Egy őszinte visszaemlékezés

Publikálás dátuma
2014.02.15 09:30
Vadász ült, hosszú méla lesben, közben egy pályaudvarról tehervonatok indultak... FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
Fotó: /
Mit tud ma az átlagpolgár Horthy Miklósról? Annyit mindenesetre, hogy a jobboldali imádói szobrokat, emléktáblákat állítanak neki. Az ellenzékkel rokonszenvezők meg tiltakoznak. Természetesen van aki azt is tudja, hogy a két világháború között Magyarország kormányzója, vezetője volt, lovas tengerésznek is nevezték, ő üzent hadat az oroszoknak, nem szabott gátat a deportálásoknak, mentette a pesti zsidókat, s az emigrációban sokáig élt.

Sokat megtudunk róla az egyik feltétlen hívétől, vitéz Náray Antaltól (1942-től az MTI vezérigazgatója, 42-44 között a Rádió elnöke), aki a "Visszaemlékezések 1945" című memoárjában dokumentálta ezt az időszakot. Az írással az volt a nem titkolt célja, hogy összefoglalja az általa átélt, megismert eseményeket, ugyanis az 1938-1945. évi háborús iratanyag egy légitámadás következtében elégett vagy szándékosan megsemmisítették. Ő, mint a történtek hű krónikása, még melegében, 1945-ben felidézte a történteket. Azt is akarta, hogy a bűnösök ne bújhassanak ki a felelősség alól, az ártatlanokat pedig ne érje hamis vád.

Aki elolvassa ezt az alig több mint száz oldalas visszaemlékezést (Zrínyi Kiadó, l988) annak nyilvánvalóvá válik,hogy írója mélyen elfogult Horthy Miklóssal kapcsolatban és feltétlenül elkötelezett hívének vallja magát. Éppen ezért érdekes, hogy becsületes emberként világosan látja és le is írja hazánk belépését a második világháborúba, Horthy megkerülhetetlen szerepét ebben a döntésben. Számomra az a legérdekesebb a visszaemlékezésben, hogy Náray Antal, az akkori horthysta elithez tartozóként, és az események közvetlen résztvevőjeként, valamint a kormányzó bizalmasaként úgy érezte, meg kell irnia a visszaemlékezéseit.

Balga döntés volt

A történéseket hitelesen, szinte a kívülálló tárgyilagosságával írja le "…A z orosz-német hadüzenet kapcsán érdekes beszélgetés folyt le Bárdossy miniszterelnök és köztem, a németek sem kívánták hivatalosan hadba lépésünket. A magyar vezérkar azonban nyugtalankodott,hogy lemaradunk a biztos és gyors német győzelmet ígérő hadjáratból…

" Azt hiszem ezzel véget ér minden mese, főleg az ártatlan Gábriel arkangyalt letipró birodalmi sasról. Ami pedig a sárga csillaggal megbélyegzett honfitársaink "megvédését" és abban Horthy Miklós szerepét illeti, az nemcsak a történelmünk egyik gyászos fejezete, hanem a maga ellentmondásosságával egyben a legszégyenteljesebb is. Mert idézem: "a zsidókérdésben a Kormányzó úr abban körvonalazta álláspontját, hogy azok között is vannak becsületes emberek…pl. Goldberger vagy Weiss Manfréd - mondotta a Kormányzó Úr -, akik egymagukban többet használtak gazdaságilag Magyarországnak, mint az egész szélsőjobboldalba tömörült emberek együttvéve…" Nem tudom, erről mit gondol manapság az ifjú Hegedüs lelkész? Ettől függetlenül nem kell elbódulnunk a kormányzó szavaitól. Náray Antal azt is világosan látta mi történt Budapesten a megbélyegzett honfitársainkkal.

