Egy őszinte visszaemlékezés

Publikálás dátuma
2014.02.15. 09:30
Vadász ült, hosszú méla lesben, közben egy pályaudvarról tehervonatok indultak... FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
Mit tud ma az átlagpolgár Horthy Miklósról? Annyit mindenesetre, hogy a jobboldali imádói szobrokat, emléktáblákat állítanak neki. Az ellenzékkel rokonszenvezők meg tiltakoznak. Természetesen van aki azt is tudja, hogy a két világháború között Magyarország kormányzója, vezetője volt, lovas tengerésznek is nevezték, ő üzent hadat az oroszoknak, nem szabott gátat a deportálásoknak, mentette a pesti zsidókat, s az emigrációban sokáig élt.

Sokat megtudunk róla az egyik feltétlen hívétől, vitéz Náray Antaltól (1942-től az MTI vezérigazgatója, 42-44 között a Rádió elnöke), aki a "Visszaemlékezések 1945" című memoárjában dokumentálta ezt az időszakot. Az írással az volt a nem titkolt célja, hogy összefoglalja az általa átélt, megismert eseményeket, ugyanis az 1938-1945. évi háborús iratanyag egy légitámadás következtében elégett vagy szándékosan megsemmisítették. Ő, mint a történtek hű krónikása, még melegében, 1945-ben felidézte a történteket. Azt is akarta, hogy a bűnösök ne bújhassanak ki a felelősség alól, az ártatlanokat pedig ne érje hamis vád.

Aki elolvassa ezt az alig több mint száz oldalas visszaemlékezést (Zrínyi Kiadó, l988) annak nyilvánvalóvá válik,hogy írója mélyen elfogult Horthy Miklóssal kapcsolatban és feltétlenül elkötelezett hívének vallja magát. Éppen ezért érdekes, hogy becsületes emberként világosan látja és le is írja hazánk belépését a második világháborúba, Horthy megkerülhetetlen szerepét ebben a döntésben. Számomra az a legérdekesebb a visszaemlékezésben, hogy Náray Antal, az akkori horthysta elithez tartozóként, és az események közvetlen résztvevőjeként, valamint a kormányzó bizalmasaként úgy érezte, meg kell irnia a visszaemlékezéseit.

Balga döntés volt

A történéseket hitelesen, szinte a kívülálló tárgyilagosságával írja le "…A z orosz-német hadüzenet kapcsán érdekes beszélgetés folyt le Bárdossy miniszterelnök és köztem, a németek sem kívánták hivatalosan hadba lépésünket. A magyar vezérkar azonban nyugtalankodott,hogy lemaradunk a biztos és gyors német győzelmet ígérő hadjáratból…

" Azt hiszem ezzel véget ér minden mese, főleg az ártatlan Gábriel arkangyalt letipró birodalmi sasról. Ami pedig a sárga csillaggal megbélyegzett honfitársaink "megvédését" és abban Horthy Miklós szerepét illeti, az nemcsak a történelmünk egyik gyászos fejezete, hanem a maga ellentmondásosságával egyben a legszégyenteljesebb is. Mert idézem: "a zsidókérdésben a Kormányzó úr abban körvonalazta álláspontját, hogy azok között is vannak becsületes emberek…pl. Goldberger vagy Weiss Manfréd - mondotta a Kormányzó Úr -, akik egymagukban többet használtak gazdaságilag Magyarországnak, mint az egész szélsőjobboldalba tömörült emberek együttvéve…" Nem tudom, erről mit gondol manapság az ifjú Hegedüs lelkész? Ettől függetlenül nem kell elbódulnunk a kormányzó szavaitól. Náray Antal azt is világosan látta mi történt Budapesten a megbélyegzett honfitársainkkal.

