Előfizetés

Vulkánszerű ősrobbanás

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2014.02.15. 09:40
Molnár Piroska kisujjában van a szakma, a zsigereiben a szenvedélyes játékkedv FOTÓ: K 2 PRESS
Gyilkos ösztönű nagyanyát játszik Molnár Piroska Szász János A nagy füzet című, Karlovy Varyban nagydíjat nyert filmjében. Egy végletekig megkeményedett embert, aki unokáit a lehetetlenül kegyetlen, elviselhetetlenül zord körülmények között, a barbársággal határos módszerekkel, túlélésre tanít, mindenáron. A Bors néniben, a Kolibri Színházban pedig már több századszor bájjal, szelíd humorral, egészségtől, kiegyensúlyozottságtól, telivér harmóniától kicsattanó anyókaként életörömre, játékosságra, mámoros boldogságra tanít. Két eszelős véglet, ami természetes módon van jelen Molnár Piroska színészi pályáján. 

Mindkettő energiáktól duzzad. Ez a nagy színésznő, aki a civil életben csendes szerénységgel magába gubódzó, szerepeiben gyakran olyan, mint egy ősrobbanás. A vulkán, a magas hőfokon izzó láva, kismiska hozzá képest. Hihetetlen erők munkálnak benne. Számtalan szerepében mintha mindent egy lapra tenne fel, és ez sok tekintetben így is van, hiszen lényegében a magánéletét feláldozta a pályájáért, személyes tragédiákon ment keresztül azért, hogy ábrázolni tudja az élet teljességét.

Ascher Tamás rendezésében, a Jelenetek egy kivégzésből című darabban, egykori, és sok tekintetben mindenkori színészi otthonában, Kaposváron, eljátszotta a végletek végletét. Galactia festőnőt adta, aki az életet nem is két, hanem ezer kanállal habzsolja, mohón, és ellenállhatatlanul falja a férfiakat, óriási, féktelen lakomákat rendez, harsány, belevaló, kikerülhetetlen nőstény, ha szükségét érzi, akár szembemegy az egész világgal. Ugyanakkor kifinomult, elmélyült, a belső rezdüléseire, és a környezetére érzékenyen figyelő művész, létkérdéseken dilemmázó, felelősségteljes értelmiségi. Egyszerre vásárian, vérbően, féktelenül komikus és letaglózóan tragikus.Kész volt már hozzá a teljes színészi eszköztár.

Ott volt az akkori kaposvári teátrum napi 18 órában áldozatosan dolgozni kész, akár kis szerepekben való csillogásért is mindent feláldozó, lelkes csapata, melynek tagjai megteremtették azt a közeget, amiben színészileg felnőhetett. Egy olyan közeget, ahol a színészbüfé is az alkotás egyik központi helye, ott szintén végeérhetetlenül a produkciókról van szó, a várostól való viszonylagos elzártság, olykor elviselhetetlen belterjesség, ami évad vége felé akár már kibírhatatlanná lesz, ugyancsak alkotóerővé válik. És bírni kellett hozzá a Budapest és Kaposvár közötti ingázásokat, az előadás utáni hajnalokon az egyik városban ébredéseket, és reggel tízre a másik városba próbára rohamtempóban, az utakon életveszéllyel is dacolva autózásokat, a munkáért való ingázást, forgatásra, szinkronba, interjúra, tanításra, bármire.

A nehezebb utat választotta. A Katona József Színház alapító tagjaként benne lehetett volna tutiban. Megbecsülten akár meg is állapodhatott volna. De okos szimattal rájött, hogy annyi kiváló színész között szerencsés, ha évadonként egyszer kap egy igazi, nagy labdát. Meg amúgy is középkorú volt már, a fiatal szerepeket eljátszotta volna előle az ifjúság, az idősebb figurákat az előtte járó jeles nemzedék. Kaposváron viszont, ahol akkor kétségtelenül az ország egyik legjobb színháza működött, még fiatal szerepeket is játszhatott, de már idősebbeket ugyancsak. Szinte le se jött a színpadról. Adódott olyan szezon, hogy hat fontos bemutatója volt. Szerepei számát tekintve hazai rekordokat döntöget. És tényleg hihetetlen végletekben lehetett része.

