nem tudja folyósítani a támogatást. Így remélni lehet, hogy átmeneti pénzügyi zavarról van szó, de persze a végveszély, a színház megszüntetés réme is fölvetődhet, hiszen láttunk erre példát nem is olyan régen.


 -

Zenei brand kellene Budapestnek

Publikálás dátuma
2014.02.13. 06:12
Kovács Géza közel a hatvanhoz majdnem elsírta magát, amikor kiderült, ő kapja meg a zenei Oscarnak is nevezett Patrick Hayes-díj
Elfogadhatatlannak tartja a Magyar Állami Operaház, a Zeneakadémia és a Művészetek Palotája összevonásának ötletét Kovács Géza. A Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, a Magyar Szimfonikus Zenekari Szövetség elnöke a közelmúltban vette át New Yorkban a Patrick Hayes-díjat, amit a művészeti menedzserek Oscarjának is neveznek. Bár szerinte Budapestet zenei nagyhatalommá lehetne tenni, elkeserítőnek nevezte, hogy 54 százalékra nőtt a magyar populációban azok száma, akik semmilyen módon nem vesznek részt kulturális javak fogyasztásában.

- New Yorkban amúgy is ön volt a levezető elnök, és amikor a jeles díjat megkapta, magát kellett felkonferálnia. Hogy nézett ki ez az abszurd helyzet?

- A gálavacsorán, a díjátadó ünnepségen mindig valamely angol, amerikai, kanadai, ausztrál kolléga szokott a házigazda lenni, hiszen eleve angol az anyanyelvük és ők otthonosabbak is az efféle protokollban. Tavaly megkerestek azzal az ötlettel, hogy én legyek a házigazda, amit nagyon bizarrnak tartottam, de aztán rábeszéltek. Korábban tartottam nemzetközi konferenciákon rendhagyó előadásokat, talán ezért gondoltak rám. Úgy tűnik, hogy a tavalyi levezető elnökségem nem volt botrányos, mert erre az évre is felkértek, de akkor már tudtam, hogy föl vagyok terjesztve a díjra. Ezt így még inkább képtelenségnek tartottam, de azzal a nagyvonalú gesztussal intézték el a dolgot, hogy ó, hát úgyis kitalálok majd valamit. És csak azt tudtam kitalálni, hogy annyit mondtam, nyilvánvaló az a tény, hogy én itt most házigazda vagyok, kizárja, hogy magamat konferáljam föl, úgyhogy izgatottan várom, hogyan döntött az igazgatótanács, ki kapja meg a Patrick Hayes-díjat. Aztán végül is csak én kaptam. És közel a hatvanhoz majdnem elsírtam magam. Fantasztikus laudációt tartott a jelölőbizottság elnöke, egy nagyszerű színház- és zenekar igazgató Hollandiából. Utánam járt több kontinensen és Magyarországon, kifaggatta a kollégáimat, akik olyanokat mondtak, amikről nehezen hittem el, hogy ez rólam szólhat. Csupa olyat, amit az ember nem lát reggel a tükörben.

- Az újságokban viszont látnia kellett Batta András kormánybiztos elképzelését, hogy összevonná a Zeneakadémiát, a Magyar Állami Operaházat és a Művészetek Palotáját (MÜPA). Ez önöket, mint a MÜPA rezidens zenekarát és énekkarát igencsak érintheti. Mi erről a véleménye?

- Úgy tudom, hogy azt a tervezetet, amely ezt az ötletet dolgozta ki kormány-előterjesztés formájában, levették a napirendről, és úgy hallom, nem is készülnek visszavenni. Nem véletlen, hogy nem csak az érintettek szisszentek föl - Káel Csaba a MÜPA, és Ókovács Szilveszter, az Operaház vezetője, meg a Zeneakadémia szenátusa - , de a zenei élet jelentős része is azt gondolta, hogy ez egy átgondolatlan, és felfoghatatlan célú képződmény lenne. Ezt velem, mint a Magyar Szimfonikus Zenekari Szövetség elnökével és a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatójával senki nem egyeztette.

