Előfizetés

A prostinál is rosszabb volt

Bodnár János
Publikálás dátuma
2014.03.08. 09:20
Blüh Irén felvételei
Az a koncepció, hogy sorozatunkban először a külföldön híressé vált fotográfusokkal foglalkozom, valamint annak a sajnálatos ténynek a felismerése, hogy a 85 éve "csúcson lévő" szociófotósok munkája ma is aktuálissá kezdett válni, indokolttá teszik Blüh Irén munkásságának bemutatását is.

Egy megkésett könyvkritikával kezdeném. 2009-ben adott ki egy könyvet Blüh Irénről, azaz Irene Blühováról a Magyar Fotográfiai Múzeum. Az amúgy se igazán sztárolt fotográfusnő munkásságát bemutató kötet remek példája annak, hogyan nem szabad könyvet kiadni. Könyvkiadóként sokezer könyv volt a kezemben, de ilyet még sose láttam. A tervező, aki bizonyára nagyot akart alakítani, a szöveget gyengén, egyszerűen olvashatatlan halványban nyomták és ezzel tovább taszította Blüh Irént az ismeretlenségbe. De azért a képekből legalább kiderül, hogy nem átlagos fényképészről van szó. 

Blüh Irén 1904-ben született a Vág menti Vágbesztercén. Anyai nagyanyjáéknak volt egy kis malmuk, amit saját lisztükkel láttak el. Szorgalmával és korával (mert a környék legidősebb embere lett) legendás személyiséggé vált és Irén viszonylagos jólétben élhetett. Nagyanyja 11 gyereket szült, akik az akkori Osztrák-Magyar Monachia országaiban szóródtak szét. Volt aki Pesten telepedett le, volt aki Bécsben, de jutott belőlük Jugoszláviának Monarchiához tartozó részébe is. A 11 gyerek közül csak Irén apja és annak egyik bátyja tartott ki szülővárosában és a németes Blüh név mellett. Volt aki Balázs néven kúria bíró lett és a Szociáldemokrata Párt teoretikusa volt. Ettől a nagybátyjától kapta elméleti - fogalmazása szerint "teoretikus marxista" - képzését. Aztán volt a családban olyan is, aki Komáromban Varsányi néven lett ügyvéd, de az egyik katonaorvos nagybáty annak a Varró Isvánnak az apja volt, aki Vámbéry Rusztemmel együtt adta ki a Századunk című folyóiratot. Varró felesége Picker Margit pedig híres zongorapedagógus lett. Szóval elég érdekes család.

Blüh Irén magyar elemibe járt, majd Trencsénybe a felsőbb leányiskolába jelentkezett, ahol nyelveket tanítottak. 1917-ben édesanyja megbetegedett és haza kellett mennie, hogy munkába álljon. Ez a kényszerhelyzet járult hozzá aztán Blüh Irén szociofotós munkásságának alakulásához. Egy ügyvédi irodában dolgozva, miután megtanult gépelni, adásvételi szerződéseket írt olyan nincstelenek számára, akik néhány "ár" földecskét kaptak és meggyőződése volt, hogy ezek az emberek kicsit jobban fognak élni. Aztán amikor már egy takarékpénztárban dolgozott, azon vette észre magát, hogy ugyan ezek a nincstelen kisemberek kölcsönért folyamodnak, hogy legyen miből szerszámot, vetőmagot venni a kis földecskéjükhöz. És írogatni kezdte a váltókat. Egyre többen nem tudták fizetni a kamatokat se. A földecskék dobra kerültek, a nyomor meg fokozódott.

Blüh Irén férje, Weiner Král Imre festő lett, akivel már kisgyermek korától kezdve jóban volt. Egy kiránduláson, a hegyekben találkozott férje barátjával, aki ép meglévő Goetz-Tenax gépétől akart megválni, hogy nagyobb gépet vegyen. Hát ez a gép lett Blüh Irén első fényképezőgépe. Minden egyes felvételhez külön kellett kiszedni a lemezeket, de olyan jó objektíve volt, hogy bár negatívjai nem maradtak meg, de a kis kontakt kópiákról (amik viszont megmaradtak) tűéles 30x40-es nagyításokat is lehet készíteni. Első felvételei a hegymászó túrákon készültek, ami beleillet az akkori fényképészeti divat szokásrendszerébe. Ezeken a turista fényképeken is megfigyelhető azonban a kompozíció helyes megformálásának igénye és néhány felvételen megjelenik riporteri készsége is.

