- Szerette az életet, neki minden nap egy örömünnep volt - mondta Báron, aki szerint Jancsót egy utánozhatatlan uralkodói aura vette körül. Pedig a filmrendező mindenkihez udvarias volt, mindenkinek előre köszönt, ráadásul a statisztái nevét is betéve tudta.
Galkó felidézte Jancsó szerény, de bőséges vacsoráit, amikor az asztalra került a kolbász, a szalonna, a tepertő és a zsíros kenyér. "Mi van az újságban?" kérdezték a barátok a direktor urat, aki ilyenkor csak annyit válaszolt: "Töpörtyű."
Első nemzetközi sikere, a Szegénylegények kapcsán Báron kiemelte, hogy Jancsó bravúrja a védjegyévé vált hosszú snittek mellett a jellegzetes magyar helyszín, a puszta szerepeltetése volt. - A Szegénylegényekben a szabad puszta, a beláthatatlan tér börtönné válik - mondta Báron, aki szerint a film nemcsak '56-ról szól, hanem minden zsarnokságról, elnyomásról.
Még az Arany Pálmát is haza vihette volna Jancsó 1968-ban, a Cannes-i Filmfesztiválon a Csillagosok, katonák című háborús drámájáért, ha éppen nem tör ki a párizsi diáklázadás.
Ekkor ugyanis több neves francia rendező, köztük Godard és Truffaut is felmentek a nagyterem színpadára, hogy tüntetésképp lefújják a rendezvényt. Így a díjakat se osztották ki, de Jancsó ekkor már fogalom volt.
A rendszerváltás után érezte, a világ megváltozott körülötte. De ő nyolcvan felett is reagált, akkor is mesélt csak máshogy. Báron szerint Jancsónak a Kapa-Pepe komédiasorozata arról is szól, hogy a '89 utáni helyzeten "már sírni sem érdemes". Ehelyett inkább nevessünk: magunkon és egymáson. És maradjunk mi is, ahogy ő is, mindig kíváncsiak.