- Feltétlen kellett volna?

- Mindenképpen kellett volna, hiszen, ha a magyar szimfonikus zenekarokat a magyar zenei élet gerincének tekintjük, amelyek fele Budapesten működik, akkor egy ilyen szakmai, a munkáltatókat, vagyis a döntéshozókat tömörítő szervezettel feltétlenül egyeztetni kellett volna. Ez semmilyen formában nem történt meg. Teljesen véletlenül ismertem meg a tervezetet, mert Káel Csaba is kint volt New Yorkban, és ő ott tudta meg, hogy létezik ez az előterjesztés. Most is azt érzem, hogy igen furcsa helyzetben vagyok: azóta nem beszéltünk Batta Andrással, akit évtizedek óta nagyon nagyra tartok, a viszonyunk is kimondottan jó. Ezzel együtt a mai napig nem tudom, hogy mennyiben volt ez az ő ötlete.

- Mostanában dívik a központosítás.

- Csak tudja, az a különös, hogy én hivatalomnál fogva ismerem az Országos Filharmónia alapító okiratát; a szervezetet 1952. január 19-én egy minisztertanácsi rendelet hozta létre, amelyet Rákosi Mátyás írt alá. Az egy bohókás, liberális dolgozat ahhoz a rendszerhez képest, amit ez az általam felszínesen ismert tervezet fölmutatott. Megfosztva például olyan intézményeket az önállóságtól, mint a Magyar Állami Operaház, ami 130 éve önálló. Ez idáig senkinek nem jutott eszébe a kormány és az Operaház közé egy szervezetet beiktatni. De a Zeneakadémiára, a MÜPÁ-ra is ugyanez áll. És legfőképp azt nem tudom, hogy melyek voltak azok a szakmai körülmények, amelyek egy ilyen tervezetet kikényszerítettek alkotóikból. Mert, ha csak az a probléma, hogy november elseje táján túl sok Verdi és Mozart requiem hangzik el a városban, akkor azt a Magyar Hangversenyrendezők Egyesülete elintézi, egyeztetnek majd. Vagy hogyha egy információs hálózatra van szükség, ami igen sok országban működik, akkor a különböző koncertrendező szervek vezetői találkoznak egymással és egyeztetnek. De a tervezetben felemlegetett bécsi és New York-i példa azt kell mondjam, hogy hamis. A Metropolitan alapítvány kurátorai például halálra kacagnák magukat, ha valaki ilyesmivel állna elő. Az a három színház, amely egy téren található, semmilyen szervezeti egységet nem alkot.

- Bécsben is különállóak azok a színházak, amelyek példaként szolgálnak?

- Önálló szervezeti egységek, melyeket másfél évtizede egy parlamenti döntéssel egy holdingba szerveztek. Ez a rendszer inkább olyan, mintha az Operaház, az Erkel Színház és a Budapesti Operettszínház tartozna egy egység alá. Ebben több racionalitás van, mintha a Zeneakadémiát, amelynek pont a felújítás kapcsán adtak egy nagyon erős karaktert azzal, hogy ott kulturális rendező centrumot hoztak létre, valamifajta felsőbb vezetéssel összevonnák az Operaházzal és a MÜPÁ-val.

- Ebből az együttesből kimaradt a Vigadó, amit megkapott a Magyar Művészeti Akadémia, és márciusban meg kell nyílnia.

- A Vigadóról sincs túl sok információm, hacsak az nem, hogy átadása óta Magyarország egyik legrosszabb akusztikájú koncertterme volt. Annak idején kényszerből mentek oda koncertezni, nem lévén jobb, amíg a Zeneakadémia föl nem épült, és kevés volt Budapesten a játszóhely.

- A Vigadó eredetileg nagyobb befogadóképességű volt, mint a Zeneakadémia.