És "megvédésről" aligha beszélhetünk, sokkal inkább arról,hogy a "Kormányzó úr" egyrészt a szövetségesek felé kacsingatott, másrészt a "…Német erőszakoskodásra a magyar kormányzat……balgán számolva(számolt - s.gy.) a német lovagiassággal és szótartással…"

Rádióelnökként (1944-ben) maga is tapasztalta a német megszállással egyidejűleg, hogyan erősödött a jobboldal befolyása és térnyerése, ami nem volt véletlen. Amit viszont nem akart észrevenni az nagyon is észrevehető volt: Horthy az utolsó percekig ragaszkodott a hatalmához. Náray ezt az ő alattvalói jóhiszeműségével úgy irja le a kormányzónál tett 1944. június 18-án, 10 óra 30 perckor kezdődő "Legfelsőbb Kihallgatáson": "...Tudod nagyon nehéz időket élünk. Sem Hitlerben, sem a kormányomban nincs bizalmam. És a német megszállás után kormányalakításra csak azért adtam felhatalmazást Sztojaynak, mert úgy éreztem, ha én félreállok még nagyobb szerencsétlenség éri szegény országunkat. Amit azonban a zsidókkal csinálnak, meghaladja az embertelenséget… A legnagyobb tisztelettel tekintettem a súlyosan szenvedő ember lelki viaskodására…."

Eszem ágában sincs kétségbe vonni Náray Antal már-már naivságnak tűnő végtelen jóhiszeműségét, amikor a továbbiakban így ír arról a "Legfelsőbb Kihallgatásról": "…Az volt az érzésem, hogy a történelemírással foglalkozó névtelen magyar előtt kitárja a szívét, hogy ha már egyszer nem lesz, vagy okmányok vesznek el a világégésben, legyen egy általa egyenesnek ismert, érdektelen kisember, akit szíve legnagyobb vergődésének titkával biz meg. Úgy éreztem magam mint a régi dicső korok csuklyás barátja, aki érdektelensége miatti nagy tárgyilagossággal és felelősséggel, szorgosan rótta a nemzet nagyjainak viselt dolgait. Elhatároztam, hogy kihallgatásom lefolyását hazatértem után azonnal papirosra vetem…

" Ha némi szerecsenmosdatás kitetszik is Náray Antal feljegyzéséből, akkor is nyomatékosítanom kell, hogy máig nem múlott el belőlünk a fensőbbség ájult tisztelete, amely mindig romlásba visz. Miért van az, hogy ma is pártok, emberek hajlandók egy hangon szólni, egyetlen szóra vonulni, és ha a vezér a vitorlát átállítja, holnaptól azt fújják? Miért nem nem él a kritika józan szelleme és a folyamatos kételkedéses? Mert nem úgy van jól, hogy egyetlen személy dönt. Úgy van jól, ha a vélemények ütköznek és a kikínlódott utat mindenki hajlandó végigjárni.

Történelemírás - visszafelé?

Náray Antal a végsőkig belátó és Horthy Miklóst az utolsó pillanatig felmenti. Ez ugyan szíve joga, de ez a történelmi múlton semmit nem változtat. Még akkor sem, ha úgy tűnik, a kormányzó különleges elbánásban részesíti alattvalóját "…Amennyiben ez neked örömet szerzett, tájékozásodul szolgáljon, hogy ma kívüled senkit sem fogadtam, mert József főhercegnek és a miniszterelnöknek látogatása bejelentésekor kijelentettem, hogy Kenderesre megyek…" És a jóhiszemű "krónikás" természetesen "…a hatalmas túlsúlyban lévő erő által leigázott nemzetem tragikus sorsú vezetőjét láttam…"

Mára ez a helyzet arkangyallá és birodalmi sassá lényegült. Pedig lett volna más út. De Náray Antalt azt sem rengette meg odaadásában, hogy Horthy az október 15-ei kiugrási kísérlet bejelentéséből - ilyen előzmények után - mégis kihagyta, azaz eszébe sem jutott e fontos kérdésben tájékoztatni őt. Sőt, a végső összeomlást is úgy mentegeti visszaemlékezésében, hogy utólag még ötleteket is ad, mit lehetett volna tenni, milyen utat kellett volna választani.

