Minderről az Osztrák Kulturális Fórum minapi budapesti rendezvényén volt szó, ahol Karl Pfeifer ez úttal saját könyvét mutatta be, "Retúrjeggyel Palesztinába - egy zsidó életút" címmel. Pfeifer mindkét szülője Magyarországon látta meg a napvilágot, ám ő már a Bécs melletti Badenben született, 1928-ban.
Tíz éves volt, amikor Ausztriát - lakosai nagy többségének ujjongása közepette - a hitleri Németországhoz csatolták. A kisfiút náci fiatalok zaklatták, sok badeni zsidót pedig arra kényszerítettek, hogy fogkefével tisztítsa a város utcáit.
Az élet elviselhetetlenné vált. - Hogy engedheti meg ezt Isten? - kérdezte magától a vallásosnak nevelt ifjú Pfeifer, majd nyomban meg is adta a választ: ha ez a helyzet, akkor nincs isten! Ezen újsütetű meggyőződését rögtön közölte is apjával, aki a dolgot hatalmas pofonnal honorálta. Ám ő - már csak dacból is - egész életére ateista maradt.
És nem csak Istenből ábrándult ki, hanem honfitársaiból is. - Nem akarok osztrák lenni! - határozta el magában és elhatározásának megvalósítását nagyban megkönnyítette, hogy a család az apa és az anya szülőhazájába, Magyarországra menekült. Így életüket néhány évig még biztonságban tudhatták (a kamenyevszk-podolszkiji deportálást megúszták), ám az antiszemitizmust itt is egyre fojtogatóbbnak érezték.
Az ifjú Pfeifert inzultusok érték és újsütetű honfitársai igen hamar megismertették vele a "büdös zsidó" kifejezést. Úgy hogy újabb elhatározás érlelődött meg benne: már nem akart magyar sem lenni.
Tagja lett a HaSomer HaCair nevű baloldali cionista ifjúsági mozgalomnak, s úgy döntött: kivándorol Palesztinába. Itteni rokonai viszont - akik magyarok akartak maradni, és akik élesen ellenezték a szándékát - egy kivételével mind Auschwitzban végezték. Ő kivándorolt s így túlélte a vészkorszakot.
A HaSomer HaCair fiataljai 1943. január 5-én a Keleti pályaudvarról indultak Palesztina felé. Míg vonatjukra vártak, a zsidó nemzeti dalt, a HaTikvát énekelték (később ez lett Izrael Állam himnusza).
Pár vágánnyal odébb átutazó német katonák szintén csatlakozásra vártak, és amikor meghallották a dalt, azt hitték, magyar nácik énekelnek. Úgy hogy karlendítéssel üdvözölték a fiatalokat. Akik számára ez a groteszk epizód volt a búcsú Magyarországtól.
Palesztinában Pfeifer kibucban dolgozott és tanulta új "anyanyelvét", a hébert.
Harcolt a Függetlenségi Háborúban, meg is sebesült, majd a harcok befejeztével leszerelt és megpróbált munkát találni.
De hamar rá kellett jönnie: elhelyezkedni csak akkor tud, ha belép az akkoriban kormányzó, szociáldemokrata ideológiájú Munkapártba.
Ő azonban a HaSomer HaCairban kommunistává, a Szovjetunió és Sztálin lelkes tisztelőjévé vált, s keményfejű ember lévén nem volt hajlandó ilyen megalkuvásra. És egyébként is: kommunistasága ellenére (vagy azzal együtt is) európainak érezte magát s vágyott vissza az öreg kontinensre. Így aztán nem lett izraeli sem.
Franciaországba ment, ám onnan ki (vagy inkább vissza?) toloncolták Ausztriába. Bécsben jelentkezett a Kommunista Pártba. A felvételi beszélgetésen közölte, hogy ateista, amit örömmel fogadtak, mondván, hogy ők mindannyian azok.
Neki azonban feltűnt a pártban uralkodó, szinte vallásosan fanatikus légkör s megkérdezte: ha egyszer ateisták, miért tekintenek kifüggesztett Sztálin-képeikre olyan rajongással, mint a vakbuzgó keresztények a szentek vagy a pápa portréira? A kérdés úgy feldühítette az "elvtársakat", hogy nyomban elzavarták. Ezúttal nem lett kommunista. Legalábbis hivatalosan, mert a lelke mélyén még jó darabig az maradt.
Ausztriában izraeli tapasztalatai kísértették, mert - mint most, könyve bemutatóján vicces túlzással mondta - szülőhazájában akkoriban még WC-pucolói állást sem lehetett kapni párttagkönyv nélkül.
Megalkuvásra azonban most sem volt hajlandó, ezért inkább külföldre ment.
Élt és dolgozott Svájcban (ahol polgári gondolkodású rokonaival különbözött össze baloldalisága miatt), Londonban, sőt, két évig még Új-Zélandon is.
Végül aztán visszatért Ausztriába, ahol a hetvenes években újságíró lett. Írásaiban különösen energikusan lépett fel az időnként hallható, olvasható "náci tónusú" megnyilvánulások ellen.
A kommunizmusból véglegesen Magyarországon ábrándult ki, ahol tudósítói útjai során kapcsolatba került a demokratikus ellenzékkel. Mivel ezt tevőlegesen is segítette, összesen négyszer utasították ki Kádár János Magyarországáról.
Karl Pfeifer azonban, aki hosszú élete során sokszor került "az összes szék közé", végül is nem huppant a földre. Az igazságot osztó idő oda azokat juttatta, akikkel szembekerült. Neki egyszerűen igaza lett. Néha saját magával szemben is.