"Nekünk egy évünk van" - A második Orbán-kormány első évéről

"Nekünk egy évünk van arra, hogy felvegyük a tempót, végbevigyük a döntő változásokat, átalakítsuk Magyarországot. Egy évünk van arra, hogy megteremtsük a sikeres magyar élet alapjait." - mondta Orbán Viktor a 2010. október 23-i ünnepi beszédében.

Az akkoriban amúgy is magas hőfokon izzó, forradalmi hevületű kormányfő az előttük álló feladatok mindegyikében történelemformáló lehetőségek kényszereit vélte felfedezni. 2010. október 3-án a Fidesz az önkormányzati választásokon egészen átütő erejű, s lényegében minden fontos településen megmutatkozó győzelmet aratott. Utólag úgy tűnik, mintha csak erre a momentumra - a tavaszi győzelmet alulról is sikerré záró alakzatra - vártak volna, mert a következő néhány hétben szinte követhetetlen méretű "tabudöngetésbe" kezdett a kormány.

A miniszterelnök szűkebb szellemi közege világában nagy ívű, már-már történetfilozófiai keretekbe ágyazott beszédben világította meg a következő hónapok várható ütközeteinek értelmét és kivételes jelentőségét. (A beszéd október 13-án hangzott el a Széll Kálmán Társaság rendezvényén). Orbán ekkor világossá tette, hogy a kormány a bankszektor, az energetikai cégek, s egyéb külföldi tulajdonú hálózatok különadóztatásával teremt forrást gazdasági szabadságharcának megvívásához. Ugyanezen a rendezvényen jelentette be, hogy a kormány a későbbekben nem fogja átutalni a magán-nyugdíjpénztárak számára a költségvetés hozzájárulását. (Igaz, ekkor még csak tizennégy hónapig tartó felfüggesztésről beszélt.) S végül, a várható alkotmányozási folyamat felgyorsítását is egyértelművé tette. Az év hátralévő hetei/hónapjai valóban az itt kifejtett program maradéktalan megvalósítása jegyében teltek el, kiegészítve az ekkor már javában zajló média-átalakítás meglepetéseivel.

Érdemes azonban egy-egy bekezdés erejéig részletesebben is megismerkednünk az említett "nagy ügyek" természetével. A magán-nyugdíjpénztárak elvétele/államosítása több szempontból is a négyéves időszak páratlanul gazdag és illusztratív erejű esettanulmánya. Részben azért, ahogyan a kormány négy lépésben, meglehetős cinizmussal vezette félre és terelte kényszerpályára csaknem hárommilliónyi állampolgárát. Részben, mert ez volt az első alkalom, amikor kiviláglott az Új Rendnek a tulajdon szabadságához fűződő, meglehetősen egyoldalúan mohó érdeklődése. A lebonyolítás eredményessége révén azt is megtapasztalhatták, hogy a 2010 utáni magyar társadalomnak hihetetlenül meggyöngültek az önvédelmi reflexei, még akkor sem tanúsít komolyabb ellenállást, ha elemi anyagi érdekei sérülnek.

Ugyanezekben az októberi hetekben került sor a kormány és az Alkotmánybíróság (Ab) első komolyabb összecsapására. Október 26-án az Ab - meglehetősen alapos szakmai indokok alapján - alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette a kormányzatnak a végkielégítések rendjét visszamenőleges hatállyal rendező döntését. A kabinet még aznap (!) úgy döntött, hogy az alkotmány azonnali módosításával a jövőre nézve kiküszöböli az ehhez hasonló esetek későbbi előfordulását. Október 28-án az Ab testületileg tiltakozott e döntés ellen, és az egész jogállamiság jövőjét veszélyeztető precedensként értékelte a kormányzat lépését. Hiába. A kormányt e vélemény nem zavarta, bebizonyította, pillanatnyi hatalmi érdekeitől vezéreltetve is képes alkotmányt módosítani. (A későbbiekben megéljük, hogy az Ab félelme többszörösen is igazolódik.)

Az őszi-téli hónapok legnagyobb botrányát azonban a hazai média világának a kormányzati igényeknek megfelelő, teljes körű átalakítása váltotta ki. Még a nyár elején az új parlament elfogadta Rogán Antal és Cser-Palkovics András média-csomagtervét. Ennek nyomán október 12-én megalakult a Médiatanács - csupa fideszes delegáltból-, mint a médiát univerzálisan irányító, tulajdonosi, hatósági és normaalkotó csúcsszerv. Közvetlenül ezután egyetlen holdingba terelték a közszolgálat négy alapintézményét, s pillanatokon belül átalakították a bennük dolgozó sok ezer ember munkaviszonyát is.