- Ez így van. Elődünk, a Székesfővárosi Zenekar egyik állandó játszóhelye volt a Vigadó, ahol Debussy, Bartók is adott koncertet, ám az akusztikáját senki nem szerette. Most azt hallottam, hogy a felújításkor egyetlenegy vezérelv volt, hogy eredeti pompájában ragyogjon. Az akusztika javítását, úgy tudom, hogy nem tűzték ki célul.

- Van már MÜPA, BMC, a Bálnának is van koncertterme, az Erkel Színház is újra működik, és megint üzemel majd a Vigadó. Ezek húzhatják is egymást, és jelentősen megnövelhetik a koncertlátogatók számát, de az is lehet, hogy leszedálják egymást, és mindenütt félház lesz, vagy annyi sem. Nyilvánvaló, hogy valamilyen módon egyeztetniük kell. Beszéltek például arról, hogy a Vigadóban hasonló operettgálák lesznek külföldi turistáknak, mint amilyeneket Kovács József szervezett, vagy ott is főleg komolyzene lesz?

- Erről semmilyen információm nincs.

- Ami szerintem elfogadhatatlan.

- Úgy tudom, hogy korábban a MÜPA és a Vigadó majdani működtetői között voltak kezdeti tárgyalások. De nem tudok arról, hogy ezek bárhová eljutottak volna. Nekünk a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségében és a Nemzeti Filharmonikusoknál nincs arról információnk, hogy mi lesz a Vigadóban.

- Ha eredeti formájában állították helyre, akkor megint több mint ezer főt befogadó koncertterem lesz?

- Nem tudom. Annyit tudok még, hogy egy szellemes megoldással a nagyterem fölé építettek egy konferencia központot, ami a szállodák közelsége miatt jelentős bevételhez juttatja majd a Vigadót. Az pedig skizoid helyzet, hogy a koncertlátogatói székek rohamos növekedése Budapesten fölveti a problémát: ha a hangversenytermek vezetői nem egyeztetnek egymással, akkor tulajdonképpen kollektív öngyilkosságot követnek el. Kioltják egymást a rivalizálás energiái. Ehelyett el kellene érni, hogy a külföldiek Budapestre, mint zenei brandre gondoljanak ugyanúgy, ahogy tudják, hogy a Broadwayn vagy Londonban a Sohóban fantasztikus színházakat találnak. Tisztában vagyunk vele, hogy bármikor mehetünk a Sohóba, még a neten se kell megnézni, hogy mit adnak, biztosak lehetünk benne, hogy aznap este több remek előadás közül választhatunk. Ezt Budapesten, zenei területen, mely Lisztet, Bartókot, Kodályt, Kocsis Zoltánt és sok más nagyszerű muzsikust tűzhet zászlajára, minimális befektetéssel el lehetne érni. Egyébként a Budapesti Tavaszi Fesztivált 1983-ban azzal a kimondott céllal hozták létre, hogy egy viszonylag alacsony látogatottságú szezonban fellendítse a kulturális turizmust a fővárosban. A rendezvények sora azóta kiterjedhet akár tizenkét hónapra, hiszen a légkondicionálásnak köszönhetően augusztusban is lehet zárt termi koncerteket rendezni.

- Ehhez képest a MÜPA zárva volt a nyáron.

- Több oka is lehetett. Ebben nem én vagyok illetékes megszólalni. De fontos, hogy jószerével az egyetlen lehetséges út, hogy olyan brandet építsünk fel Budapestről, ami a zenéről szól. És úgy kell egyeztetni az energiáinkat, hogy minden napra jusson nagyszerű koncert.

- Erre mondhatja Batta András, hogy lám-lám, ezért kell központosítani.

- Ezért önmagában nem kell központosítani, hanem létre kell hozni azt a formális szervezetet, ami tulajdonképpen működik, ez a Magyar Hangversenyrendezők és Művészeti Ügynökségek Egyesülete. Ha kell, Budapesten belül létre lehet hozni egy olyan céhet, mint amilyen a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, amelyen belül folyamatos az információcsere.