Játszhatta például Az öreg hölgy látogatásának címszerepét, adhatta azt a szülőfalujába visszalátogató, egykori sérelmeiért temérdek pénze segítségével gyilkosság árán is elégtételt vevő perszónát, aki tökéletesen elaljasul, és erre késztet másokat is. De parádézhatott a Csárdáskirálynőben is, mint Cecília. A rendhagyó előadásból országos botrány kerekedett, amikor közvetítette a tévé. Mohácsi János rendező ugyanis Kálmán Imre operettjébe belelátta keletkezésének idejét, az I. világháborút, kínkeservet, gyötrelmet, halált vegyített szép, fülbemászó dallamokkal, megmutatta az ábrándvilág és a valóság közti ordító különbséget, és ez sokaknak nem tetszett.

De Molnár igen jó partner volt ebben, hiszen hozni tudta a szerepkör igényelte negédet, sztárságot éppúgy, mint a dermesztő kiábrándultságot, elkeseredettséget, kiégettséget. És persze kiválóan énekelt. Ez mindmáig erőssége. A Zeneakadémián is fellépett már. A világnagyság zeneszerző, Kurtág György kérte fel, hogy énekeljen Beckettet idéző zenedarabjában. És egykori férje, a szintén nemzetközi hírű Eötvös Péter, a kortárs opera meghatározó alakja, művében szintén énekelt. Az Operettszínházban is állandó vendéggé vált. 

Több mint húsz esztendeig játszott Kaposváron, és több mint tízig a Nemzetiben. Alföldi Róbert rendezésében, a Vadászjelenetek Alsó- Bajorországból előadásában falusi asszonyt adott, aki rájön, hogy homoszexuális a fia, és ezért, leginkább a környezete hatására, kitagadja. Ráragad a község gyűlölete. Szomszédjai bigottsága neki is a vérévé válik. Így saját vérét taszítja el magától, teszi üldözötté, és közvetve hozzájárul a halálához. Molnár, ha a szerep úgy kívánja, dermesztő rideggé tud válni, megfagy körülötte minden. Arca akár rezzenéstelen, tekintete lidércesen metsző, egész lénye megmerevedik, a jégcsap kismiska hozzá képest. Ilyen volt A tanítónő Nagyasszonyaként is, aki szintén tönkreteszi a fiát azzal, hogy nem engedi hozzámenni az alacsony származású tanítónőhöz. Molnár a fennhéjázó előítéletesség tragikomikus természetrajzát adta.

A korlátoltsággal vegyített önképűség szobrát mintázta, megmutatta azt a mifelénk oly gyakori embertípust, akit kitermelt a lefelé húzó magyar ugar. És aki akár gombamód szaporodik. Kisszerűsége fontos tényezővé válik. Ez a nagy színésznő ismeri a pitiáner kártevők lelkét is. Tudja őket úgy játszani, hogy röhögjünk rajtuk, és mégis megálljon a rettenettől a levegő. És képes habkönnyen szórakoztatni is. Soha nem felejtem el, a Hyppolit, a lakájban, a Játékszínben, Schneidernéként, a felkapaszkodott újgazdag urizáló feleségeként, aki csak majmolja az előkelőséget, csupán utánozni igyekszik a művelteket, és ettől újra és újra röhejessé válik, hiszen hazugságon alapszik egész életfelfogása.

Molnár csaknem tenyeres-talpas volt a szerepben, mert felettébb harsány lenni, már-már jóízűen ripacskodott, miközben soha nem lépte túl az ízléshatárt. Bemutatott egy embert, aki csak a külsőségekre ad, mást föl sem ér ésszel. Azt a fenn az ernyő nincsen kas típust mintázta, aki már önmaga paródiájává válik. Gurultunk a nevetéstől, és közben pillanatokra mégiscsak elszorulhatott a torkunk, mert érezhettük, hogy azért ez a típus is képes a rombolásra.

Legújabb szerepében Stella P. Campbell színésznőt adja, aki plátói szerelemben, és örökös zsörtölődésben, pikírt humorral, 40 évig levelezett Bernard Shaw-val. Jordán Tamás partnereként epésen intellektuális és nőiesen kacér a Rózsavölgyi Szalon intim közelségben lévő kis pódiumán.