És "megvédésről" aligha beszélhetünk, sokkal inkább arról,hogy a "Kormányzó úr" egyrészt a szövetségesek felé kacsingatott, másrészt a "…Német erőszakoskodásra a magyar kormányzat……balgán számolva(számolt - s.gy.) a német lovagiassággal és szótartással…"

Rádióelnökként (1944-ben) maga is tapasztalta a német megszállással egyidejűleg, hogyan erősödött a jobboldal befolyása és térnyerése, ami nem volt véletlen. Amit viszont nem akart észrevenni az nagyon is észrevehető volt: Horthy az utolsó percekig ragaszkodott a hatalmához. Náray ezt az ő alattvalói jóhiszeműségével úgy irja le a kormányzónál tett 1944. június 18-án, 10 óra 30 perckor kezdődő "Legfelsőbb Kihallgatáson": "...Tudod nagyon nehéz időket élünk. Sem Hitlerben, sem a kormányomban nincs bizalmam. És a német megszállás után kormányalakításra csak azért adtam felhatalmazást Sztojaynak, mert úgy éreztem, ha én félreállok még nagyobb szerencsétlenség éri szegény országunkat. Amit azonban a zsidókkal csinálnak, meghaladja az embertelenséget… A legnagyobb tisztelettel tekintettem a súlyosan szenvedő ember lelki viaskodására…."

Eszem ágában sincs kétségbe vonni Náray Antal már-már naivságnak tűnő végtelen jóhiszeműségét, amikor a továbbiakban így ír arról a "Legfelsőbb Kihallgatásról": "…Az volt az érzésem, hogy a történelemírással foglalkozó névtelen magyar előtt kitárja a szívét, hogy ha már egyszer nem lesz, vagy okmányok vesznek el a világégésben, legyen egy általa egyenesnek ismert, érdektelen kisember, akit szíve legnagyobb vergődésének titkával biz meg. Úgy éreztem magam mint a régi dicső korok csuklyás barátja, aki érdektelensége miatti nagy tárgyilagossággal és felelősséggel, szorgosan rótta a nemzet nagyjainak viselt dolgait. Elhatároztam, hogy kihallgatásom lefolyását hazatértem után azonnal papirosra vetem…

" Ha némi szerecsenmosdatás kitetszik is Náray Antal feljegyzéséből, akkor is nyomatékosítanom kell, hogy máig nem múlott el belőlünk a fensőbbség ájult tisztelete, amely mindig romlásba visz. Miért van az, hogy ma is pártok, emberek hajlandók egy hangon szólni, egyetlen szóra vonulni, és ha a vezér a vitorlát átállítja, holnaptól azt fújják? Miért nem nem él a kritika józan szelleme és a folyamatos kételkedéses? Mert nem úgy van jól, hogy egyetlen személy dönt. Úgy van jól, ha a vélemények ütköznek és a kikínlódott utat mindenki hajlandó végigjárni.

Történelemírás - visszafelé?

Náray Antal a végsőkig belátó és Horthy Miklóst az utolsó pillanatig felmenti. Ez ugyan szíve joga, de ez a történelmi múlton semmit nem változtat. Még akkor sem, ha úgy tűnik, a kormányzó különleges elbánásban részesíti alattvalóját "…Amennyiben ez neked örömet szerzett, tájékozásodul szolgáljon, hogy ma kívüled senkit sem fogadtam, mert József főhercegnek és a miniszterelnöknek látogatása bejelentésekor kijelentettem, hogy Kenderesre megyek…" És a jóhiszemű "krónikás" természetesen "…a hatalmas túlsúlyban lévő erő által leigázott nemzetem tragikus sorsú vezetőjét láttam…"

Mára ez a helyzet arkangyallá és birodalmi sassá lényegült. Pedig lett volna más út. De Náray Antalt azt sem rengette meg odaadásában, hogy Horthy az október 15-ei kiugrási kísérlet bejelentéséből - ilyen előzmények után - mégis kihagyta, azaz eszébe sem jutott e fontos kérdésben tájékoztatni őt. Sőt, a végső összeomlást is úgy mentegeti visszaemlékezésében, hogy utólag még ötleteket is ad, mit lehetett volna tenni, milyen utat kellett volna választani.