- Hogy látja, mik az esélyei a komolyzenének Magyarországon úgy, hogy az énekórák számát jelentősen csökkentették, a Kodály-módszert pedig például remekül alkalmazzák Japánban, de nálunk szomorúan kevés helyen. A közszolgálati tévécsatornák sem ontják a komolyzenei koncerteket. Nem fogy így el a közönség?

- Igen nagy a veszély. Sokkal nagyobb, mint ahogy ezt a laikusok gondolnák. Meglepett, hogy a magyar sajtóban viszonylag kevés szó esett arról a felmérésről, amit az Eurobarométer tett közzé tavaly novemberben. Minden uniós országot vizsgáltak, országonként több tízezres merítéssel. Kiderült, hogy a válságot követően a skandináv országokban, Németországban, Franciaországban, némileg nőtt a kultúrafogyasztás összes mutatója. Vannak stagnáló országok, vannak, amelyekben drámai a helyzet, például Portugáliában, Görögországban, Cipruson. És vannak, ahol nagyon elszomorító állapottal kell szembenéznünk, mint például Magyarországon, Romániában és Bulgáriában.

- Az elszomorító mit jelent?

- Azt, hogy 2007-hez képest 26 százalékos emelkedéssel, 54 százalékra nőtt a magyar populációban azok száma, akik saját bevallásuk szerint semmilyen módon nem vesznek részt kulturális javak fogyasztásában. Nem olvasnak könyvet, nem járnak koncertre, színházba, múzeumba.

- Ez annak a következménye, hogy a rendszerváltás óta a politikusok nem tartják fontosnak a kultúrát? Gyakran maradványelv alapján juttatnak neki támogatást, tragikus állapotba hoztak kulturális intézményeket, és kultúrával foglalkozó embereket, akik alig tudnak megélni a hivatásukból, ha egyáltalán van állásuk. A vezetők képtelenek felfogni, hogy a kultúra nem bokréta a kalapon, hanem jól "gondozva" fontos termelőerővé válik. Nem véletlen, hogy Japántól a finnekig a kultúrára tettek, akár válságos időszakban is. Rossz szemlélet az, hogy úgyis folyamatosan bajban vagyunk, akkor már a kultúrára nem jut.

- Két éve egy konferencián jártam Tallinban, ahol az észt kulturális- és pénzügyminiszter volt a vendéglátónk. A pénzügyminiszter elmondta, hogy Észtországot derékba találta a válság, és úgy döntött az észt kormány, hogy a kreatív ágazatokat, amelyek között a kultúra elsőrangú, semmilyen körülmények között nem kurtítja meg. Egységes volt abban az észt kormány, hogy az országot a kreatív ágazatok fogják kihozni a bajból. És így is történt, mondta a pénzügyminiszter. A kulturális miniszter csak annyit tudott hozzátenni, hogy ez így volt, és kért egy kávét. Ami a Kodály-módszerrel történik nálunk, az pedig világbotrány. Kodály a 80. születésnapján, amikor Kádár kérdezte, mit szeretne, azt válaszolta, hogy még egy énekórát. Az a baj, hogy még mi magyarok is, sokszor a szakmán belül is, hajlamosak vagyunk a Kodály-féle filozófiát a kézi szolmizációra meg az ötfokú, dallamos füzetre szorítani. Holott a Kodály nevű zseni semmi mást nem talált ki, csak azt, hogy a zene - amely egészen speciális fiziológiai és pszichikai folyamatokat indít be a tudatban -, folyamatos művelése az egész országot föl tudja emelni. Bármilyen hihetetlen is. Amikor kísérletképpen hagyták működni a zenei általánosokat és gimnáziumokat, melyekbe nem speciális szűrön keresztül kerültek a gyerekek, nagyon kevés muzsikus lett belőlük. De ezeknek a középiskoláknak, amelyekben naponta volt énekóra, sokkal jobbak voltak a továbbtanulási statisztikáik, mint az elitgimnáziumoknak. Venezuelában pedig egészen szegény rétegeket hoztak ki a nincstelenségből zenetanulással. Ugyanis a zene - ahogy Kodály mondta - a tudat olyan rejtekhelyeire tud bevilágítani, ahová semmi más nem.