Nem emlékszem, hogy az elmúlt időszakban láttam volna rossznak. Akár vacak produkciókban is képes jó lenni, bár kimondottan társulati lény, ha úgy adódik, magára hagyatva is kidolgozza a szerepét. A kisujjában van a szakma, a zsigereiben a szenvedélyes játékkedv. Időnként mondja, hogy lassítania kellene, vissza fognia magát. De szerencsénkre nem teszi.

Egy őszinte visszaemlékezés

Sánta György
Publikálás dátuma
2014.02.15. 09:30
Vadász ült, hosszú méla lesben, közben egy pályaudvarról tehervonatok indultak... FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE
Mit tud ma az átlagpolgár Horthy Miklósról? Annyit mindenesetre, hogy a jobboldali imádói szobrokat, emléktáblákat állítanak neki. Az ellenzékkel rokonszenvezők meg tiltakoznak. Természetesen van aki azt is tudja, hogy a két világháború között Magyarország kormányzója, vezetője volt, lovas tengerésznek is nevezték, ő üzent hadat az oroszoknak, nem szabott gátat a deportálásoknak, mentette a pesti zsidókat, s az emigrációban sokáig élt.

Sokat megtudunk róla az egyik feltétlen hívétől, vitéz Náray Antaltól (1942-től az MTI vezérigazgatója, 42-44 között a Rádió elnöke), aki a "Visszaemlékezések 1945" című memoárjában dokumentálta ezt az időszakot. Az írással az volt a nem titkolt célja, hogy összefoglalja az általa átélt, megismert eseményeket, ugyanis az 1938-1945. évi háborús iratanyag egy légitámadás következtében elégett vagy szándékosan megsemmisítették. Ő, mint a történtek hű krónikása, még melegében, 1945-ben felidézte a történteket. Azt is akarta, hogy a bűnösök ne bújhassanak ki a felelősség alól, az ártatlanokat pedig ne érje hamis vád.

Aki elolvassa ezt az alig több mint száz oldalas visszaemlékezést (Zrínyi Kiadó, l988) annak nyilvánvalóvá válik,hogy írója mélyen elfogult Horthy Miklóssal kapcsolatban és feltétlenül elkötelezett hívének vallja magát. Éppen ezért érdekes, hogy becsületes emberként világosan látja és le is írja hazánk belépését a második világháborúba, Horthy megkerülhetetlen szerepét ebben a döntésben. Számomra az a legérdekesebb a visszaemlékezésben, hogy Náray Antal, az akkori horthysta elithez tartozóként, és az események közvetlen résztvevőjeként, valamint a kormányzó bizalmasaként úgy érezte, meg kell irnia a visszaemlékezéseit.

Balga döntés volt

A történéseket hitelesen, szinte a kívülálló tárgyilagosságával írja le "…A z orosz-német hadüzenet kapcsán érdekes beszélgetés folyt le Bárdossy miniszterelnök és köztem, a németek sem kívánták hivatalosan hadba lépésünket. A magyar vezérkar azonban nyugtalankodott,hogy lemaradunk a biztos és gyors német győzelmet ígérő hadjáratból…

" Azt hiszem ezzel véget ér minden mese, főleg az ártatlan Gábriel arkangyalt letipró birodalmi sasról. Ami pedig a sárga csillaggal megbélyegzett honfitársaink "megvédését" és abban Horthy Miklós szerepét illeti, az nemcsak a történelmünk egyik gyászos fejezete, hanem a maga ellentmondásosságával egyben a legszégyenteljesebb is. Mert idézem: "a zsidókérdésben a Kormányzó úr abban körvonalazta álláspontját, hogy azok között is vannak becsületes emberek…pl. Goldberger vagy Weiss Manfréd - mondotta a Kormányzó Úr -, akik egymagukban többet használtak gazdaságilag Magyarországnak, mint az egész szélsőjobboldalba tömörült emberek együttvéve…" Nem tudom, erről mit gondol manapság az ifjú Hegedüs lelkész? Ettől függetlenül nem kell elbódulnunk a kormányzó szavaitól. Náray Antal azt is világosan látta mi történt Budapesten a megbélyegzett honfitársainkkal.