Azt próbálja érzékeltetni, hogy Horthy Miklós nem hibás, nem tehetett volna másként"…Őszintén meg kell azonban mondanom, hogy a Kormányzó és fiának környezete, a társaságok összeköttetéseivel soha vissza nem élő szerény embereket (például őt - s.gy.) kitúrták azért, hogy ne kelljen velük osztozkodni a kegyben és dicsőségben. Valószínűleg azért nem voltam beavatva én sem…… az október 15-vel kapcsolatos tervekbe… ha beavattak volna nem kerül sor ilyen balkezes végrehajtásra, mert az október 15-ei kiáltványnak csak két módozat mellett lett volna szabad elhangzania…"

A kiáltvány viszont akkor elhangzott. A történelmet visszamenőlegesen megváltoztatni már nem lehet. Viszont azon a bizonyos júniusi Legfelsőbb Kihallgatáson a kormányzó azt is kijelentette hű alattvalójának címezve: "…De elkövetkezhetik az idő, mikor újra szólítani foglak. Elvárom tőled, hogy újra a rádió élére állj…" Magamban azt latolgattam, miféle történelmi rövidlátás lehet ez? Valamiféle jövőt képzelt még magának ekkor is Horthy Miklós?

Számomra egyértelmű ennek a tisztességes visszaemlékezőnek jóhiszeműséggel fényezett, minden komor és kiábrándító mondata a korszakról és a kormányzóról. Hogy a kora vagy a szerencséje, esetleg más egyéb mentette meg Horthy Miklóst a Nürnbergi Törvényszéktől? Nem tudom. Náray Antal visszaemlékezését 1988-ban Szakály Sándor rendezte sajtó alá és látta el jegyzetekkel.

