Vannak örökérvényű szabályok. Olyanok, amelyekre nem hat világháború, forradalom, rendszerváltozás, semmi. Az egyiket az LGT immár klasszikus dalába is belefoglalta. Így hangzik: "A hőskorban már megtanulta minden bemondó:/ Tilos rögtönözni, a leírt szöveg felolvasandó!".
Igen, volt egykor egy szép - és ugyancsak örökérvényűnek tetsző - foglalkozás, a bemondóé. A tévé hőskorában, ma már csak átkos időknek emlegetik, a bemondó személyesítette meg az intézményt. Takács Marika, Tamási Eszter, Kudlik Júlia, Kertész Zsuzsa és a többiek családtagnak számítottak. Amit mondtak, szentírásnak számított, és a készülék előtt ülve a nézők még beszélgettek is velük. Pedig általában nem saját szövegüket mondták, hanem azt, amit leírtak nekik. De ez - akkor - mit sem számított. A rádióbemondók többen voltak, de közülük is sokat személyes ismerősnek tartott a közönség, még ha soha nem is találkoztak velük, főleg miután át-átruccantak a képet is sugárzó intézménybe híreket olvasni. De persze Körmendy László, az idősebb Pintér Sándor vagy Debrenti Piroska ismert volt anélkül is, hogy akár egyetlen egyszer megjelent volna a képernyőn.
Mióta a tévék jelentősen megszaporodtak, azokban már nincsenek bemondók. A rádiók közül is csak a közszolgálatiban maradt néhány. A kereskedelmi adókon a híreket is azok mondják, akik megírják. Ha szövegük bírálatra érdemes, joggal címezik a kritikát a felolvasónak. Nem így a Kossuth Rádió esetében. Ott ugyanis továbbra is bemondók olvassák a híreket, bár vannak olyanok, akik időnként szerkesztik is őket, csak olyankor más ül a mikrofon elé.
E hosszú eszmefuttatás kiváltó oka, hogy a közelmúltban egyik kollégám az Ukrajnáról szóló hírek kapcsán írt jegyzetében kétszer is megemlítette Török Annamáriát. Vagyis azt, aki a kérdéses adásban elmondta a híreket. Vagyis azokat, amelyekhez csak annyi köze volt, hogy ott voltak a kezébe adott papíron és felolvasta őket. Szépen, érthetően, ahogy már évtizedek óta. Török Annamária ugyanis egyike a megmaradt néhány "klasszikus" bemondónak. Éppen emiatt, nem őt kell pellengérre állítani azért, amit elmond. Hiszen nem a saját szellemi termékét adja elő, nem ő találja ki, hogy mit és milyen sorrendben tálal, tulajdonképpen nem tehet róla, hogy a közszolgálati rádió napjainkra odáig süllyedt, ameddig. A közszolgálati tévével együtt, persze.
Ugyanakkor azért azokat, akik ma megszólalnak ezekben a médiumokban, akár saját szövegüket mondják, akár csak felolvassák őket, nem is lehet teljesen felmenteni. Ők sem gondolhatják - legyenek bemondók vagy műsorvezetők -, hogy nincs semmi közük ahhoz a sok hazugsághoz, csúsztatáshoz, félremagyarázáshoz, ami a hírműsorokban teret kap. Ezek az emberek ugyanis a rendszerváltás előtti elődeikhez hasonlóan, az intézményt (is) képviselik, megszemélyesítik, van tehát felelősségük abban, ami elhangzik. Sok tehetséges és jobb sorsra érdemes rádiós és tévés (is) adja a nevét a hatalmat egyoldalúan kiszolgáló műsorokhoz. Tudjuk, valamiből meg kell élni, de azt minden hivatásos megszólaló eldöntheti, hogy ezért mit és mennyit vállal.
A rádió és a tévé hőskora rég elmúlt. Hősök sincsenek már. Csak emberek, akik megtanulták, hogy a leírt szöveg felolvasandó.
