Kifordult alólunk az ország

Lerohadt, lealjasodott, cinikus, züllött állapotokat lát nagyon sok helyen. Geszti Péter ezért gyakran rácsodálkozik arra, milyen idegenül mozog abban az országban, ahol azelőtt otthon érezte magát. Ha a radikalizmust kérik számon rajta, azt mondja: ő nem az a fiú, aki fölszedi az utcaköveket, hanem aki lerakja. És aki mindig azt keresi, mitől lesz jobb a holnap, mint a tegnap.

- Kerek évfordulót ünnepel idén, ötvenéves lesz. Nem furcsa?

- Akkor furcsa, ha szembesítenek vele. Magamtól nem szoktam erre gondolni.

- Akkor most tapintatlan voltam?

- Egyáltalán nem. A feleségem mindig emlékeztet rá, mert azt szeretné, ha nagy születésnapi bulit rendeznénk. Egy mondás szerint az idő az egyetlen, ami magától megy, a többi rajtunk múlik. Tehát az idő megbízható dolog, sok minden mással szemben, amelyekről nem lehet tudni, miképp fognak történni. Az idő múlása sok korosodó embernek okoz gondot, az én karakán anyám meg azt szokta erre mondani: nem kell panaszkodni, hogy az ember öregszik, mert aki nem öregszik, az meghalt. Olyan családból jöttem, ahol egyszerű szabályok uralkodtak: legyél művelt és becsületes, dolgozz tisztességesen, legyél nyitott, ismerj el másokat. Szerencsés is vagyok, mert az életem olyan mederben zajlott, hogy igazán nem volt okom panaszra.

- Miért használ múlt időt?

- Azért mert a világ lett panaszos. Sokféle kultúrkörben mozgok, ismerek művészeket, médiasztárokat, üzletembereket, vidéki gazdákat, értelmiségieket és lovászfiúkat - de csak elvétve találni köztük elégedett embert. Mintha beteg lenne az ország: frusztrált gondolkozás, beteges irigység, paranoia, pusztító kis- és középszerűség. Amúgy sem volt itt túl nagy hajlandóság az innovációra, de az elmúlt években vészesen elharapódzó apátia és fásultság már nem is engedi, hogy az emberek nyitottak legyenek a megújulásra. Tehát nem csak arról van szó, hogy nem tudják megcsinálni, hanem mintha már a vágy is hiányozna belőlük. Lerohadt, lealjasodott, cinikus, züllött állapotokat látok. Nagyon sok szakma elkopott - a hétköznapokban is. Például egyre kevesebb helyen lehet jó alapanyagból, rendesen megfőzött ételt enni normális áron. Mind ritkábban találkozom tisztességes újságíróval. A reklámok zöme gyenge, olcsó - kivitelezésében, gondolatiságában egyaránt. Híradót nézni is fölösleges - nincsenek hírek. Pontosabban a valóság köszönő viszonyban sincs a hírekkel. A valóságot a hétköznapi érzékelés mutatja, de ez nem jelenik meg sem a médiában, sem a nyilvános közbeszédben. Helyette politikai őrjöngés folyik, és leginkább magánbeszélgetésekbe szorulnak vissza ezek a tartalmak. Az illegális összekacsintós legalitást élvez, a közéletből az árad, hogy nincs szükség teljesítményre, nincs szükség versenyre, mert nem a dolgok valódi értéke számít. Ez megmérgezi az emberek gondolkozásmódját, hazavágja a gazdaságot és a kultúrát. Itt mindenki éhes. Vagy ténylegesen, mert nem telik neki rendes ételre, vagy csodára éhes, mert vakhitekben él, vagy bosszúra éhes vélt vagy valós sérelmei miatt.

- A "kis generáció" az Első Emelet egyik dalában szerepelt, amelynek ön írta a szövegét. Mi különbözteti meg a kis generációt a nagytól?

- A nyolcvanas évek elején a kulturális élet tele volt a nagy generáció jelenlétével, és úgy éreztem, nekünk, fiataloknak nincs elég hely ebben a világban. Ma már tudom, hogy mindig lesznek és kellenek is feltörekvő fiatalok, akik másképp akarják pörgetni a világot. Az én generációm a felpuhult Kádár-rendszerben lett huszonéves, és úgy akart élni, mint a nyugat-európaiak. Magasabb életszínvonalat vártunk, jobb autókat, szabadságot, mobilitást. Sokak számára hatalmas pofára esés volt, amikor a rendszerváltás után rádöbbentek, hogy a vágyaikért keményen meg kéne dolgozni. Jónéhány társadalmi csoport - akár önhibáján kívül - nem tudta felvenni az új világ ritmusát, mert itt évtizedeken át nem volt verseny. Mint ahogy ezt tapasztalom megint: nincs igazi verseny sehol, mert nem számít a teljesítmény, mindent maga alá gyűr a pártpolitika értékrendszere.

- Azt mondta egy interjúban, ha túl nagy a nyugalom, köveket dobál a tóba, mert kíváncsi, milyen hullámokat gerjeszt.

- Most nem kell köveket dobálni, akkora sziklák hullanak, hogy csak győzd kapkodni a fejed! De kétségtelen, engem mindig az új dolgok érdekelnek, a mai napig játéknak tekintem a munkát, s ha valamiben már nem találok örömöt, tovább lépek.

- 2000-ben álmodta meg az ARC kiállítást. Az idei fricska volt a regnáló hatalommal szemben. Sőt, több mint fricska - orrba vágás.