November 2-án az új tanács benyújtotta az ún. médiaalkotmányt, amelyben lényegében a leendő jogalkalmazók a maguk számára alkottak jogot. November 22-én készen állt az a nagy-nagy médiatörvény, amely az év hátralévő heteiben mindennapos hazai és nemzetközi bírálatok, tiltakozások, elképzelhetetlen méretű nemzetközi kritikák tárgyává vált. Módosító indítványok tömege, áttekinthetetlen háttéralkuk közepette - a költségvetés végső szavazási zűrzavaraival párhuzamosan - december 21-ről 22-re forduló éjszakán született meg a végső, 189 oldalas (!) dokumentum. A folyamat egyes lépéseit áttekintve meglehetősen egyértelmű, hogy a Fidesz ennek a szférának a mielőbbi, s minél teljesebb körű átvételére sokkal alaposabban felkészült, mint bármely más szakpolitikai feladat megoldására.

Az év végén a kormányfő 11 perces összegző videó-üzenettel kedveskedett táborának, amiben 2010 tíz kiemelkedően nagy sikerű momentumát sorolta fel. Több mint elgondolkodtató, hogy e sikerlista ismertetése során az ősz - általunk itt bemutatott - nagy horderejű döntéseinek egyikét sem tartotta megemlítendőnek.

2011 első félévében a kétharmados többséggel rendelkező kormányzat három olyan fontos korrekciós lehetőséghez jutott, amely alapvetően változtathatta volna meg az induló hónapok ellentmondásos, zavaros összképét, és adhatta volna vissza a történelmi léptékkel is mérhető, pozitív szerepkört. Az egyiket uniós elnökségi félévünk biztosíthatta volna. A hazánkkal nagyjából megegyező méretű országoknak igen ritkán jut olyan - kontinentális arányokban is észrevehető - külpolitikai feladat, amikor hónapokon át az egész európai közösség mindennapos figyelme közepette bizonyíthatja kivételes rátermettségét. Nos, e félév mérlege felemásra sikeredett.

A szakapparátusok, a sok száz - zömében fiatal - szakember munkáját mindenütt elismeréssel illették. Az ország megítélését azonban döntő mértékben befolyásolta az a konfrontatív magatartás, amelyet a magyar miniszterelnök tanúsított a média-törvénykezés, a különadók, a magán-nyugdíjpénztárak stb. ügyében az egész uniós döntési struktúra egészével szemben. E küzdelem kitüntetett pillanata volt az a strasbourgi parlamenti ülés, amikor Orbán kivívta maga ellen az egész nyugati média ellenszenvét. Az antipátiát a későbbiek során csak tovább erősítette.

A másik történelmi esélyt az alkotmányozás kínálta fel. A parlament március 22-én megkezdte az új alaptörvény szövegének vitáját, s április 18-án már el is fogadta; összesen kilenc ülésnapot szenteltek az egész procedúrának. Úgy hihetnénk, hogy a Fidesznek sem lehetett annyira fontos ez az ügy, ha ennyire sietősre vette. Ám nem is ez volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy ebből a különleges rendeltetésű dokumentumból nem születhetett az egész nemzet számára mérvadó, irányt mutató normatív alap, mert az előkészítés szűk köre, a szakmai, civil s egyéb szempontok szándékos figyelmen kívül hagyása ezt eleve lehetetlenné tette. Olyan alaptörvény jött létre, amely minden állampolgárra, szervezetre kötelező érvényű, ám a megszületésétől kezdve csak egy szűkebb körű szubkultúra tekinthette magáénak.

A harmadik lehetőséget az addig követett, csapongó és rögtönző gazdaságpolitika korrekciója kínálta fel azzal, hogy április közepén a magyar kormány benyújtotta az Európai Bizottsághoz az új konvergencia-programot, illetve a "Nemzeti Reform Programot", amelyet a hazai közvélemény Széll Kálmán Tervként ismerhetett meg. E program nyomán időlegesen valóban javult a magyar gazdaság külső megítélése és finanszírozási költsége. Igazi szerepe azonban a tartós növekedési kilátások, valamint a stabil egyensúlyi folyamatok megteremtésében lett. Volna. Ha legalább a megalkotóik komolyan vették volna.

A kormányfő 2011. május végén/június elején mintegy féltucatnyi alkalommal értékelte a maga és kormánya első éves teljesítményét. Kifejezetten büszke volt mindazon konfliktusokra, amelyeket e 12 hónap során megvívott. Legátfogóbb magyarázattal ez ügyben a Millenárison megtartott "gazdasági fordulat"- összejövetelen szolgált

Arra nem sok szót vesztegetett, hogy az ütközetek valóban meglepő tömege milyen mértékben fakadt az ő - illetve kormánya - meggondolatlan lépéseinek, döntéseinek következményeiből. Világképében minden egyes lépés a nemzet, a nép érdekeinek eltökélt megvédéséből származik. S mi akkor is megvédjük magunkat, ha éppen senki sem támad ránk - mert a lényeg az, hogy keményeknek kell lennünk. Kemény időkhöz kemény emberek kellenek - tudhattuk meg éppen tőle az írásunk elején már megidézett októberi ünnepi beszéde záró szavaival: "Jönnek még kemény idők. De véget érnek, s mi, magyarok akkor is itt leszünk. Mert a kemény idők sohasem olyan kitartóak, mint a kemény emberek..."

S ami igaz, az igaz. Egész évben kemények voltak. Mindenkivel.