Veszettül nő

Önimádó, önkontroll nélküli, saját bombázó nőiességétől megittasult, a riportalanyaira figyelni nem tudó tévé-show műsorvezető sztárt alakított a Schilling Árpád által rendezett Nexxt című produkcióban, a Bárkában. És azóta a címben emlegetett jövő valósággá vált. Az író, Tasnádi István, és a hideg mosolyú műsorvezetőnőt alakító Udvaros Dorottya sokat megérzett belőle a vagy tizenöt évvel ezelőtti produkcióban. Ez a Frau Plastic Chickennek nevezett szörnyedvény, bombázó alakjára simuló fényes, feltűnő ruhát viselt, a képernyőn még mézes-mázoskodott is, de valójában megkeményedett, fagyos perszóna volt, aki diktátorként vezényelte az élő műsort, és annyira gátlástalanul elaljasodott, hogy még gyilkosságra sem volt rest buzdítani a nézőszám növelő szenzációhajhászás érdekében. Közben egyfolytában az igazságról meg a becsületről papolt, az álszentség szobrát lehetett volna róla mintázni. Kitanulta a média hatásmechanizmusát. Akkorát hazudott, amekkorát ő akart, és mivel tökéletesre emelte a szemfényvesztés hatásfokát, a valóság ellenkezőjét is bátran állíthatta, azt is bekajálták a többek között általa elbutított nézők.

Volt ebben persze túlzás, paródia is, de azért ott tolonghatott volna politikusok hada, hogy tanulmányozza a köpönyegforgatás mesterfokát. Udvaros műsorvezetője meglehetősen vonzóan nézett ki, a szónoklástan valamennyi fortélyának a birtokában volt, kénye-kedvére csűrte-csavarta a szót. Bármilyen szemenszedett hazugságot olyan szuggesztíven volt képes a kamerákba belemondani, mintha a legerkölcsösebb, legszebb dolgokról beszélne. Páratlan volt az elhitető ereje, és alig volt hozzá szüksége bármiféle valóságtartalomra. Hány és hány ilyen figurát látunk manapság, ha nem is annyira tehetségeseket, mint amilyenre ezt a némbert Udvaros formálta. Furcsa módon eszembe jut róla néhány évvel ezelőtti boszorkánya az Alföldi Róbert rendezte János vitézből. Az is az álságosság megjelenítése volt. Nem a szokásos, rikácsoló banya, hanem inkább az érett szépasszony, aki szerelmes Jancsiba. Azért is annyira gonosz, mert hiába kínálja magát. Velejéig romlott, miközben kifelé a tetszetős arcát mutatja.

Udvaros le tudja leplezni a hamisságot. Egyik legemlékezetesebb szerepe, amivel bejárta a világot, az Ascher Tamás által a Katona József Színházban rendezett Három nővérben Natasa. Nevetségesen is félelmetessé váló kisszerű nőt mutatott, aki bármennyire is buta és ízléstelen, képes elhatalmasodni a többieken, a családban átvenni a hatalmat.
Különös, hogy a világhírű rendező, Andrei Serban pár esztendeje Udvarosra osztotta a Három nővérben Olgát. A nézők felé fordulva ki kellett mondania, hogy 28 éves. Egyszerre benne is volt a szerepben ekkor, meg ott állt előttünk civilben is, és teljes, parádés női fegyvertárát bedobva, incselkedő iróniával, de mégis komolyan kérdezte, hogy elhisszük-e? És persze, hogy elhittük, hisz annyira fortélyosan nő, olyan rafinált eszköztára van, hogy magától értetődő természetességgel képes eljátszani a fiatalság jellemzőit, hogy aztán a teljes kiábrándultságot, a dermesztő magába fordulást, sebzett bezárkózást szintén elénk tárja.
Változatlanul veszettül nő, minden porcikája az, ahogy képes sokértelműen, csábosan nézni, ahogy gondosan vigyáz az alakjára, ahogy repdes a hangja, vagy laza eleganciával megjelenik egy-egy premieren, úgy, hogy eljátssza azt is, nem is nagyon kell rá figyelni, de közben valami miatt mégis kell. Mert, ha akarja, ha nem, jelenség. Az volt már egészen a pályája elején is, amikor Mrozek abszurdjában, a Tangóban, Alaként igencsak felhívta magára a figyelmét. Zsigerből jövően volt ellenállhatatlanul erotikus. Hihetővé tette, hogy akár forradalmak múlhatnak női kénye kedvén. Nem volt véletlen, hogy a nagy rendező, Jurij Ljubimov kiválasztotta a Nemzetiben bemutatott Koldusopera Polly szerepére. És "gyepálta", ahogy belefért. Mindig is keménykezű volt, a katonás módszerek sem álltak tőle távol, Udvarost aztán edzette rendesen, hallani lehetett arról, hogy egészen odáig jutott, hogy sírva rohant el a próbáról. Csak aztán elképesztően jó lett. Az evidens nőiségét vegyíteni tudta olyan parancsoló keménységgel, ami ehhez a gengszterfeleséghez illett. Ha kellett, villámlott a tekintete, miközben bizonyos helyzetekben ellágyult, és a végletek, az izgalmas szélsőségek harmonikus alakítássá forrtak össze.