Szerző

Zenei brand kellene Budapestnek

Publikálás dátuma
2014.02.13. 06:12
Kovács Géza közel a hatvanhoz majdnem elsírta magát, amikor kiderült, ő kapja meg a zenei Oscarnak is nevezett Patrick Hayes-díj
Elfogadhatatlannak tartja a Magyar Állami Operaház, a Zeneakadémia és a Művészetek Palotája összevonásának ötletét Kovács Géza. A Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, a Magyar Szimfonikus Zenekari Szövetség elnöke a közelmúltban vette át New Yorkban a Patrick Hayes-díjat, amit a művészeti menedzserek Oscarjának is neveznek. Bár szerinte Budapestet zenei nagyhatalommá lehetne tenni, elkeserítőnek nevezte, hogy 54 százalékra nőtt a magyar populációban azok száma, akik semmilyen módon nem vesznek részt kulturális javak fogyasztásában.

- New Yorkban amúgy is ön volt a levezető elnök, és amikor a jeles díjat megkapta, magát kellett felkonferálnia. Hogy nézett ki ez az abszurd helyzet?

- A gálavacsorán, a díjátadó ünnepségen mindig valamely angol, amerikai, kanadai, ausztrál kolléga szokott a házigazda lenni, hiszen eleve angol az anyanyelvük és ők otthonosabbak is az efféle protokollban. Tavaly megkerestek azzal az ötlettel, hogy én legyek a házigazda, amit nagyon bizarrnak tartottam, de aztán rábeszéltek. Korábban tartottam nemzetközi konferenciákon rendhagyó előadásokat, talán ezért gondoltak rám. Úgy tűnik, hogy a tavalyi levezető elnökségem nem volt botrányos, mert erre az évre is felkértek, de akkor már tudtam, hogy föl vagyok terjesztve a díjra. Ezt így még inkább képtelenségnek tartottam, de azzal a nagyvonalú gesztussal intézték el a dolgot, hogy ó, hát úgyis kitalálok majd valamit. És csak azt tudtam kitalálni, hogy annyit mondtam, nyilvánvaló az a tény, hogy én itt most házigazda vagyok, kizárja, hogy magamat konferáljam föl, úgyhogy izgatottan várom, hogyan döntött az igazgatótanács, ki kapja meg a Patrick Hayes-díjat. Aztán végül is csak én kaptam. És közel a hatvanhoz majdnem elsírtam magam. Fantasztikus laudációt tartott a jelölőbizottság elnöke, egy nagyszerű színház- és zenekar igazgató Hollandiából. Utánam járt több kontinensen és Magyarországon, kifaggatta a kollégáimat, akik olyanokat mondtak, amikről nehezen hittem el, hogy ez rólam szólhat. Csupa olyat, amit az ember nem lát reggel a tükörben.

- Az újságokban viszont látnia kellett Batta András kormánybiztos elképzelését, hogy összevonná a Zeneakadémiát, a Magyar Állami Operaházat és a Művészetek Palotáját (MÜPA). Ez önöket, mint a MÜPA rezidens zenekarát és énekkarát igencsak érintheti. Mi erről a véleménye?

- Úgy tudom, hogy azt a tervezetet, amely ezt az ötletet dolgozta ki kormány-előterjesztés formájában, levették a napirendről, és úgy hallom, nem is készülnek visszavenni. Nem véletlen, hogy nem csak az érintettek szisszentek föl - Káel Csaba a MÜPA, és Ókovács Szilveszter, az Operaház vezetője, meg a Zeneakadémia szenátusa - , de a zenei élet jelentős része is azt gondolta, hogy ez egy átgondolatlan, és felfoghatatlan célú képződmény lenne. Ezt velem, mint a Magyar Szimfonikus Zenekari Szövetség elnökével és a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatójával senki nem egyeztette.

- Feltétlen kellett volna?