Blüh Irén felvételei

Blüh Irén felvételei

Az, hogy a turista felvételektől a társadalmi témákkal foglalkozó fényképezés felé fordult, egyértelműen összefügg a Kommunista Pártba történő belépésével. Állította, hogy bizonyított tény: Szlovákiában a szociofotó fejlődése szorosan összefüggött a Kommunista Párt fejlődésével. Blüh ekkor már kifejezetten a párt számára készítette riportjait a környező falvak nyomoráról. 1925-ben Marikovában (Trencsén vármegye) fellázadt a lakosság, azt követelve, hogy végre javítsanak az életkörülményeiken. Az emberek életének teljes ellehetetlenülésének egyenes következménye lett, hogy a Parlamentben Blüh Irén dokumentum értékű felvételeivel bizonyította a kommunista képviselő , ennek a falunak a nyomorát.

Érdekes fejezete életének a fotómontázshoz való viszonya. Első montázsa a párt napilapjának kalendárium címlapja volt, 1933-ban. Büszke volt rá, hogy ebből az időből származó képeit, pl. a Kysuce környékén készült, kosárfonókról csinált felvételeit John Heartfield - a kor nemzetközi hírű montázs-művésze is felhasználta. Bühl Irén életének fontos állomása volt Dessau. Már 1931 szeptemberében a Bauhaus előadásait hallgathatta volna, de pártmunkája még visszatartotta. Még soha nem olvastam nála lényegre törőbb megfogalmazást a Bauhaus céljairól. Ő, mint hallgató, néhány mondatban pontosan megfogalmazta azt, amit tanárai hosszú tanulmányokban összegeztek.

Amikor a Bauhaust Weimarból kiutasították és Dessauba költözött, már az egész szervezet politikaművészeti és politechnikai főiskolaként működött. Blüh beszámolója szerint az iskolán olyan atmoszféra volt, olyan alkotói és tudás vágy, amiből egyenesen következtek a közös gondolatok, közös akciók. 1931-től 1933-ig volt Dessauban és állítása szerint egy tanítási évbe annyi fért bele, ami máshol tíz évbe se. Hazatérve, Pozsonyban egy könyvkiadó és egy könyvesbolt vezetője lett.

A Bauhaus felvilágosult világa semmikép nem volt összeegyeztethető Blüh Irén Magyarországra került családjának gondolkodásával. Egyszer amikor Pestre ment, a család "maradi ágából" valaki megkérdezte: Irén, mi vagy te? Azt hittük prostituált lettél, de kiderült, hogy még annál is rosszabb: kommunista! 1941-ben tevékenysége miatt elfogatóparancsot adtak ki ellene. Mindenét lefoglalták, így legfontosabb anyagai, negatívjai eltűntek. A Bauhaus Archív azonban őriz dokumentumokat, így lehetett 1977-ben kiállítása Nyugat Berlinben. A kettős kiállítás egyik szereplője Kepes György, a másik Blüh Irén volt. Elkötelezett fényképészként élt, persze másképp volt elkötelezett mint Capa. S bár Magyarország, mint tudjuk, jobban teljesít, de a kolduló, kéregető emberek sokasága még elég fotózni valót ad, a ma ugyancsak elkötelezett szociofotósainak.

"Édesebb az, amiért küzdeni kell"

Az elmúlt hónapok egyik legélvezetesebb olvasmányát, a Manchester United (MU) korábbi menedzserének, Sir Alex Fergusonnak példás gyorsasággal magyarra fordított Önéletrajz című kötetét a Partvonal Kiadónak köszönhetjük. Nyolc műfordítót állított csatasorba a könyves cég, hogy karácsonyra a boltokba kerüljön a kötet.