A Mirandolina címszerepében, a Katona József Színházban, pedig a női fortélyok teljes tárházával felfegyverkezve, eszes, kacér fogadósnőként lazán az ujja köré tekert minden férfi szereplőt. Hogy a nézőtéren hányan sóvárogtak érte, azt nem tudhatjuk, de számos lehetett az ácsingózók száma. Még ha szemérmesen, keveset is beszélünk róla, a színpadon az erotika, a szexus az egyik legfontosabb hatóerő, ennek pedig Udvaros maximálisan a birtokában van. És ez nem életkor kérdése. Az Angyalok Amerikában izgalmas előadásában több szerepet játszva, egy idős rabbit is megformált. És ennek a hosszasan szónokló öregúrnak az alakjába, aki igazán kemény dolgokról beszélt, is belecsempészett olyan magamutogató tetszeni vágyást, ami már az erotikával határos. Hogy aztán az annyira evidens példákról, mint amilyen az Orfeusz alászáll idősödő férjes asszonya, aki belezúg egy nála évtizedekkel fiatalabb ifjúba, vagy a Sade márki 120 napjának kihívó, olykor drabálisan nyers, és mégis kifinomult primadonnájáról ne is beszéljek.

Mégis szép című első önálló estjében, a Rózsavölgyi Szalonban összefoglalja azt, amit színészetről, magáról, az életről tud. A Lola Blau című egyszemélyes musicalben állt ennyit egyedül a színpadon, de az mégiscsak darab. Most viszont jeles íróktól kérte, írják meg neki, mi jut eszükbe róla, no meg azt, mit nem mondanának el soha egy nőnek. És Udvaros ezen az esten tényleg tud beszélni arról, ami kimondhatatlan. Például az egyik drámai pillanatban egy falon lévő képről elhúzza a függönyt, és a meghalt édesanyját, Dévay Camilla színésznőt látjuk, akit valaha sokan ünnepeltek Kecskeméten, majd élete utolsó tíz évében magába fordult, ki sem mozdult a lakásból, őrülettel határos dolgokat csinált, gyötörte a környezetét és magát. Rövid időre Udvaros szembenéz a mamával, elfúl a hangja, majdnem sír, megrázó pillanatok. Aztán akár rágyújt egy könnyed kis kupléra, mindig is mestere volt az éles hangulatváltásoknak.

Van, amikor ő is tehetetlen. A Johanna a máglyán előadásában különös műmellekkel, szinte csak flangálnia kell fel-alá a színen. Nem lényegesen több egy jelnél Vidnyánszky Attila gigantikus rendezői koncepciójában. Ezt csinálhatná bárki más. De amit Silviu Purcarete Ahogy tetszik rendezésében az egyik jelenetben csinál, szintén a Nemzetiben, az már nagyon is személyre szabott. Ő mondja azt a híres monológot, mely szerint "színház az egész világ." És rögtön bemutatót is tart belőle. Egész magánszámot, parádés bohócjelenetet mutat be, úgy, hogy kollégái szájtátva bámulják, még a lábát is égig dobálja, szórja a poénokat, virtuózan nevettet, miközben mégiscsak érzékelteti, hogy ez a Jaques, akit játszik, gondolkodó filozófus, igazi bölcs. Majd több jelenetben megint szinte statisztálni kényszerül.
Udvaros csúcsformában van. Jó lenne, ha ennek megfelelően használnák.