2014.02.15 09:30

Tolongtak a Konczért

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:24

Fotó: FORTEPAN/ HUNYADY JÓZSEF
A húszéves Koncz Zsuzsa a legjobbkor érkezett. Hajón. Állt az MHRT (Magyar Hajózási Részvénytársaság) felirat mellett, és azt énekelte, hogy „rohan az idő, elmúlik a nyár, közeleg az ősz...” Az ifjabb tévénézők nem a szövegtől, hanem a zenétől, s főként a hangszereléstől ájultak el. A szám másként hangzott, mint az addig idehaza készült táncdalok; naná, Szörényi Levente komponálta és az Illés kísérte. A televíziós premier olyan nagyot szólt, hogy a Rohan az idő 1966 márciusában a slágerlista élére került, majd még fél évig maradt a legjobb négy és kilenc hónapig az első tíz között, noha az év nyarán rendezték az első magyar Táncdalfesztivált.
A berobbanás idején az Ifjúsági Magazin megfelelő rovata ilyesmikről értekezett: „Tánczenénk épp olyan giccses, sablonos maradt, mint volt, vagy ha van is fejlődés, az csupán olyan sebességű, mint a fontolva haladó csiga”; „vajon törvényszerű-e, hogy a különben egészséges, ép érzékű fiatalok sokasága szórakozáskor leszállítsa értelmi és érzelmi igényeit?”; „a strong beat térhódítását lehet nem tudomásul venni, csak abból az lesz, hogy az avult stílus nem tetszik majd senkinek sem”.
A hagyományos könnyűzene itthoni dominanciáját az is bizonyította, hogy Koncz áttörésekor a hazai számok listáján a következő dalok sorakoztak a Rohan az idő mögött: Te szeress legalább (szerző: Fényes Szabolcs–Bacsó Péter, előadó: Mikes Éva), Elment a papa, mama (Mihályi László / Ambrus Kyri), Egy emberöltő oly kevés (Dobos Attila–S. Nagy István / Záray Márta), Nem kell nékem nagyhercegnő (Payer András–S. Nagy / Németh József). A külföldi nóták tekintetében egészen más volt a helyzet. A második helyet ugyan Domenico Modugno San Remóban fesztiválnyertes, tradicionális szerzeménye, a Dio come ti amo foglalta el, ám elsőként és harmadikként a Rolling Stones virított a Satisfactionnel meg a Get off of My Clouddal, míg negyedikként a Herman’s Hermits következett az I’m Henry the Eighth-tel, ötödikként pedig az Overlanderst jegyezték a Beatles Michelle-jének feldolgozásával.
Koncz 1966-ban tizenegy kislemezt számlált, ám ő maga is panaszkodott: „Számot rendszerint csak régi zeneszerzőtől fogadnak el, az énekesnek abból kell választania, amit felkínálnak a számára. Ha valaki az éneklésből akar megélni, olyan számok előadására is vállalkoznia kell, amelyek esetleg nem tetszenek neki vagy gyengék. Pedig az sokat jelent, hogy az előadó azt énekelje, amit szeret, ami a legjobban megy neki.”
A Rohan az idős lemezzel nem volt efféle probléma, már csak azért sem, mert a B oldalra Ben E. King 1963-as adaptációja, az I Who Have Nothing került; ezt Koncz angolul énekelte. A számot eredetileg a genovai születésű Joe Sentieri adta elő 1961-ben Uno dei tanti címmel olaszul, a magyar változatot pedig a Metró közreműködésével nyomta Koncz.
Az ifjú Zsuzsának ettől kezdve minden sikerült. Hatvanhat júliusában már egy Behár György–Szenes kompozícióval, a Szerelem nélkül című dallal vezette a slágerlistát. Ebben arról énekelt: „nem, nem, az nem lehet, hogy nem kellek senkinek”, miközben a rajongók tolongtak érte. A Táncdalfesztivál után volt olyan hónap, hogy három számmal állt a legjobb tízben: a Rohan az idő és a Szerelem nélkül mellett a sláger-seregszemlén bemutatott Nincsen olyan ember is lajstromba vétetett, sőt novemberben a negyedik helyre lépett elő.
Addigra már nemcsak a Táncdalfesztivál, hanem az Illés négyszámos kislemezének megjelenése is átrendezte a sorrendet. Hatvanhat szeptemberében így festett az élmezőny: 1. Légy jó kicsit hozzám (Illés), 2. Mi fáj? (Metró-kérdés), 3. Még fáj minden csók (Illés-válasz), 4. Nem leszek a játékszered (Kovács Kati), 5. Az utcán (Illés). Igaz, a decemberben rendezett Made in Hungaryt Dobos–Szenes Iván hagyományos slágere, az Isten véled, édes Piroskám nyerte Aradszky László tolmácsolásban. A téli táncdalbemutatón Koncz az Ami volt, az volt című Fényes Szabolcs–Fülöp Kálmán-szerzeményt adta elő a Harmónia vokál kíséretében, s bár nem győzött, az egész esztendőben diadalmenetben haladt előre.
Minimum a fél ország azt gondolta róla, amit Payer és Tardos Péter ugyancsak '66-os táncdalában énekelt: Beléptél az életembe.
2018.10.21 17:24
Frissítve: 2018.10.21 17:24