- A projekt eredeti mottója ez volt: "ARC - a képtelenség és arctalanság ellen". Kezdetben a reklámszakmát akartuk vele felrázni, hogy ne vizuális környezetszennyezés legyen az óriásplakát műfaja. De ahogy egyre képmutatóbb lett a társadalom és szűkültek a nyilvánosság terei, úgy alakult át az ARC egyfajta civil véleménynyilvánító fórummá, a szabad gondolkozás terepévé. Így végül sokkal fontosabb szerephez jutott, mint amit eredetileg szántunk neki. És mivel az ARC pályázói mindig őszinték, ugyanolyan kritikusak voltak az előző hatalomtechnikusokkal, mint a mostaniakkal.

- A Nemzeti Vágta szintén az ön ötlete volt. Mi a közös a Vágtában és az ARC-ban?

- Ha megkérdik tőlem, mivel foglalkozom, azt szoktam mondani: konstrukciókat hozok létre. A dalaim, a reklámjaim, a Dzsungel könyve, a Médiaunió, a zenekaraim, a Vágta, az ARC is ilyen konstrukciók. Engem az érdekel, hogyan tudok slágerré tenni egy szellemi szerkezetet, hogy minél több emberhez eljusson, hogy érzelmeket keltsen, gondolatokat szüljön. Mert jó dolog hatást gyakorolni az emberekre. Hiszek a tömegkultúra fontosságában és abban, hogy nem csak gagyi tömegkultúra létezik.

- A közelmúltban úgy fogalmazott egy beszélgetés során: "kifordult alólunk az ország".

- Igen, mert elutaznia sem kell ahhoz az embernek, hogy egyszer csak rácsodálkozzon arra, milyen idegenül mozog abban a közösségben, ahol régebben otthonosan érezte magát. Tombolnak a trollok, elfogadott lett a durvaság, a tahóság, az "einstand". Minden hatóság mindenhatóság lett ismét. Abban, hogy ez a mindent cikizős, lesajnálós, takonykenős közgondolkozás kialakult, nagyon sokan vétkesek, többek között a média is. A hétköznapi érintkezésekből, a sajtóból árad a masszív rosszindulat, és számtalanszor tapasztalom, hogy megszűnt minden erkölcsi és szakmai határ. Az újságírás - tisztelet a kivételnek - szubjektív műfajjá, véleménymegosztássá hazudja magát illetve pártvezérelt szolgák tiszteletkörévé vált. Mindkettőt rühellem… De hozzáteszem: nem gondolom, hogy a média többet ártana, mint az agyatlan pártpolitika. Saját választásaink, tévedéseink, rossz döntéseink együttesen hozták létre azt a gödröt, amibe beleástuk magunkat. Ebben a világban harsánynak, karcosnak, durvának kellene lenni, különben nem hallják meg a hangodat. De én nem szeretek változtatni az alapértékeken, amelyekben hiszek, még akkor sem, ha ez nem kifizetődő. Nincs más út, csak az, hogy olyan dolgokkal kell foglalkozni, amelyekben meg tudom őrizni a saját értékrendemet. Közben meg kell próbálni hitelesnek maradni, és nem szabad tönkremenni szellemi és morális értelemben.

- 2005-ben született a Magyarország-dal. Gyönyörű vallomás a hazaszeretetről, néhányan fel is vetették akkortájt, hogy legyen ez az ország új himnusza.

- Reklámfilmet forgattam New Yorkban. Negyvenéves voltam, addigi szakmai sikereim csúcsán, a magánéletem éppen széthullóban. Születésnapi ajándékul a barátaim vittek el a világhírű Cirque du Soleil előadására, ott hallottam a dalt. Az eredeti címe Alegria, ami boldogságot jelent. Annyira szíven ütött az a nap és a melódia, hogy mihelyt hazajöttem, magyar szöveget írtam hozzá. Összeesküvés-elmélet persze jócskán akadt. Hihetetlen mennyiségű kommentet olvastam később a neten, hogy a kormány rendelte. Marhaság! A hazához fűződő viszonyról nem lehet megrendelésre írni. Vagy az olyan is lesz… A dal nagyon hamar nagyon sikeres lett, így kapott meghívást Oláh Ibolya, hogy augusztus 20-án a tűzijáték alkalmából elénekelje a Lánchíd tetején. "Van egy ország, ahol álmomban jártam" - ez a dal kezdősora. Nem azt írtam meg, milyen az ország, hanem hogy milyennek szeretném látni.

- Ha már tíz éve is egy szebb, jobb, békésebb hazára vágyott, mit írna most?

- Hitből nem tudnék ma ilyet írni. Akkor hitből írtam, hogy kifejezzem, amit érzek. Épp ezért kaptam a legtöbb taslit mindkét oldalról. Őrületes értetlenség fogadta a dalt, és jött hozzá a rasszista felhang, hogy miért pont egy roma csajjal énekeltettem el. Szóval az összes betegség, szimptóma felszínre tört, amelyek ma is mérgezik az életünket. Különben meg vagyok róla győződve, hogy talán még az én életemben, vagy a lányaim életében ez a dal odakerül, ahová való. Ha magára talál az ország, rátalál majd erre a dalra is. Ma még nem ilyen világot élünk. Ma abban érdekelt a politika és a média, hogy azt keresse, ami elválasztja az embereket, s nem azt, ami összeköti őket. Néha számon kérik rajtam a radikalizmust. "Én nem az a fiú vagyok, aki fölszedi az utcaköveket, hanem aki lerakja" - szoktam erre válaszolni. Mindent ennek szellemében csinálok. Mindig azt kutatom, mitől leszünk sikeresebbek, szabadabbak, boldogabbak, mitől ébredünk fel szívesebben holnap, mint tegnap. Mit teszünk hozzá mi a világhoz? Mit tesz azért a kis generáció, hogy jó szívvel emlékezzenek rá?