Azt próbálja érzékeltetni, hogy Horthy Miklós nem hibás, nem tehetett volna másként"…Őszintén meg kell azonban mondanom, hogy a Kormányzó és fiának környezete, a társaságok összeköttetéseivel soha vissza nem élő szerény embereket (például őt - s.gy.) kitúrták azért, hogy ne kelljen velük osztozkodni a kegyben és dicsőségben. Valószínűleg azért nem voltam beavatva én sem…… az október 15-vel kapcsolatos tervekbe… ha beavattak volna nem kerül sor ilyen balkezes végrehajtásra, mert az október 15-ei kiáltványnak csak két módozat mellett lett volna szabad elhangzania…"

A kiáltvány viszont akkor elhangzott. A történelmet visszamenőlegesen megváltoztatni már nem lehet. Viszont azon a bizonyos júniusi Legfelsőbb Kihallgatáson a kormányzó azt is kijelentette hű alattvalójának címezve: "…De elkövetkezhetik az idő, mikor újra szólítani foglak. Elvárom tőled, hogy újra a rádió élére állj…" Magamban azt latolgattam, miféle történelmi rövidlátás lehet ez? Valamiféle jövőt képzelt még magának ekkor is Horthy Miklós?

Számomra egyértelmű ennek a tisztességes visszaemlékezőnek jóhiszeműséggel fényezett, minden komor és kiábrándító mondata a korszakról és a kormányzóról. Hogy a kora vagy a szerencséje, esetleg más egyéb mentette meg Horthy Miklóst a Nürnbergi Törvényszéktől? Nem tudom. Náray Antal visszaemlékezését 1988-ban Szakály Sándor rendezte sajtó alá és látta el jegyzetekkel.

A politizáló színházról

Az elmúlt években gyakran lángolt fel a vita színház és (aktuál)politika viszonyáról, illetve arról, hogy egyáltalán szabad-e a színháznak politizálnia, mi a dolga e két "jelenségnek" egymással. Legutóbb a Heti Válasz foglalkozott hosszú cikkben ezzel (Főszerepben: a politika), kárhoztatva egyes fővárosi színházakat, színtársulatokat erősen aktuálpolitikai darabjaik miatt. Megkapja a magáét a Radnóti Színház, a Katona József Színház, a HOPPart Társulat és a többiek, mert a cikk írója szerint, amit művelnek, már nem társadalomkritika, hanem politikai gegparádé, maga a Sas József-féle politikai kabaré.

Ám a főszerep természetesen az Eszenyi Enikő vezette Vígszínház új darabját, A revizort illeti. Azt hiszem, nem kell ismertetni a méltán népszerű Gogol-mű tartalmát. Ám amit a Vígszínházban láthatunk, valóban nem a hagyományos darab. Erősen aktualizálták, kezdve a trafikoktól, a hajléktalanságig, egészen a zöld dosszién át a Nemzeti Összetartozás Daláig megjelennek benne az elmúlt évek politikai "finomságai".

A Heti Válasz cikkében úgy állítják be Bodó Viktor rendezését, mintha az egy erőltetett, unalmas, csakis elvetemült balliberálisoknak való, művészeti értékkel nem rendelkező valami lenne. Holott a darab teltházzal és nagy sikerrel fut, a közönség abszolút vevő a poénokra, amelyek mesterien ugranak elő egy-egy váratlan, ám éppen odaillő pillanatban. És ami a legfontosabb: valóban rólunk szól. Valóban az utóbbi évek hazai politikájára van kihegyezve, de ugyanígy szól az elmúlt 20, 50 vagy 100 évről. Ha magunkba nézünk, akkor rólunk, az egyes emberről és a belőlünk álló társadalmunkról. A Heti Válasz-beli cikk konklúziója megállapítja, hogy úgy tűnik, ezekben a "botrányos" előadásokban nem is a művészi minőség a fontos, aki pedig mégis erre vágyik, fontolja meg, hova megy színházba.

