Egy őszinte visszaemlékezés

Mit tud ma az átlagpolgár Horthy Miklósról? Annyit mindenesetre, hogy a jobboldali imádói szobrokat, emléktáblákat állítanak neki. Az ellenzékkel rokonszenvezők meg tiltakoznak. Természetesen van aki azt is tudja, hogy a két világháború között Magyarország kormányzója, vezetője volt, lovas tengerésznek is nevezték, ő üzent hadat az oroszoknak, nem szabott gátat a deportálásoknak, mentette a pesti zsidókat, s az emigrációban sokáig élt.

Sokat megtudunk róla az egyik feltétlen hívétől, vitéz Náray Antaltól (1942-től az MTI vezérigazgatója, 42-44 között a Rádió elnöke), aki a "Visszaemlékezések 1945" című memoárjában dokumentálta ezt az időszakot. Az írással az volt a nem titkolt célja, hogy összefoglalja az általa átélt, megismert eseményeket, ugyanis az 1938-1945. évi háborús iratanyag egy légitámadás következtében elégett vagy szándékosan megsemmisítették. Ő, mint a történtek hű krónikása, még melegében, 1945-ben felidézte a történteket. Azt is akarta, hogy a bűnösök ne bújhassanak ki a felelősség alól, az ártatlanokat pedig ne érje hamis vád.

Aki elolvassa ezt az alig több mint száz oldalas visszaemlékezést (Zrínyi Kiadó, l988) annak nyilvánvalóvá válik,hogy írója mélyen elfogult Horthy Miklóssal kapcsolatban és feltétlenül elkötelezett hívének vallja magát. Éppen ezért érdekes, hogy becsületes emberként világosan látja és le is írja hazánk belépését a második világháborúba, Horthy megkerülhetetlen szerepét ebben a döntésben. Számomra az a legérdekesebb a visszaemlékezésben, hogy Náray Antal, az akkori horthysta elithez tartozóként, és az események közvetlen résztvevőjeként, valamint a kormányzó bizalmasaként úgy érezte, meg kell irnia a visszaemlékezéseit.

Balga döntés volt

A történéseket hitelesen, szinte a kívülálló tárgyilagosságával írja le "…A z orosz-német hadüzenet kapcsán érdekes beszélgetés folyt le Bárdossy miniszterelnök és köztem, a németek sem kívánták hivatalosan hadba lépésünket. A magyar vezérkar azonban nyugtalankodott,hogy lemaradunk a biztos és gyors német győzelmet ígérő hadjáratból…

" Azt hiszem ezzel véget ér minden mese, főleg az ártatlan Gábriel arkangyalt letipró birodalmi sasról. Ami pedig a sárga csillaggal megbélyegzett honfitársaink "megvédését" és abban Horthy Miklós szerepét illeti, az nemcsak a történelmünk egyik gyászos fejezete, hanem a maga ellentmondásosságával egyben a legszégyenteljesebb is. Mert idézem: "a zsidókérdésben a Kormányzó úr abban körvonalazta álláspontját, hogy azok között is vannak becsületes emberek…pl. Goldberger vagy Weiss Manfréd - mondotta a Kormányzó Úr -, akik egymagukban többet használtak gazdaságilag Magyarországnak, mint az egész szélsőjobboldalba tömörült emberek együttvéve…" Nem tudom, erről mit gondol manapság az ifjú Hegedüs lelkész? Ettől függetlenül nem kell elbódulnunk a kormányzó szavaitól. Náray Antal azt is világosan látta mi történt Budapesten a megbélyegzett honfitársainkkal.

És "megvédésről" aligha beszélhetünk, sokkal inkább arról,hogy a "Kormányzó úr" egyrészt a szövetségesek felé kacsingatott, másrészt a "…Német erőszakoskodásra a magyar kormányzat……balgán számolva(számolt - s.gy.) a német lovagiassággal és szótartással…"

Rádióelnökként (1944-ben) maga is tapasztalta a német megszállással egyidejűleg, hogyan erősödött a jobboldal befolyása és térnyerése, ami nem volt véletlen. Amit viszont nem akart észrevenni az nagyon is észrevehető volt: Horthy az utolsó percekig ragaszkodott a hatalmához. Náray ezt az ő alattvalói jóhiszeműségével úgy irja le a kormányzónál tett 1944. június 18-án, 10 óra 30 perckor kezdődő "Legfelsőbb Kihallgatáson": "...Tudod nagyon nehéz időket élünk. Sem Hitlerben, sem a kormányomban nincs bizalmam. És a német megszállás után kormányalakításra csak azért adtam felhatalmazást Sztojaynak, mert úgy éreztem, ha én félreállok még nagyobb szerencsétlenség éri szegény országunkat. Amit azonban a zsidókkal csinálnak, meghaladja az embertelenséget… A legnagyobb tisztelettel tekintettem a súlyosan szenvedő ember lelki viaskodására…."