A magyarok is szerepet játszottak abban, hogy Ferguson a MU menedzsere lett. Edzői pályája első nagy sikerét a skót Aberdeennel érte le, 1983-ban megnyerték Kupagyőztesek Európa Kupáját (KEK). A rákövetkező évben a KEK-ben az Újpesti Dózsával sorsolták össze Ferguson csapatát, és drámai csatában maradtak alul a magyarok. A régmúltból ennél élesebben rajzolódik ki, hogy az UEFA-kupában 1985 kora tavaszán a Manchester United ellenfele a Videoton volt. A párharcból a fehérvári együttes jutott tovább, és ez is egy szeg lett az angol csapat akkori menedzserének, Ron Atkinsonnak a koporsójában, akit 1986 novemberében menesztettek.

A MU 1967 óta nem nyert bajnokságot, ekkor érkezett Alex Ferguson, de erre az eredményre az új vezetővel is 1993-ig kellett várni. Senki nem sejthette, hogy végül 2013-ig marad, s ragyógó pályája végén a királyi sportokat kedvelő Erzsébet királynő, aki korábban aligha hallott az Old Traffordról, a MU stadionjáról, ezt is megtanulja. Skkor, amikor Alex Fergusonból Sir Alex Ferguson lett. Aligha gondolhatta a skóciai Glasgow hajógyári negyedében - hangsúlyosan munkás környék - felnőtt Alex Ferguson, hogy egyszer majd lovaggá üti őt a brit uralkodó. Mert hogyan is emelkedhetne e fajta magasságokba egy labdarúgó szakember?

De az örökség, amit a nyakába vett a MU kispadján, súlyos volt: az Atkinson-féle csapatban olyanok szerepeltek, mint Bryan Robson, Mark Hughes, Jesper Olsen, Norman Whiteside és Gordon Strachan. E neveket olvasva, soikan úgy érezhetik, ez a könyv nem mindenkinek szól. Nem csak az utóbbi névsorolvasás miatt, a közel 400 oldalas kötetben a labdarúgásban kevésbé jártasaknak nem okoz gondot az olyan szereplők beazonosítása, mint David Beckham vagy Christiano Ronaldo, de ugyanez nem mondható el a szintén fejezetcímben szereplő Rio Ferdinandról, Roy Keane-ről és Ruud van Nistelrooyról.

Egy önéletrajzi vallomásnak mindig erénye az őszintesége. Ferguson olykor brutálisan az. Az eredmények éveken át nem jöttek, és 1990-ben már sokan tudni vélték, hogy hamarosan menesztik az edzőt. Ha - és ezt maga az érintett is elismerte -, a Nottingham Forest ellen nem győznek az FA-kupa harmadik fordulójában (soványka 1:0 mentette meg a menedzsert), akkor nincs a hosszú időre szóló legenda a manchesteri vezetőről. Ha úgy tetszik, ez az egy gól olyan sorozat előtt nyitotta meg az utat, amely 38 trófeát hozott az MU-nak, köztük két Bajnokok Ligája (BL) győzelmet, 13 bajnoki címet és 5 FA-kupa elsőséget.

Közben sok minden történt. A Bayern München ellen 1999-ben a csodával határos módon megnyert BL-döntő után már nem igazán hitt abban, hogy képes lenne megismételni ezt a sikert, és a lemondás gondolatával foglalkozott. A família azonban közbelépett, és 2001 karácsonyán szabályosan megtiltották az akkor hatvanéves családfőnek, hogy visszavonuljon. Sokfajta nyomásnak ellent tudott állni, ennek nem. Pedig az első feketelevest már a rákövetkező tavaszon felszolgálták neki, amikor a kupadöntőbe jutástól a Bayer Leverkusen ütötte el MU-t, noha a döntőnek Ferguson szülővárosa, Glasgow adott otthont. Hét évet kellett várnia, hogy újra Európa csúcsára kapaszkodjon fel a csapata, amely 2008-ban Moszkvában a döntőben a Chelsea-t győzte le. 