És "megvédésről" aligha beszélhetünk, sokkal inkább arról,hogy a "Kormányzó úr" egyrészt a szövetségesek felé kacsingatott, másrészt a "…Német erőszakoskodásra a magyar kormányzat……balgán számolva(számolt - s.gy.) a német lovagiassággal és szótartással…"

Rádióelnökként (1944-ben) maga is tapasztalta a német megszállással egyidejűleg, hogyan erősödött a jobboldal befolyása és térnyerése, ami nem volt véletlen. Amit viszont nem akart észrevenni az nagyon is észrevehető volt: Horthy az utolsó percekig ragaszkodott a hatalmához. Náray ezt az ő alattvalói jóhiszeműségével úgy irja le a kormányzónál tett 1944. június 18-án, 10 óra 30 perckor kezdődő "Legfelsőbb Kihallgatáson": "...Tudod nagyon nehéz időket élünk. Sem Hitlerben, sem a kormányomban nincs bizalmam. És a német megszállás után kormányalakításra csak azért adtam felhatalmazást Sztojaynak, mert úgy éreztem, ha én félreállok még nagyobb szerencsétlenség éri szegény országunkat. Amit azonban a zsidókkal csinálnak, meghaladja az embertelenséget… A legnagyobb tisztelettel tekintettem a súlyosan szenvedő ember lelki viaskodására…."

Eszem ágában sincs kétségbe vonni Náray Antal már-már naivságnak tűnő végtelen jóhiszeműségét, amikor a továbbiakban így ír arról a "Legfelsőbb Kihallgatásról": "…Az volt az érzésem, hogy a történelemírással foglalkozó névtelen magyar előtt kitárja a szívét, hogy ha már egyszer nem lesz, vagy okmányok vesznek el a világégésben, legyen egy általa egyenesnek ismert, érdektelen kisember, akit szíve legnagyobb vergődésének titkával biz meg. Úgy éreztem magam mint a régi dicső korok csuklyás barátja, aki érdektelensége miatti nagy tárgyilagossággal és felelősséggel, szorgosan rótta a nemzet nagyjainak viselt dolgait. Elhatároztam, hogy kihallgatásom lefolyását hazatértem után azonnal papirosra vetem…

" Ha némi szerecsenmosdatás kitetszik is Náray Antal feljegyzéséből, akkor is nyomatékosítanom kell, hogy máig nem múlott el belőlünk a fensőbbség ájult tisztelete, amely mindig romlásba visz. Miért van az, hogy ma is pártok, emberek hajlandók egy hangon szólni, egyetlen szóra vonulni, és ha a vezér a vitorlát átállítja, holnaptól azt fújják? Miért nem nem él a kritika józan szelleme és a folyamatos kételkedéses? Mert nem úgy van jól, hogy egyetlen személy dönt. Úgy van jól, ha a vélemények ütköznek és a kikínlódott utat mindenki hajlandó végigjárni.

Történelemírás - visszafelé?

Náray Antal a végsőkig belátó és Horthy Miklóst az utolsó pillanatig felmenti. Ez ugyan szíve joga, de ez a történelmi múlton semmit nem változtat. Még akkor sem, ha úgy tűnik, a kormányzó különleges elbánásban részesíti alattvalóját "…Amennyiben ez neked örömet szerzett, tájékozásodul szolgáljon, hogy ma kívüled senkit sem fogadtam, mert József főhercegnek és a miniszterelnöknek látogatása bejelentésekor kijelentettem, hogy Kenderesre megyek…" És a jóhiszemű "krónikás" természetesen "…a hatalmas túlsúlyban lévő erő által leigázott nemzetem tragikus sorsú vezetőjét láttam…"

Mára ez a helyzet arkangyallá és birodalmi sassá lényegült. Pedig lett volna más út. De Náray Antalt azt sem rengette meg odaadásában, hogy Horthy az október 15-ei kiugrási kísérlet bejelentéséből - ilyen előzmények után - mégis kihagyta, azaz eszébe sem jutott e fontos kérdésben tájékoztatni őt. Sőt, a végső összeomlást is úgy mentegeti visszaemlékezésében, hogy utólag még ötleteket is ad, mit lehetett volna tenni, milyen utat kellett volna választani.