Ezennel el is érkeztünk az alapkérdéshez. Miért ne lehetne egy színház világnézetileg (és nem pártpolitikailag) liberális vagy konzervatív? Miért ne férne bele a kulturális pluralizmusba, hogy létezik erősen társadalomkritikus, ha úgy tetszik, politizáló színház és emellett egy hagyományosabb, konzervatívabb, az egyes műveket a maga kontextusában értelmező színházi vonal?

Szinte minden színházi mű aktuális volt a maga korában, sőt, mondjuk ki: politizált. Hiszen Gogol a maga idejében A revizorral nem politizált? Nem az akkori orosz társadalom görbe tükre volt? De úgy tűnik, az akkori hatalom jobban tolerálta az ilyet: 1836-os bemutatóján maga I. Mikós cár is jelen volt, és beszámolók szerint igencsak tetszett neki a darab. Vagy vegyünk másokat.

Moliére Tartuffe-je, mely többek között a vallási és erkölcsi képmutatást leplezi le, a bemutatásakor botrányba fulladt, s maga a párizsi érsek vette rá a királyt a darab betiltására, szerencsére csak néhány évre. Brecht személye is maga a politizálás, hiszen baloldali, sőt kommunista szemléletű író volt, bár idővel szembefordult a sztálini bolsevizmussal. A Galilei élete, a Szecsuáni jólélek, a Mahagonny városának tündöklése és bukása mind-mind égetően aktuális művek voltak saját korukban. S bizonyos tekintetben ma is. Akárcsak Shakespeare, Bulgakov vagy Szophoklész művei.

Nem különben Vidnyánszky is politizált (neki szabad?) a Johanna a máglyán című darabbal, sőt, beleerőltette az oda nem illő motívumokat (Barroso, Tavares, Cohn-Bendit a Magyarországot "támadó" világlapok címoldalán). Vulgárisan azt sugallva ezzel, mintha már akkor is a liberálisok keze lett volna a dologban. S persze "mélyebb" üzenete is van a darabnak. Nyulassy Attila színházkritikus fogalmazta meg, hogy "Szent Johanna maga a megtestesült jóság, aki meg ellene van, az mind gonosz, csúnya és rossz. A gonosz Európa megöli a jó és igaz Johannát." Ismerős kép ugye? Egy ártatlan ország kontra a gaz Európai Unió.

Innen már csak egy lépésre van az a szemlélet, amiről akkor bizonyosodhattunk meg, amikor Boross Péter egykori miniszterelnök (!) az ATV-ben egy hete arról beszélt, hogy bizonyos ballib szellemi körök intellektuális előnyüknél fogva uralkodnak az egyetemeken és egyes kulturális-tudományos intézmények fölött. Már csak az hiányzott, hogy rendes "úriemberhez" méltóan kimondja: a "tuggyukkik".

A hagyományos módon játszott darabok természetesen lehetnek értékesek és érdeklődésre számot tartóak a mai világban is, ám különbség van nemzeti hagyomány és negédes nemzeti giccs között. Sajnálatos módon azonban a mai magyar konzervatív szemléletű színházi világ inkább az utóbbit műveli (tisztelet a kivételnek).

Fejtő Ferenc, a méltatlanul keveset emlegetett baloldali gondolkodó írta éppen a Népszava hasábjain több mint 70 évvel ezelőtt (1937. október 31.) ma is aktuális sorait: "az egyetlen erény az öncsalás és a mások becsapása, becsületes író csak az, aki a tejjel s mézzel folyó Kánaán cigányzenés délibábját festi az egünkre, s Széchenyitől Adyig s Adytól az új irodalmi nemzedékig hazafiatlan minden magyar, aki szembe mert nézni a valósággal, aki nem becsapni akarta a beteget és környezetét, hanem diagnózist venni róla, s meggyógyítani".