- Mindenképpen kellett volna, hiszen, ha a magyar szimfonikus zenekarokat a magyar zenei élet gerincének tekintjük, amelyek fele Budapesten működik, akkor egy ilyen szakmai, a munkáltatókat, vagyis a döntéshozókat tömörítő szervezettel feltétlenül egyeztetni kellett volna. Ez semmilyen formában nem történt meg. Teljesen véletlenül ismertem meg a tervezetet, mert Káel Csaba is kint volt New Yorkban, és ő ott tudta meg, hogy létezik ez az előterjesztés. Most is azt érzem, hogy igen furcsa helyzetben vagyok: azóta nem beszéltünk Batta Andrással, akit évtizedek óta nagyon nagyra tartok, a viszonyunk is kimondottan jó. Ezzel együtt a mai napig nem tudom, hogy mennyiben volt ez az ő ötlete.

- Mostanában dívik a központosítás.

- Csak tudja, az a különös, hogy én hivatalomnál fogva ismerem az Országos Filharmónia alapító okiratát; a szervezetet 1952. január 19-én egy minisztertanácsi rendelet hozta létre, amelyet Rákosi Mátyás írt alá. Az egy bohókás, liberális dolgozat ahhoz a rendszerhez képest, amit ez az általam felszínesen ismert tervezet fölmutatott. Megfosztva például olyan intézményeket az önállóságtól, mint a Magyar Állami Operaház, ami 130 éve önálló. Ez idáig senkinek nem jutott eszébe a kormány és az Operaház közé egy szervezetet beiktatni. De a Zeneakadémiára, a MÜPÁ-ra is ugyanez áll. És legfőképp azt nem tudom, hogy melyek voltak azok a szakmai körülmények, amelyek egy ilyen tervezetet kikényszerítettek alkotóikból. Mert, ha csak az a probléma, hogy november elseje táján túl sok Verdi és Mozart requiem hangzik el a városban, akkor azt a Magyar Hangversenyrendezők Egyesülete elintézi, egyeztetnek majd. Vagy hogyha egy információs hálózatra van szükség, ami igen sok országban működik, akkor a különböző koncertrendező szervek vezetői találkoznak egymással és egyeztetnek. De a tervezetben felemlegetett bécsi és New York-i példa azt kell mondjam, hogy hamis. A Metropolitan alapítvány kurátorai például halálra kacagnák magukat, ha valaki ilyesmivel állna elő. Az a három színház, amely egy téren található, semmilyen szervezeti egységet nem alkot.

- Bécsben is különállóak azok a színházak, amelyek példaként szolgálnak?

- Önálló szervezeti egységek, melyeket másfél évtizede egy parlamenti döntéssel egy holdingba szerveztek. Ez a rendszer inkább olyan, mintha az Operaház, az Erkel Színház és a Budapesti Operettszínház tartozna egy egység alá. Ebben több racionalitás van, mintha a Zeneakadémiát, amelynek pont a felújítás kapcsán adtak egy nagyon erős karaktert azzal, hogy ott kulturális rendező centrumot hoztak létre, valamifajta felsőbb vezetéssel összevonnák az Operaházzal és a MÜPÁ-val.

- Ebből az együttesből kimaradt a Vigadó, amit megkapott a Magyar Művészeti Akadémia, és márciusban meg kell nyílnia.

- A Vigadóról sincs túl sok információm, hacsak az nem, hogy átadása óta Magyarország egyik legrosszabb akusztikájú koncertterme volt. Annak idején kényszerből mentek oda koncertezni, nem lévén jobb, amíg a Zeneakadémia föl nem épült, és kevés volt Budapesten a játszóhely.

- A Vigadó eredetileg nagyobb befogadóképességű volt, mint a Zeneakadémia.

- Ez így van. Elődünk, a Székesfővárosi Zenekar egyik állandó játszóhelye volt a Vigadó, ahol Debussy, Bartók is adott koncertet, ám az akusztikáját senki nem szerette. Most azt hallottam, hogy a felújításkor egyetlenegy vezérelv volt, hogy eredeti pompájában ragyogjon. Az akusztika javítását, úgy tudom, hogy nem tűzték ki célul.