Azt próbálja érzékeltetni, hogy Horthy Miklós nem hibás, nem tehetett volna másként"…Őszintén meg kell azonban mondanom, hogy a Kormányzó és fiának környezete, a társaságok összeköttetéseivel soha vissza nem élő szerény embereket (például őt - s.gy.) kitúrták azért, hogy ne kelljen velük osztozkodni a kegyben és dicsőségben. Valószínűleg azért nem voltam beavatva én sem…… az október 15-vel kapcsolatos tervekbe… ha beavattak volna nem kerül sor ilyen balkezes végrehajtásra, mert az október 15-ei kiáltványnak csak két módozat mellett lett volna szabad elhangzania…"

A kiáltvány viszont akkor elhangzott. A történelmet visszamenőlegesen megváltoztatni már nem lehet. Viszont azon a bizonyos júniusi Legfelsőbb Kihallgatáson a kormányzó azt is kijelentette hű alattvalójának címezve: "…De elkövetkezhetik az idő, mikor újra szólítani foglak. Elvárom tőled, hogy újra a rádió élére állj…" Magamban azt latolgattam, miféle történelmi rövidlátás lehet ez? Valamiféle jövőt képzelt még magának ekkor is Horthy Miklós?

Számomra egyértelmű ennek a tisztességes visszaemlékezőnek jóhiszeműséggel fényezett, minden komor és kiábrándító mondata a korszakról és a kormányzóról. Hogy a kora vagy a szerencséje, esetleg más egyéb mentette meg Horthy Miklóst a Nürnbergi Törvényszéktől? Nem tudom. Náray Antal visszaemlékezését 1988-ban Szakály Sándor rendezte sajtó alá és látta el jegyzetekkel.

A politizáló színházról

Az elmúlt években gyakran lángolt fel a vita színház és (aktuál)politika viszonyáról, illetve arról, hogy egyáltalán szabad-e a színháznak politizálnia, mi a dolga e két "jelenségnek" egymással. Legutóbb a Heti Válasz foglalkozott hosszú cikkben ezzel (Főszerepben: a politika), kárhoztatva egyes fővárosi színházakat, színtársulatokat erősen aktuálpolitikai darabjaik miatt. Megkapja a magáét a Radnóti Színház, a Katona József Színház, a HOPPart Társulat és a többiek, mert a cikk írója szerint, amit művelnek, már nem társadalomkritika, hanem politikai gegparádé, maga a Sas József-féle politikai kabaré.

Ám a főszerep természetesen az Eszenyi Enikő vezette Vígszínház új darabját, A revizort illeti. Azt hiszem, nem kell ismertetni a méltán népszerű Gogol-mű tartalmát. Ám amit a Vígszínházban láthatunk, valóban nem a hagyományos darab. Erősen aktualizálták, kezdve a trafikoktól, a hajléktalanságig, egészen a zöld dosszién át a Nemzeti Összetartozás Daláig megjelennek benne az elmúlt évek politikai "finomságai".

A Heti Válasz cikkében úgy állítják be Bodó Viktor rendezését, mintha az egy erőltetett, unalmas, csakis elvetemült balliberálisoknak való, művészeti értékkel nem rendelkező valami lenne. Holott a darab teltházzal és nagy sikerrel fut, a közönség abszolút vevő a poénokra, amelyek mesterien ugranak elő egy-egy váratlan, ám éppen odaillő pillanatban. És ami a legfontosabb: valóban rólunk szól. Valóban az utóbbi évek hazai politikájára van kihegyezve, de ugyanígy szól az elmúlt 20, 50 vagy 100 évről. Ha magunkba nézünk, akkor rólunk, az egyes emberről és a belőlünk álló társadalmunkról. A Heti Válasz-beli cikk konklúziója megállapítja, hogy úgy tűnik, ezekben a "botrányos" előadásokban nem is a művészi minőség a fontos, aki pedig mégis erre vágyik, fontolja meg, hova megy színházba.

