Neki az Úr lámpást adott - ami immár örökké az övé

Nem vagyok normális, ezen a borongós, lusta-lelkű szombat délelőttön temetésre megyek. A fejembe vettem, hogy ott a helyem a magyar valóság rendező ikonjának, Jancsó Miklósnak a temetésén.

"...ez egy elbaszott nap" - visszhangzik bennem, ahogy Tarr Béla kommentálta a halálhírt. Ez is az. Szeptemberben temettük el anyámat, a mi mamánkat, és a gyászévem közepén, más temetésén jelen lenni önsanyargató dolog. Nem is tudok Jancsónak virágot venni, megcsalatásnak érezném, de Miki bácsi ezt biztosan nem hiányolja.
A temető bejárata korszakokat elválasztó kapunak tűnik. Nehezebb, sűrűbb a levegő odabent, ahol egy irányba áramlik a tömeg. Egyszerre kedves és szomorú, hogy különös testvériességet látok az ott lévők szemében. Azonosak vagyunk, hiszen mind ugyanazt a korszakot temetjük.
Jó, hogy itt van jónéhány ismert baloldali és liberális személyiség, és az is megnyugtató, hogy az MTVA autóját a parkolóban látom. Végül is rájöttek, hogy Jancsó Miklós az ő halottuk is. Mindnyájunké.

Gomolygunk, van ki a ravatalozó sűrűjébe, van, aki marad az előtérben, a kivetítő vászonnál. Vajon mit keres egy ilyen tábla egy temetésen? - de hát a világhírnév ezzel is jár. Egy ikont temetünk ma, fehérek közt egy európait.

Fölcsendül a zene, ami autentikus, Jancsó-filmbe illő. Nem családtagként, a végtelen gyász hasítása nélkül, kegyetlen, nyugodt béke mondatja velem, hogy jó az, ami itt történik. Úgy érzem, Jancsó is így látná, hiszen annyit élcelődött a halállal, átélte Felliniét, Fábry Zoltánét, Hernádi Gyuláét, készült rá, filmjében saját urnáját is megjelenítette. Éppen ezért is hiányolom, hogy nincs most itt közöttünk. Várjuk, mint Ő várta Hernáditól, hogy meséljen már a földön túli élményeiről.

Cserhalmi György búcsúszavai nem hivatalosak, inkább személyesek, ezért sokkal jobban fájnak. Elcsukló hangon köszön el mesterétől. Tarr Béla olyan megrendítő, ölelni való a védtelen szavaival. Tolmácsolhatatlan. Jancsót a fellegekbe emeli: "megtanítottad, egy filmnek nem a pénzt hozó nézettsége a fontos, hanem az, hogy évtizedek múltán is üssön a mondanivalója... Szembe néztél a szánalmas szervilizmussal, autonómokká váltunk a filmjeid hatása által... Más emberekként jöttünk ki a moziból, mint akiként bementünk." Abbahagyta, mert elsírta magát.
Vele sírunk, sokan csak belül. Kisírunk egy korszakot magunkból, és félünk attól, amit nélküle kell majd megélni.

Ezalatt, képzeletemben Jancsó Miklós Hernádi Gyulát keresi, hogy újra taxizhassanak, angyalok szárnyán immár, Rómából Párizsba, vagy egy távoli galaxisba? Már könnyedén megtehetik...

Isten veled, Miki Bácsi!