Eszem ágában sincs kétségbe vonni Náray Antal már-már naivságnak tűnő végtelen jóhiszeműségét, amikor a továbbiakban így ír arról a "Legfelsőbb Kihallgatásról": "…Az volt az érzésem, hogy a történelemírással foglalkozó névtelen magyar előtt kitárja a szívét, hogy ha már egyszer nem lesz, vagy okmányok vesznek el a világégésben, legyen egy általa egyenesnek ismert, érdektelen kisember, akit szíve legnagyobb vergődésének titkával biz meg. Úgy éreztem magam mint a régi dicső korok csuklyás barátja, aki érdektelensége miatti nagy tárgyilagossággal és felelősséggel, szorgosan rótta a nemzet nagyjainak viselt dolgait. Elhatároztam, hogy kihallgatásom lefolyását hazatértem után azonnal papirosra vetem…

" Ha némi szerecsenmosdatás kitetszik is Náray Antal feljegyzéséből, akkor is nyomatékosítanom kell, hogy máig nem múlott el belőlünk a fensőbbség ájult tisztelete, amely mindig romlásba visz. Miért van az, hogy ma is pártok, emberek hajlandók egy hangon szólni, egyetlen szóra vonulni, és ha a vezér a vitorlát átállítja, holnaptól azt fújják? Miért nem nem él a kritika józan szelleme és a folyamatos kételkedéses? Mert nem úgy van jól, hogy egyetlen személy dönt. Úgy van jól, ha a vélemények ütköznek és a kikínlódott utat mindenki hajlandó végigjárni.

Történelemírás - visszafelé?

Náray Antal a végsőkig belátó és Horthy Miklóst az utolsó pillanatig felmenti. Ez ugyan szíve joga, de ez a történelmi múlton semmit nem változtat. Még akkor sem, ha úgy tűnik, a kormányzó különleges elbánásban részesíti alattvalóját "…Amennyiben ez neked örömet szerzett, tájékozásodul szolgáljon, hogy ma kívüled senkit sem fogadtam, mert József főhercegnek és a miniszterelnöknek látogatása bejelentésekor kijelentettem, hogy Kenderesre megyek…" És a jóhiszemű "krónikás" természetesen "…a hatalmas túlsúlyban lévő erő által leigázott nemzetem tragikus sorsú vezetőjét láttam…"

Mára ez a helyzet arkangyallá és birodalmi sassá lényegült. Pedig lett volna más út. De Náray Antalt azt sem rengette meg odaadásában, hogy Horthy az október 15-ei kiugrási kísérlet bejelentéséből - ilyen előzmények után - mégis kihagyta, azaz eszébe sem jutott e fontos kérdésben tájékoztatni őt. Sőt, a végső összeomlást is úgy mentegeti visszaemlékezésében, hogy utólag még ötleteket is ad, mit lehetett volna tenni, milyen utat kellett volna választani.

Azt próbálja érzékeltetni, hogy Horthy Miklós nem hibás, nem tehetett volna másként"…Őszintén meg kell azonban mondanom, hogy a Kormányzó és fiának környezete, a társaságok összeköttetéseivel soha vissza nem élő szerény embereket (például őt - s.gy.) kitúrták azért, hogy ne kelljen velük osztozkodni a kegyben és dicsőségben. Valószínűleg azért nem voltam beavatva én sem…… az október 15-vel kapcsolatos tervekbe… ha beavattak volna nem kerül sor ilyen balkezes végrehajtásra, mert az október 15-ei kiáltványnak csak két módozat mellett lett volna szabad elhangzania…"

A kiáltvány viszont akkor elhangzott. A történelmet visszamenőlegesen megváltoztatni már nem lehet. Viszont azon a bizonyos júniusi Legfelsőbb Kihallgatáson a kormányzó azt is kijelentette hű alattvalójának címezve: "…De elkövetkezhetik az idő, mikor újra szólítani foglak. Elvárom tőled, hogy újra a rádió élére állj…" Magamban azt latolgattam, miféle történelmi rövidlátás lehet ez? Valamiféle jövőt képzelt még magának ekkor is Horthy Miklós?

Számomra egyértelmű ennek a tisztességes visszaemlékezőnek jóhiszeműséggel fényezett, minden komor és kiábrándító mondata a korszakról és a kormányzóról. Hogy a kora vagy a szerencséje, esetleg más egyéb mentette meg Horthy Miklóst a Nürnbergi Törvényszéktől? Nem tudom. Náray Antal visszaemlékezését 1988-ban Szakály Sándor rendezte sajtó alá és látta el jegyzetekkel.