Ezennel el is érkeztünk az alapkérdéshez. Miért ne lehetne egy színház világnézetileg (és nem pártpolitikailag) liberális vagy konzervatív? Miért ne férne bele a kulturális pluralizmusba, hogy létezik erősen társadalomkritikus, ha úgy tetszik, politizáló színház és emellett egy hagyományosabb, konzervatívabb, az egyes műveket a maga kontextusában értelmező színházi vonal?

Szinte minden színházi mű aktuális volt a maga korában, sőt, mondjuk ki: politizált. Hiszen Gogol a maga idejében A revizorral nem politizált? Nem az akkori orosz társadalom görbe tükre volt? De úgy tűnik, az akkori hatalom jobban tolerálta az ilyet: 1836-os bemutatóján maga I. Mikós cár is jelen volt, és beszámolók szerint igencsak tetszett neki a darab. Vagy vegyünk másokat.

Moliére Tartuffe-je, mely többek között a vallási és erkölcsi képmutatást leplezi le, a bemutatásakor botrányba fulladt, s maga a párizsi érsek vette rá a királyt a darab betiltására, szerencsére csak néhány évre. Brecht személye is maga a politizálás, hiszen baloldali, sőt kommunista szemléletű író volt, bár idővel szembefordult a sztálini bolsevizmussal. A Galilei élete, a Szecsuáni jólélek, a Mahagonny városának tündöklése és bukása mind-mind égetően aktuális művek voltak saját korukban. S bizonyos tekintetben ma is. Akárcsak Shakespeare, Bulgakov vagy Szophoklész művei.

Nem különben Vidnyánszky is politizált (neki szabad?) a Johanna a máglyán című darabbal, sőt, beleerőltette az oda nem illő motívumokat (Barroso, Tavares, Cohn-Bendit a Magyarországot "támadó" világlapok címoldalán). Vulgárisan azt sugallva ezzel, mintha már akkor is a liberálisok keze lett volna a dologban. S persze "mélyebb" üzenete is van a darabnak. Nyulassy Attila színházkritikus fogalmazta meg, hogy "Szent Johanna maga a megtestesült jóság, aki meg ellene van, az mind gonosz, csúnya és rossz. A gonosz Európa megöli a jó és igaz Johannát." Ismerős kép ugye? Egy ártatlan ország kontra a gaz Európai Unió.

Innen már csak egy lépésre van az a szemlélet, amiről akkor bizonyosodhattunk meg, amikor Boross Péter egykori miniszterelnök (!) az ATV-ben egy hete arról beszélt, hogy bizonyos ballib szellemi körök intellektuális előnyüknél fogva uralkodnak az egyetemeken és egyes kulturális-tudományos intézmények fölött. Már csak az hiányzott, hogy rendes "úriemberhez" méltóan kimondja: a "tuggyukkik".

A hagyományos módon játszott darabok természetesen lehetnek értékesek és érdeklődésre számot tartóak a mai világban is, ám különbség van nemzeti hagyomány és negédes nemzeti giccs között. Sajnálatos módon azonban a mai magyar konzervatív szemléletű színházi világ inkább az utóbbit műveli (tisztelet a kivételnek).

Fejtő Ferenc, a méltatlanul keveset emlegetett baloldali gondolkodó írta éppen a Népszava hasábjain több mint 70 évvel ezelőtt (1937. október 31.) ma is aktuális sorait: "az egyetlen erény az öncsalás és a mások becsapása, becsületes író csak az, aki a tejjel s mézzel folyó Kánaán cigányzenés délibábját festi az egünkre, s Széchenyitől Adyig s Adytól az új irodalmi nemzedékig hazafiatlan minden magyar, aki szembe mert nézni a valósággal, aki nem becsapni akarta a beteget és környezetét, hanem diagnózist venni róla, s meggyógyítani".

Itt tartanánk még ma is? 2014-ben?

Az önimádó hazafiság helyett sokkal inkább önbíráló hazafiságra lenne szükségünk. Nem a haza ellenében szólni, hanem érte. Demokratikus szellemű, kritikus és européer patriótaként.