Azt írja Beckhamről: más is akart lenni, mint jó labdarúgó. Nem tűrte a kritikát, és egy idő után a menedzser felett állónak érezte magát. Ez megengedhetetlen - vont mérleget a mester. Egészen más hangon említi Christiano Ronaldót: "Ő volt a legtehetségesebb játékos (…)", ugyanakkor nem hallgatja el, hogy lelkét mérgező konfliktusba keveredett Roy Keane-nal és van Nistelrooy-jal egyaránt. Elismeri a könyv írója, hogy senki nem kecsegtette azzal, könnyű egy labdarúgó menedzser munkája. Érdekesen passzol ehhez megállapításhoz a Ferguson-család jelmondata: "Édesebb az, amiért küzdeni kell".

A Manchesterben töltött évek a mondat aranyfedezetéül szolgálnak. Emberileg és szakmailag is roppant nehéz a korábban megkérdőjelezhetetlen fontosságú játékosokkal megértetni, hogy lejárt az idejük az együttesnél. Ugyanakkor a csapatépítés során sok csalódás és kudarc érte a skót mestert. Sokszor nem sikerült leigazolni a kiszemelt játékosokat. A két legfájóbb hiányzónak Paul Gascoine-t és Alan Shearert nevezte. A sors különös kegyének véli, hogy sikerült az Old Traffordra csábítani a zsenialitás kategóriájába tartozó Edwin van der Saart, Ronaldót, Rooney-t és Robin van Persie-t. (Mellettük még hány briliáns játékost! - tehetnénk hozzá.)

Műhelytitokba is beavatja olvasóját Ferguson. Fájó emlék a Barcelona ellen elvesztett két BL-döntő, 2009-ben és 2011-ben. A mester joggal hihette, hogy a világ egyik, ha nem a legjobb csapatát építette fel akkorra, és jött a katalán együttes, amely minden tekintetben felülmúlta az MU-t. Milyen érzés lehetett ezzel szembenézni? Hogyan lehetett ezt megemészteni?

Megkülönböztetett hangsúllyal írt két rivális kollégájáról, Mourinhóról (Chelsea) és Wengerről (Arsenal), néhány bekezdést kapott Rafa Benitez (Liverpool) is. Sarkosan fogalmazott a játékvezetésről is: "Végül is úgy éreztem, hogy már régóta nincs igazán jó bírója a Premier League-nak." Néha védelmébe vette őket. Az Arsenal elleni 2009-es BL-elődöntőn csapata 9 másodperces ellentámadás után szerzett gól. Ezzel a tempóval legfeljebb Usain Bolt tarthatta volna a lépést, nem egy játékvezető - állapította meg. Tudatosan védekezett a szakmai csőlátás ellen. A rendszeres és intenzív napi olvasás jelentette számára a menekülési utat attól, hogy ne mindig a focival foglalkozzon. Ez a mentális gyakorlat segítette, hogy szellemileg folyamatosan a csúcson maradjon.

Egy szociáldemokrata lap olvasója számára rokonszenves lehet Ferguson politikai hitvallása: (Munkáspárt) "Mindig rájuk szavazok, és nyilvánosan is támogatom őket. Engem még soha nem láthatott senki David Cameron oldalán, de egy munkáspárti miniszterelnökkel hajlandó vagyok együtt mutatkozni" - írta el.

Egy kivételes ember kivételes pályájának kivételes visszatekintése Ferguson Önéletrajza. Ezt olvasni kell.

Késői beismerés

Ahogy az ember évről-évre öregszik, egyre többet tekint vissza életére, rendszerint azzal a kérdéssel szembesülve: jól vagy rosszul döntött-e bizonyos kérdésekben. S ha hibázott, valóban hiba volt-e, amit cselekedett vagy elmulasztott. Mulasztásokból van bőven! Kicsi is, nagy is. Önmagunknak megvalljuk őket, másnak - kivéve a gyóntatónak - nem szívesen beszélünk róluk.

Nem mintha kóros feledékenységben szenvednék, mint szegény Simon Gábor, aki "megfeledkezett" arról, hogy ausztriai bankban százmilliói vannak. Nem hiszem, hogy a magamfajták között akad akár egyetlen is, aki elfelejtkezne ekkora összegről. Kivétel, ha valaki ennek a sokszorosával rendelkezik (sejtéseim szerint ilyenek is akadnak; őket nem leplezik le, sumákolnak.)