- Van már MÜPA, BMC, a Bálnának is van koncertterme, az Erkel Színház is újra működik, és megint üzemel majd a Vigadó. Ezek húzhatják is egymást, és jelentősen megnövelhetik a koncertlátogatók számát, de az is lehet, hogy leszedálják egymást, és mindenütt félház lesz, vagy annyi sem. Nyilvánvaló, hogy valamilyen módon egyeztetniük kell. Beszéltek például arról, hogy a Vigadóban hasonló operettgálák lesznek külföldi turistáknak, mint amilyeneket Kovács József szervezett, vagy ott is főleg komolyzene lesz?

- Erről semmilyen információm nincs.

- Ami szerintem elfogadhatatlan.

- Úgy tudom, hogy korábban a MÜPA és a Vigadó majdani működtetői között voltak kezdeti tárgyalások. De nem tudok arról, hogy ezek bárhová eljutottak volna. Nekünk a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségében és a Nemzeti Filharmonikusoknál nincs arról információnk, hogy mi lesz a Vigadóban.

- Ha eredeti formájában állították helyre, akkor megint több mint ezer főt befogadó koncertterem lesz?

- Nem tudom. Annyit tudok még, hogy egy szellemes megoldással a nagyterem fölé építettek egy konferencia központot, ami a szállodák közelsége miatt jelentős bevételhez juttatja majd a Vigadót. Az pedig skizoid helyzet, hogy a koncertlátogatói székek rohamos növekedése Budapesten fölveti a problémát: ha a hangversenytermek vezetői nem egyeztetnek egymással, akkor tulajdonképpen kollektív öngyilkosságot követnek el. Kioltják egymást a rivalizálás energiái. Ehelyett el kellene érni, hogy a külföldiek Budapestre, mint zenei brandre gondoljanak ugyanúgy, ahogy tudják, hogy a Broadwayn vagy Londonban a Sohóban fantasztikus színházakat találnak. Tisztában vagyunk vele, hogy bármikor mehetünk a Sohóba, még a neten se kell megnézni, hogy mit adnak, biztosak lehetünk benne, hogy aznap este több remek előadás közül választhatunk. Ezt Budapesten, zenei területen, mely Lisztet, Bartókot, Kodályt, Kocsis Zoltánt és sok más nagyszerű muzsikust tűzhet zászlajára, minimális befektetéssel el lehetne érni. Egyébként a Budapesti Tavaszi Fesztivált 1983-ban azzal a kimondott céllal hozták létre, hogy egy viszonylag alacsony látogatottságú szezonban fellendítse a kulturális turizmust a fővárosban. A rendezvények sora azóta kiterjedhet akár tizenkét hónapra, hiszen a légkondicionálásnak köszönhetően augusztusban is lehet zárt termi koncerteket rendezni.

- Ehhez képest a MÜPA zárva volt a nyáron.

- Több oka is lehetett. Ebben nem én vagyok illetékes megszólalni. De fontos, hogy jószerével az egyetlen lehetséges út, hogy olyan brandet építsünk fel Budapestről, ami a zenéről szól. És úgy kell egyeztetni az energiáinkat, hogy minden napra jusson nagyszerű koncert.

- Erre mondhatja Batta András, hogy lám-lám, ezért kell központosítani.

- Ezért önmagában nem kell központosítani, hanem létre kell hozni azt a formális szervezetet, ami tulajdonképpen működik, ez a Magyar Hangversenyrendezők és Művészeti Ügynökségek Egyesülete. Ha kell, Budapesten belül létre lehet hozni egy olyan céhet, mint amilyen a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, amelyen belül folyamatos az információcsere.

- Hogy látja, mik az esélyei a komolyzenének Magyarországon úgy, hogy az énekórák számát jelentősen csökkentették, a Kodály-módszert pedig például remekül alkalmazzák Japánban, de nálunk szomorúan kevés helyen. A közszolgálati tévécsatornák sem ontják a komolyzenei koncerteket. Nem fogy így el a közönség?

