A hatgyermekes Albert Royaards története meseszerű, mint az is, amiért "világvándorlásai" után kikötött hazánkban és letelepedett. Figyelemre méltó találékonysággal gyűjtötte össze az alapítvány elindításához szükséges összeget: négy hónapos adománygyűjtő gyalogtúra-utat járt végig Magyarországtól Hollandiáig, majd ezerkétszáz város érintésével hatezer kilométert kerékpározott, melynek során újabb milliós adományra tett szert. Royaards állítja, időközben neki is és Csáky Évának is legfőbb küldetése lett az, ami a Mosolygó Kórház célja: a jókedvvel, a derűvel, a vidámsággal gyógyítani a beteg gyerekeket.
Talán nem véletlen, hogy az alapítvány munkáját sok önkéntes támogatja.
- Csak Budapesten 30-40 önkéntesünk mindig van - mondja Helyes Veronika a fővárosiak koordinátora, aki három esztendeje, húsz évesen csatlakozott a csapathoz. A pszichológushallgató lány hobbinak, kiteljesülésnek, csodának nevezi azt a társadalmi tevékenységet, ami a varázslatos gyermekvilág közelében tartja. Nem tudja már elképzelni az életet a gyerekek nélkül. Lesznek majd persze sajátjai is, mindenekelőtt párosan, mert az a jó, ha a gyerekek is párban vannak - vallja.
Veronika afféle "nagy vidító", aki állítja, a gyerekektől tanulni kell. Hogy mi mindent? Történetei közül álljon itt egy. "A Bethesda kórház Ilka utcai részlegében mikulásnapi ünnepségre mentem egy újonc önkéntessel. Éppen akkor értünk oda, amikor a közös éneklés után a gyerekek a Mikulástól kérhettek ajándékot. A srácok között felfedeztem a kerekes székes fiúcskát, aki szélsebesen odagurította magát télapóhoz, és hihetetlen ügyességgel a nyakába csimpaszkodva beleült az ölébe. Aztán elhangzott a kérdés: mit szeretnél? A kisfiú mondott valami játékot, majd amikor a Mikulás tovább unszolta, hogy - na és mit még - a gyerek mosolyogva közölte vele -, még egy puszit is kérek!"
Érdeklődésemre elmondta, hogy az önkéntesek a legkülönfélébb korosztályhoz tartoznak, abban viszont egyformák, hogy imádják a gyerekeket és segíteni akarják őket a gyógyulásukban.
Veronika mosolya akár szimbóluma is lehetne az alapítványnak. Azt mondja, a jelentkező önkéntesek szűrésénél a megfelelés legfontosabb elemeinek egyike a "mosolygás tudománya". Az újoncokat természetesen alapkiképzésben részesítik, illetve tapasztalatgyűjtésre viszik a kórházak gyermekosztályaira. A bábozáson és a mesemondáson kívül a legkülönfélébb játékokkal derítik jókedvre a kicsiket.
Az alapítvány módszereihez tartozik, hogy heti rendszerességgel szervezik a betegszobákba a bűvészek, a zenészek, a bábozók és más művészek látogatását, akik produkcióikkal javítják a gyerekek hangulatát, segítve ezzel is a gyógyulásukat.
A Mosolygó Kórház folytatni akarja a gyógyászati berendezések beszerzésének anyagi támogatását, illetve a gyermekosztályok csinosítását falfestéssel, hogy színes figurák vigyázzák a kis betegek álmait. A tervek között szerepel néhány társadalmilag hátrányos csoport támogatása is, mint például a szociális otthonok idős lakói vagy a fogyatékkal élők egy-egy magára hagyott csoportja. Úgy látják, hogy a fizikailag és mentálisan hátramaradott gyermekekkel foglalkozó intézményeknek is jól jönne a mosoly. És bár Magyarországot tartják tevékenységük bázisának, a Mosolygó Kórház program szellemiségét és gyakorlatát eddig nyolc országban - Szlovákia, Horvátország, Jordánia, India, Szingapúr, Kína, Indonézia, Japán - sikerült megvalósítaniuk ottani művészek, támogatók és önkéntes segítők részvételével.
Jóllehet Royaards betöltötte a hetvenet, fáradhatatlan. Segítségével jött létre például a Mosolygó Kórház Kutatócsoport, a Smiling Hospital ResearchTeam, amelynek két kutatója - Béres András és Major Tamás - azon fáradozik, hogy felmérje, és objektíven megállapítsa: valóban gyógyító hatása van-e a mosolynak.