Mostanában néha eszembe jut Keresztes Sándor. Gyermekkoromban láttam először, amikor apám, nem tudván mit kezdeni velem, kellő intelmek kíséretében magával vitt Barankovics Istvánhoz valami pártértekezletre, amelyet ugyanúgy únt, mint én. Sanyi bácsi jól megtermett, bajszos, korpulens ember volt, nem hozzászólt a témákhoz, hanem kifejtette véleményét, ahogy jogot végzettekhez illik. Ezt a szokását akkor is megőrizte, amikor a Demokrata Néppárt megszűnt, s ő az Új Emberhez került fűtői minőségben. A pincéből jövet meg- megállította Mihelics Vid professzor urat, a párt egyik oszlopát, a Hazánk című lap főszerkesztőjét, és a várható esélyekről tartott előadást, amelyet a professzor ajkát lebiggyesztve hallgatott, s mihelyst tehette, két mondat között elosont.

Keresztes Sándornak elvitathatatlan érdeme a Keresztény Demokrata Néppárt újraszervezése a rendszerváltást követően. Nem maradtak sokan a régiek közül. Kovács Zoltánra emlékszem. Új arcokat, a keresztény politika elkötelezettjeit kellett keresni és főként találni. Sándor bácsi fáradhatatlanul ténykedett. Egyszer tőlem is megkérdezte, a családi hagyományokat követve nem akarok-e a KDNP képviselője lenni. Sok ok miatt sem akartam: analfabétának éreztem magam a politikában, s elborzadtam attól a gondolattól, hogy a parlamentben üldögélve inkább ostoba, mint bölcs szónoklatokat hallgassak. Nemet mondtam. Hogy visszatérjek a bevezetésben mondottakhoz, azon tűnődöm, nem vétkeztem-e ezzel a nemmel családom, gyermekeim jövője ellen. Hiszen ha minden jól megy: én is összekaparhattam volna néhány milliócskát.

No, annyit biztosan nem, hogy elfelejtsem, de ahogy figyelem, azért akadnak, akik elvegetálnak képviselői juttatásaikból, s barátaiknak és üzletfeleiknek is csurran-csöppen néhány forintocska, földekre, trafikokra, jól tejelő állásokra. (Bár aligha álltam volna meg szó nélkül, hogyan nyerhet valaki öt trafik üzemeltetésére pályázatot - hacsak a személy megsokszorozásával nem számolnak -, miként lesz állattenyésztő valakiből, aki csak a csarnokban látott birkahúst, de ilyen kérdések egy igazi keresztény politikusban, aki a szegények sorsának javítását, a nyomor enyhítését tartja szem előtt, súlyos eretnekségnek minősülnek, meg se hallaná a rezsiharcban csattogó fegyverek zajában.)

Nem lettem hát képviselő, pedig gyerekkoromban kellemes emlékeket szereztem erről a tisztségről. A vonaton párnás kocsiban utaztunk, s ha apám felmutatta igazolványát, a jegyvizsgáló tisztelgett. Ha meccsre mentünk, a korzón üldögéltünk. Egy MTK-Fradi meccsen, amikor Rudas belőtte a büntetőt, felpattanva ujjongtam. Körülöttünk mindenki ülve maradt, elnéző mosollyal szemléltek. Ott az MTK szurkolói ültek, köztük én, az eltévedt bárányka. (Kíváncsi volnék, mi történne ma, ha a fradisták között egyetlen kék-fehér szurkoló kezdene ünneplésbe. (Pontosabban: tudom a választ.)

Néhány dicsőséges hónap múlva ez a képviselőség rossz pontot jelentett. Nagyon rosszat. Évek hosszú során át a képviselő urak és hölgyek mintha rugóra jártak volna, pattantak föl bizonyos nevek hallatán, és megtanultak egyszerre tapsolni. A népnyelv fejbólintó jánosoknak nevezte őket. Kevesen, nagyon kevesen mertek ellentmondani.