- Igen nagy a veszély. Sokkal nagyobb, mint ahogy ezt a laikusok gondolnák. Meglepett, hogy a magyar sajtóban viszonylag kevés szó esett arról a felmérésről, amit az Eurobarométer tett közzé tavaly novemberben. Minden uniós országot vizsgáltak, országonként több tízezres merítéssel. Kiderült, hogy a válságot követően a skandináv országokban, Németországban, Franciaországban, némileg nőtt a kultúrafogyasztás összes mutatója. Vannak stagnáló országok, vannak, amelyekben drámai a helyzet, például Portugáliában, Görögországban, Cipruson. És vannak, ahol nagyon elszomorító állapottal kell szembenéznünk, mint például Magyarországon, Romániában és Bulgáriában.

- Az elszomorító mit jelent?

- Azt, hogy 2007-hez képest 26 százalékos emelkedéssel, 54 százalékra nőtt a magyar populációban azok száma, akik saját bevallásuk szerint semmilyen módon nem vesznek részt kulturális javak fogyasztásában. Nem olvasnak könyvet, nem járnak koncertre, színházba, múzeumba.

- Ez annak a következménye, hogy a rendszerváltás óta a politikusok nem tartják fontosnak a kultúrát? Gyakran maradványelv alapján juttatnak neki támogatást, tragikus állapotba hoztak kulturális intézményeket, és kultúrával foglalkozó embereket, akik alig tudnak megélni a hivatásukból, ha egyáltalán van állásuk. A vezetők képtelenek felfogni, hogy a kultúra nem bokréta a kalapon, hanem jól "gondozva" fontos termelőerővé válik. Nem véletlen, hogy Japántól a finnekig a kultúrára tettek, akár válságos időszakban is. Rossz szemlélet az, hogy úgyis folyamatosan bajban vagyunk, akkor már a kultúrára nem jut.

- Két éve egy konferencián jártam Tallinban, ahol az észt kulturális- és pénzügyminiszter volt a vendéglátónk. A pénzügyminiszter elmondta, hogy Észtországot derékba találta a válság, és úgy döntött az észt kormány, hogy a kreatív ágazatokat, amelyek között a kultúra elsőrangú, semmilyen körülmények között nem kurtítja meg. Egységes volt abban az észt kormány, hogy az országot a kreatív ágazatok fogják kihozni a bajból. És így is történt, mondta a pénzügyminiszter. A kulturális miniszter csak annyit tudott hozzátenni, hogy ez így volt, és kért egy kávét. Ami a Kodály-módszerrel történik nálunk, az pedig világbotrány. Kodály a 80. születésnapján, amikor Kádár kérdezte, mit szeretne, azt válaszolta, hogy még egy énekórát. Az a baj, hogy még mi magyarok is, sokszor a szakmán belül is, hajlamosak vagyunk a Kodály-féle filozófiát a kézi szolmizációra meg az ötfokú, dallamos füzetre szorítani. Holott a Kodály nevű zseni semmi mást nem talált ki, csak azt, hogy a zene - amely egészen speciális fiziológiai és pszichikai folyamatokat indít be a tudatban -, folyamatos művelése az egész országot föl tudja emelni. Bármilyen hihetetlen is. Amikor kísérletképpen hagyták működni a zenei általánosokat és gimnáziumokat, melyekbe nem speciális szűrön keresztül kerültek a gyerekek, nagyon kevés muzsikus lett belőlük. De ezeknek a középiskoláknak, amelyekben naponta volt énekóra, sokkal jobbak voltak a továbbtanulási statisztikáik, mint az elitgimnáziumoknak. Venezuelában pedig egészen szegény rétegeket hoztak ki a nincstelenségből zenetanulással. Ugyanis a zene - ahogy Kodály mondta - a tudat olyan rejtekhelyeire tud bevilágítani, ahová semmi más nem.

Szerző