Itt tartanánk még ma is? 2014-ben?

Az önimádó hazafiság helyett sokkal inkább önbíráló hazafiságra lenne szükségünk. Nem a haza ellenében szólni, hanem érte. Demokratikus szellemű, kritikus és européer patriótaként.

Szerző

A kettészakított Himnusz

Annak idején nem véletlenül választották a Magyar Kultúra Napjának Kölcsey Ferenc Himnuszának születésnapját: január huszonkettedikét. A Himnusz minden bizonnyal nemzeti létünk és történelmünk mintegy jelképes értelmű összefoglalója, születésnapja indokoltan lett nemzeti kultúránk ünnepe.

Nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt, ahol magyarok élnek: természetesen Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban is. Magam már sok-sok esztendeje, több mint egy évtizede látogatok el ilyenkor a kisebbségi magyar közösségek ünnepségeire, többnyire Nagyváradra, Beregszászba és Zentára. Az idei esztendőben az első két városban vettem részt a nemzeti emléknap ünnepségein, és azért írom most ezeket a sorokat, mert szóvá szeretnék tenni egy elszomorító, az ünnepet árnyékba borító jelenséget.

Különösen a Himnusz ünnepén éreztem igen visszásnak és kártékonynak a most szóba hozandó tapasztalatokat. De hadd adjak számot róluk. Nagyváradon (nem először) a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek meghívására vettem részt előadóként a hagyományos ünnepségen, ez a szervezet hangsúlyozottan kulturális célokat és stratégiát követ, tudományos, történeti (ezen belül egyháztörténeti) és irodalmi előadásokat rendez, nemcsak Váradon, hanem például együttműködve a határ innenső oldalán tevékenykedő kulturális egyesületekkel Berettyóújfaluban is. Elnöke Fleisz János, ismert történész és művelődéstörténész, a nagyváradi egyetem tanára, aki több kiváló könyvben dolgozta fel a város kulturális múltjának eseményeit, például a nagyváradi sajtó történetét. A nemrég lezajlott ünnepi megemlékezést is ez az egyesület szervezte, szép sikerrel, a Szent László római katolikus líceum dísztermében.

Néhány esztendővel korábban még a váradi Szigligeti Színház, majd a Zenekonzervatórium díszterme volt a megemlékezés színhelye, ezeken a helyeken igen nagy nézőközönség gyülekezett. Emlékszem olyan ünnepi összejövetelekre, amelynek Tőkés László váradi református püspök és európai parlamenti képviselő, Markó Béla, neves költő, az RMDSZ akkori elnöke (és mellékesen én magam, mint az Anyanyelvi Konferencia elnöke) mondták az ünnepi beszédeket. Aztán elérkezett az az idő, amikor Tőkés László tábora és Markó Béla tábora nem mutatott hajlandóságot arra, hogy közösen ünnepelje meg a Magyar Kultúra Napját, most pedig mind a két tábor távollétével tüntetett a BINCISZ által rendezett, azaz egy politikamentes szervezet által politikamentes szellemi stratégia nyomán megtartott ünnepségen. Vagyis a jó egy évtizeddel ezelőtt még eleven erdélyi magyar összefogás mára nem pusztán kétfelé, hanem háromfelé hasadt.

Hasonló tapasztalatokat szerezhettem Beregszászban is. Az ottani ünnepség általában a Kölcsey Ferenc emléktáblájánál, koszorúzással egybekötött megemlékezéssel kezdődik. Ezen is több alkalommal, ahogy a most is, rám osztották az egyik ünnepi szónok szerepét (társam ebben Mélykuti Ferenc, a beregszászi magyar konzulátus vezetője volt). Vagy tíz esztendeje még tekintélyes sokaság gyűlt össze azon a kisebb téren, ahol az emléktábla található, most talán ha két tucat érdeklődő látogatott oda, közöttük alig volt fiatal. Ezt követve a város Művészeti Iskolájában rendeztek ünnepi koncertet, majd a különben tekintélyes méretű Európa-Magyar házban tartották meg a hagyományos Beregszászi Értelmiségi Fórumot. Dupka György és Zubánics László (a kárpátaljai magyar kulturális élet két vezető személyisége) felkérésére ezen az ünnepi összejövetelen is nekem jutott a szónok szerepe. (Beszédem nemrég volt olvasható ennek a lapnak Szép Szó rovatában január 25-én.)