Hogy mekkora fizetést kaptak, fogalmam sincs. Amikor Barankovics emigrált, olyasmit írtak a lapok, magával vitte a pártkasszát, ami valójában nem létezett. Sokkal később, amikor gyermekeinkkel sétáltunk, a drótkerítéshez tapasztott arccal szemlélték Czinege Lajos kertjében az őzeket, szegény fiacskám pedig kis híján bepisilt, mert az éber őr elüldözte Gáspár Sándor házának kerítésétől a következő villanyoszlopig, és mint ismert, ebben a helyzetben minden lépés kockázatos.

Amikor itt lett volna a nagy alkalom, nem teljesítettem Keresztes Sándor bácsi kérését. Családom tagjainak égnek állt volna minden hajszála. Elefánt a porcelánboltban. Szókincsem talán lett volna, bár némelyik magát kereszténynek mondó embertől lenne mit tanulnom, hogyan lehet a másikat a földbe döngölni a krisztusi szeretet nevében.

Többre vittük volna a képviselői javadalmazással. A Vérhalom téren talán nekem is építenének pályát, vasút nem kellene, az utcák túl meredekek. Házat sem kellene építeni számunkra, 1942-ben a bombázások elől költöztünk ide. Akkor a világ félvégére, ahová semmiféle busz sem járt, két boltocska elégítette ki az itt lakók igényeit. Azt sem tudnám eldönteni, milyen közhasznú társaságba mentsem a pénzem. Arra talán telne az eszemből, hogy a vagyonbevallásomban fél lakás és (az unokáimat beleszámítva) kilencednyi nyaraló szerepeljen, a könyveknek sajnos csak számomra van értéke, a lemezeim legjavát a szó szoros értelmében lejátszottam.

Nem lettem KFT-, FTC-, ZTE-, KTE-részvényes, át sem látnám, hogy a különböző társaságokban landoló pénzeim hová kerülnének, melyik a legjobban fialó befektetés, kinek kellene apróbb-nagyobb szívességeket tennem, hogy ő hasonlóképp viszonozza. Szégyenkezve még házi kolbászomat sem "szívességből" kapom, hanem meg kell vásárolnom, feleségem szidalmait is hallgatnom kell, miért eszem zsírosat, ráadásul nálunk nincs kutya, hogy alkalmas pillanatban átessen rajta.
Pironkodva állok családtagjaim előtt: nem takarítottam meg 250 milliót. Hacsak… hacsak el nem felejtettem, mert messze, külországi bankban helyeztem el. Miért éppen ott? Nehogy elrabolják a párnám alól.

Egyetlen hiányérzetem van. Mikszáth tehetsége és iróniája nélkül esetleg meg tudnám írni parlamenti karcolataimat a Tisztelt Ház lakóiról. Beismerem, ezt az esélyt is elmulasztottam. Ezért tényleg kár. Viszont nem neveznek gazembernek a hátam mögött, nincs szükségem kisportolt, napszemüveges őrökre, békésen üldögélhetek a szárszói kertben, s feleségemmel, gyermekeimmel és unokáimmal hallgathatom a madarak énekét, figyelhetem a lassan oldalazó rigót, és kicsit remegő kézzel kiszámolhatom a fagylaltpénzt. Olvashatok kedvemre, lassan érzéketlenné váló ujjaimmal nem kell utasításra gombot nyomkodnom, nem kell lelkiismeretem ellen beszélnem és cselekednem. És ami nagyon fontos: mélyen és jól alszom, nem horkolok, s kedvtelésből hallgatok zenét, nem azért, mert a látványos eseményen a "főnökség" is a páholyban ül tétovázva.

Keresztes Sándor nem hagyott vagyont maga után. Vatikáni nagykövetként a kukához ballagott és kiürítette a szemetes vödröt. Némelyeknek itthon is van szemete épp elég, de nem maguk öntögetik szelektíven, hiszen van szolgálójuk épp elég. Újjáéledt a cseléd, az uraság szolgája, a megélhetésért megalkuvók kasztja.

Néha eltűnődöm, kicseréltessem-e szemüvegem; az apróbetűkkel már meggyűlik a bajom. Mégsem vállalkozom ilyesmire. Drága. Meghát úgyis épp eleget látok. Talán túl sokat is.