A kettészakított Himnusz

Annak idején nem véletlenül választották a Magyar Kultúra Napjának Kölcsey Ferenc Himnuszának születésnapját: január huszonkettedikét. A Himnusz minden bizonnyal nemzeti létünk és történelmünk mintegy jelképes értelmű összefoglalója, születésnapja indokoltan lett nemzeti kultúránk ünnepe.

Nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt, ahol magyarok élnek: természetesen Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban is. Magam már sok-sok esztendeje, több mint egy évtizede látogatok el ilyenkor a kisebbségi magyar közösségek ünnepségeire, többnyire Nagyváradra, Beregszászba és Zentára. Az idei esztendőben az első két városban vettem részt a nemzeti emléknap ünnepségein, és azért írom most ezeket a sorokat, mert szóvá szeretnék tenni egy elszomorító, az ünnepet árnyékba borító jelenséget.

Különösen a Himnusz ünnepén éreztem igen visszásnak és kártékonynak a most szóba hozandó tapasztalatokat. De hadd adjak számot róluk. Nagyváradon (nem először) a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek meghívására vettem részt előadóként a hagyományos ünnepségen, ez a szervezet hangsúlyozottan kulturális célokat és stratégiát követ, tudományos, történeti (ezen belül egyháztörténeti) és irodalmi előadásokat rendez, nemcsak Váradon, hanem például együttműködve a határ innenső oldalán tevékenykedő kulturális egyesületekkel Berettyóújfaluban is. Elnöke Fleisz János, ismert történész és művelődéstörténész, a nagyváradi egyetem tanára, aki több kiváló könyvben dolgozta fel a város kulturális múltjának eseményeit, például a nagyváradi sajtó történetét. A nemrég lezajlott ünnepi megemlékezést is ez az egyesület szervezte, szép sikerrel, a Szent László római katolikus líceum dísztermében.

Néhány esztendővel korábban még a váradi Szigligeti Színház, majd a Zenekonzervatórium díszterme volt a megemlékezés színhelye, ezeken a helyeken igen nagy nézőközönség gyülekezett. Emlékszem olyan ünnepi összejövetelekre, amelynek Tőkés László váradi református püspök és európai parlamenti képviselő, Markó Béla, neves költő, az RMDSZ akkori elnöke (és mellékesen én magam, mint az Anyanyelvi Konferencia elnöke) mondták az ünnepi beszédeket. Aztán elérkezett az az idő, amikor Tőkés László tábora és Markó Béla tábora nem mutatott hajlandóságot arra, hogy közösen ünnepelje meg a Magyar Kultúra Napját, most pedig mind a két tábor távollétével tüntetett a BINCISZ által rendezett, azaz egy politikamentes szervezet által politikamentes szellemi stratégia nyomán megtartott ünnepségen. Vagyis a jó egy évtizeddel ezelőtt még eleven erdélyi magyar összefogás mára nem pusztán kétfelé, hanem háromfelé hasadt.

Hasonló tapasztalatokat szerezhettem Beregszászban is. Az ottani ünnepség általában a Kölcsey Ferenc emléktáblájánál, koszorúzással egybekötött megemlékezéssel kezdődik. Ezen is több alkalommal, ahogy a most is, rám osztották az egyik ünnepi szónok szerepét (társam ebben Mélykuti Ferenc, a beregszászi magyar konzulátus vezetője volt). Vagy tíz esztendeje még tekintélyes sokaság gyűlt össze azon a kisebb téren, ahol az emléktábla található, most talán ha két tucat érdeklődő látogatott oda, közöttük alig volt fiatal. Ezt követve a város Művészeti Iskolájában rendeztek ünnepi koncertet, majd a különben tekintélyes méretű Európa-Magyar házban tartották meg a hagyományos Beregszászi Értelmiségi Fórumot. Dupka György és Zubánics László (a kárpátaljai magyar kulturális élet két vezető személyisége) felkérésére ezen az ünnepi összejövetelen is nekem jutott a szónok szerepe. (Beszédem nemrég volt olvasható ennek a lapnak Szép Szó rovatában január 25-én.)

Nos, a beregszászi ünnepségeket az a magyar közösség rendezte, amely az ottani kulturális központ és az Együtt című irodalmi folyóirat (valamint hasonló munkácsi, valamint ungvári intézmények) körül szerveződik. Az ott élő magyarok másik csoportosulása, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség még véletlenül sem küldi el képviselőit ezekre az eseményekre. A politikai megoszlás és megosztás rendszere ott is igen hatékonyan működik. A két tábor képviselői nem állnak szóba egymással, nem olvassák egymás írásait és persze messze elkerülik a másik tábor összejöveteleit.

Még szomorúbb, hogy ezeket a kisebbségi belháborúkat nem egyszer Budapestről gerjesztik, leginkább azzal, hogy a határokon túl élő magyarság szervezeteinek kormányzati támogatása rendkívül, mi több, tragikus módon egyoldalú. Valamikor, amikor még az Illyés Közalapítvány elnökeként tevékenykedtem vagy öt esztendeig, mindig gondosan ügyeltem arra, hogy a budapesti támogatások nagyjából egyforma mértékben jussanak el a már akkor is egymással rivalizáló két szervezethez. Ma ennek éppen az ellenkezője tapasztalható: a magyarországi támogatás-politika kifejezetten gerjeszti a kisebbségi magyar közösségek belső ellentéteit.

Mindig örömmel (és nem kevés várakozással) teszek eleget a határokon túlról érkező meghívásoknak, különösen a Magyar Kultúra Napja alkalmából, midőn meggyőződésem (vagy téveszméim) szerint kultúránk nemzeti egységének, történelmi összetartozásának és erkölcsi szolidaritásának általam igen magasan elhelyezkedő eszményeit szolgálhatom. Az a kíméletlen rivalizálás - mi több: ellenségeskedés -, amelyet tapasztalnom kell, nemcsak kedvemet szegik, hanem reményeimet is elorozzák.

A több részre tagolt, mondjam így "trianoni" nemzet fennmaradása és megerősödése csak valamilyen közösségi tudat és szolidaritás birtokában remélhető. Persze nemcsak az elszakított területeken, hanem idehaza is. Ez a szolidaritás, hála az egymással versengő és mindinkább a gyűlölet harci terepén küzdő hazai politikai pártoknak, ma szinte nem létezik. Mindennek súlyosak lehetnek a történelmi következményei!

Annak idején, midőn a mohácsi csatamezőn elveszett Szent István, Nagy Lajos és Mátyás király közép-európai hatalmi szerepet betöltő magyar állama, a vereség mögöttes terében ijesztő mértéket mutatott az ország politikai és hatalmi megosztottsága, az, hogy a csatamezőn gyülekező magyar sereget nem egészítették ki például Szapolyai János erdélyi csapatai, valamint a horvát bán serege. Ez a testvérgyilkos megosztottság vezetett a közép-európai magyar nagyhatalom bukásához. Most, amikor a nemzet soraiban nem is nagyon rejtett "polgárháború" dúl, a mohácsi példa (és sok más hasonló példa) figyelmeztető lehetne.

De hát az ország érdekénél fontosabb a politikai pártok érdeke. A magyar Himnusz múltba tekintő, kíméletlen számvetése ma ismét időszerű: kettészakadt a nemzet, és Kölcsey imáját egymás ellenében szólaltatják meg a küzdő felek.