Protekció

Publikálás dátuma
2018.10.21 17:00

Fotó: MTI/
Hetvenhárom évvel ezelőtt megkezdett, életre szólónak tervezett, de a történelem akaratából csak röpke, nem egészen három évig tartott külügyminisztériumi pályafutásom egy részében az útlevél-osztályra kaptam beosztást. Az osztály elnevezése megtévesztő volt, mert az útleveleket akkor is, annak előtte és még ma is a belügyminisztérium, illetve a rendőrség állította/állítja ki. Viszont annak az osztálynak, amelyre engem beosztottak, csak olyan személy lehetett az ügyfele, akinek már volt útlevele. A Moszkvában, 1945 elején megkötött fegyverszüneti szerződés és az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerződés közötti időszakban országunk szuverenitása korlátozott volt. Ahhoz, hogy valaki az országból kiutazhasson vagy beutazzon, nem volt elég egy útlevél, hanem be kellett szerezni a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, röviden a SZEB engedélyét is. Hazánk szovjet megszállás alatt lévén, a szövetségesek között kialakított gyakorlatnak megfelelően, nálunk az engedély ügyében a SZEB szovjet tagozata volt illetékes. Magyar részről a külügyminisztériumnak erre a célra megalakított osztálya kapta a már említett nevet, holott a helyes az lett volna, ha "utazási" osztálynak hívják.
Ahhoz, hogy valaki - mindegy, hogy hivatalos, vagy magán-, esetleg családi ügyben - kiutazhasson, kiutazási engedély iránti kérelmet kellett benyújtania a külügyminisztériumban. Ehhez a következő kellékekre volt volt szükség: érvényes útlevél; 50 forintos okmánybélyeg; "elővízum", vagyis a célország követségének igazolása arról, hogy a kiutazási engedély megadása esetén az illető megkapja a beutazási vízumot. Továbbá: hivatalos utazás esetén az illetékes miniszter sajátkezű aláírásával ellátott ajánlás, családi- vagy magánügyben teendő utazásnál pedig a népjóléti miniszter sajátkezű aláírása. Kivételt képeztek azok a volt magyar állampolgárok, akik az 1938-45 között Magyarországhoz visszacsatolt területeken és a honvédségbe besorozottként kerültek hadifogságba. Az ő esetükben sem a SZEB, sem a magyar oldal nem írt elő különös formaságokat. A hazatérni akaró volt hadifogoly személyazonossága igazolása után azonnal kapott egy egyoldalas, az illetékes követséghez, illetve misszióhoz intézett úgynevezett note verbalét (szóbeli jegyzék), aminek alapján ott megkapta a hazatéréshez szükséges okmányt.
1946 nyarán, egy délelőtt, félfogadási időben hivatott fő-főnököm, Szondy Viktor - rk. köv. megh. miniszter -, a jogi osztály vezetője. Idős úr volt nála. Bemutatott minket egymásnak. Kádár Levente. Tudtam, ki ő: valamikor a 30-as években belügyi államtitkár volt. Rémlett, hogy akkoriban az értelmiségi állástalanság megszüntetése ügyében szerepelt sokat a neve. Szondyt azért kereste fel, hogy segítse valamelyik volt visszacsatolt területről származó és most Budapestre visszatért unokaöccsét hozzájutni a hazatéréséhez szükséges okmányhoz. Főnököm röviden ismertette velem az ügyet, majd megkérdezte: "Imre, ugye elintézed ezt az ügyet holnaputánra?" Vettem a lapot és válaszoltam: "Természetesen, követ úr!" Szondy Kádárhoz fordult: "El van intézve, Levente. Holnapután menj egyenesen Imréhez, tőle megkapod az okmányt."
Kádár elköszönt és távozott, Szondy pedig hozzám fordult: "Látod, ilyenek az emberek. Ha direkt hozzád megy, félóra alatt megkapja. De ő hozzám jött protekcióért. Egy életen át hálás lesz nekem és neked azért, hogy két nap alatt kapta meg azt, amit megkaphatott volna egy félóra alatt."
Kádár eljött hozzám. Sűrű hálálkodások közepette átvette a note verbalét. Amíg élt, akárhányszor futottunk is össze, mindig hálásan emlegette, hogy milyen nagy szívességet tettünk neki.
(Milyen jót tett, hogy Del Medico Imre legutóbbi tárcájának megjelenésekor bírálattal illettük a postát, amiért az elsőbbségi levélként feladott cikk csaknem egy hónap alatt jutott el a szerkesztőségbe! Az itt olvasható szövegnek - amelyet az idős szerző ugyancsak borítékban, az elvileg egynapos kézbesítési időt jelentő elsőbbségi küldeményként adott fel - már nem kellett két hétnél több idő, hogy megérkezzen. Hiába, a XXI. században élünk. - a szerk.)
2018.10.21 17:00
Frissítve: 2018.10.21 17:03