Nos, a beregszászi ünnepségeket az a magyar közösség rendezte, amely az ottani kulturális központ és az Együtt című irodalmi folyóirat (valamint hasonló munkácsi, valamint ungvári intézmények) körül szerveződik. Az ott élő magyarok másik csoportosulása, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség még véletlenül sem küldi el képviselőit ezekre az eseményekre. A politikai megoszlás és megosztás rendszere ott is igen hatékonyan működik. A két tábor képviselői nem állnak szóba egymással, nem olvassák egymás írásait és persze messze elkerülik a másik tábor összejöveteleit.

Még szomorúbb, hogy ezeket a kisebbségi belháborúkat nem egyszer Budapestről gerjesztik, leginkább azzal, hogy a határokon túl élő magyarság szervezeteinek kormányzati támogatása rendkívül, mi több, tragikus módon egyoldalú. Valamikor, amikor még az Illyés Közalapítvány elnökeként tevékenykedtem vagy öt esztendeig, mindig gondosan ügyeltem arra, hogy a budapesti támogatások nagyjából egyforma mértékben jussanak el a már akkor is egymással rivalizáló két szervezethez. Ma ennek éppen az ellenkezője tapasztalható: a magyarországi támogatás-politika kifejezetten gerjeszti a kisebbségi magyar közösségek belső ellentéteit.

Mindig örömmel (és nem kevés várakozással) teszek eleget a határokon túlról érkező meghívásoknak, különösen a Magyar Kultúra Napja alkalmából, midőn meggyőződésem (vagy téveszméim) szerint kultúránk nemzeti egységének, történelmi összetartozásának és erkölcsi szolidaritásának általam igen magasan elhelyezkedő eszményeit szolgálhatom. Az a kíméletlen rivalizálás - mi több: ellenségeskedés -, amelyet tapasztalnom kell, nemcsak kedvemet szegik, hanem reményeimet is elorozzák.

A több részre tagolt, mondjam így "trianoni" nemzet fennmaradása és megerősödése csak valamilyen közösségi tudat és szolidaritás birtokában remélhető. Persze nemcsak az elszakított területeken, hanem idehaza is. Ez a szolidaritás, hála az egymással versengő és mindinkább a gyűlölet harci terepén küzdő hazai politikai pártoknak, ma szinte nem létezik. Mindennek súlyosak lehetnek a történelmi következményei!

Annak idején, midőn a mohácsi csatamezőn elveszett Szent István, Nagy Lajos és Mátyás király közép-európai hatalmi szerepet betöltő magyar állama, a vereség mögöttes terében ijesztő mértéket mutatott az ország politikai és hatalmi megosztottsága, az, hogy a csatamezőn gyülekező magyar sereget nem egészítették ki például Szapolyai János erdélyi csapatai, valamint a horvát bán serege. Ez a testvérgyilkos megosztottság vezetett a közép-európai magyar nagyhatalom bukásához. Most, amikor a nemzet soraiban nem is nagyon rejtett "polgárháború" dúl, a mohácsi példa (és sok más hasonló példa) figyelmeztető lehetne.

De hát az ország érdekénél fontosabb a politikai pártok érdeke. A magyar Himnusz múltba tekintő, kíméletlen számvetése ma ismét időszerű: kettészakadt a nemzet, és Kölcsey imáját egymás ellenében szólaltatják meg a küzdő felek.

Szerző