"Egyenruhát nem viselhet..."

Ma gyakori vitatéma, hogy mi volt a szerepe a magyar közigazgatásnak a holokausztban. Van olyan állami vezető, például Lázár János, aki odáig merészkedik, hogy nagy felbuzdulásában kijelenti, hogy a holokauszt évfordulóval kapcsolatban a "…Mazsihisz viselkedése többekben aggodalmat kelt, és nem befolyásolja jó irányban a zsidók és a magyarok együttélését, amely több száz éven át sikeres volt a Kárpát-medencében". Hogy milyen sikeres az az együttélés, ahol a játszma végén az egyik felet megpróbálja a másik fél kiirtani? Ki-ki ítélje meg maga.

És itt eljutottunk a lényegi kérdéshez: van-e jogunk ilyet mondani? Természetesen az általánosítás itt is sértő és igazságtalan, őszinte tisztelettel kell adózunk annak a pár ezer hősnek, akik önzetlenül próbálták menteni szomszédjaikat, barátaikat és vadidegeneket, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy tétlenül végignézzék emberek megalázását és elpusztítását.

De hogyan viselkedett a magyar közigazgatás és mit tettek annak helyi képviselői? Tényleg volt-e szerepe a magyar közigazgatásnak a zsidóüldözésben, vagy csak a fasiszta német sas támadt rá védtelen hazánkra, és a megtévedt magyar nép kényszer hatására cselekedett? A zsidótörvényeket a magyar parlament képviselői önként és dalolva hozták meg, de nézzük meg egy konkrét esetben hogyan is hajtották végre a magyar államigazgatás munkatársai ezeket a törvényeket, mit jelentett ez a hétköznapokban, akkor, amikor még az SS és a GESTAPO nem lépte át a magyar határt.

Az Orion gyár történetét kutatva kezembe kerültek a gyár személyzeti anyagai. Ezek alapján pontos választ kaphatunk arra, hogy a Horthy-rendszerben egy gyár adminisztrációja hogyan igyekezett lehetetlenné tenni zsidó alkalmazottai életét.

1939

Érdemes elővenni például az 1939-es személyzeti adatlap harmadik oldalát*, amely még "csak" számba veszi a zsidó dolgozókat, de a kérdőívben feltett kérdések már itt is kellően megalázóak. Az adatlapot kitöltők már tudták, hogy mások, mint a többi magyar állampolgár, azonban itt még egyesek reménykedhettek, hogy ők "nem olyan zsidók", mint a többi zsidó, ha jó válaszokat adnak a feltett kérdésekre.

Az első oldal kérdései még csak azt firtatják, hogy váltott-e vallást. Akkoriban sok zsidó próbálkozott a kitéréssel, ami az asszimiláns pesti zsidó társadalomnak nem okozott hitbéli törést, hiszen általában nem voltak hívők, legfeljebb a hagyományokhoz ragaszkodtak. A zsidó hit nagyon pragmatikus abban a tekintetben, hogy ha életmentésről van szó, akkor azt minden egyébnél fontosabbnak tekinti, még a hitnél is.

A második oldal a gyerekek származását akarja tisztázni az 1939. IV. zsidótörvény hatálybalépési időpontjához viszonyítva, firtatva, hogy a szülők korábban megállapodtak-e a gyerek vallásáról. Itt még úgy viselkedett a törvényhozó, mintha a megkülönböztetés csak vallási alapon lenne érdekes. A 19. pont is valami menetességi lehetőségre utal, ha tudjuk, hogy milyen törvényre hivatkozik az irat. A 1939. IV. tc. 2.§ szerint nem vonatkozik a törvény azokra a zsidókra, akik az első világháborúban hadifoglyok voltak, megsebesültek a hazáért vívott harcokban, és vitézségi érdemérem tulajdonosai. Persze azért az aláírással mégis "önként" kijelenti az aláíró, hogy zsidónak tekinthető személy, de a kitöltési utasítás szerint ezt nem kell okirattal bizonyítania, csak azt, ha egyéb vallású. A nyomtatvány harmadik oldalán van még egy pár hónappal később rányomott pecsét, aminek rovatait kitöltve, az iskolai végzettségről is nyilatkozni kell.

A személyi adatlap 4. oldalának kitöltési utasításából úgy tűnik, hogy ezeknek a mentesítéseknek van jelentősége, és egy ideig volt is. Például, aki jól válaszolt a 19. pontra, és ezt igazolni is tudta, azt nem sorozták be a 2. magyar hadsereg munkaszolgálatos zászlóaljába, mert az mégis csak rosszul mutatna, hogy egy tiszt, a haza hőse, egy vitéz - még ha zsidó is - lapáttal "felfegyverezve" indul harcolni az ellenséggel. Ez a katonai tekintély lerombolása lenne.

Észak-Erdély visszafoglalásában még részt vehettek a zsidó tisztek is, de aztán 1942-ben végleg vége lett a katonaéletnek és kezdődött a munkaszolgálat. "…egyenruhát nem viselhet, az eddig viselt rendfokozatát még "volt" megjelöléssel sem használhatja". Volt vitéz úr, nincs vitéz úr.

1944.

1944 tavaszán a zsidóknak be kellett szolgáltatniuk a rádiókat. Az Orion zsidó származású vezetői, akiknek irányítása alatt ezekben az években a világ rádiógyártásának 30 százalékát állították elő, szintén nem tarthatták meg a rádiójukat. Forgács Vilmos, az Orion export osztályának vezetője eladni eladhatta, de hallgatni nem hallgathatta a rádiót. Mennyivel egyszerűbb a készüléket elkobozni, mint egy rádióadót elhallgattatni. Még Aschner Lipót, az Egyesült Izzó elnök-vezérigazgatójának autójából is ki kellett szerelni az autórádiót.

A gyár vezetésének 1940-44 során, évente Bejelentő lapokat kellet kitöltenie. Összeírták a zsidó tisztviselőket és kiszámolták az összesített bérüket. Külön kellet kimutatni az irányítási és az üzemi területen dolgozókat, és minden 4 polgárinál magasabb végzettségű, nem zsidókat is fel kellett sorolni. A Bejelentőlap kitöltésére vonatkozó végrehajtási utasítások igen bonyolultak voltak, pl. Kft.-nél a tisztségviselők családtagjait is be kellett számítani a kalkulációkba. Majd az egészet szép statisztikákban kellett prezentálni.

A Bejelentőlap táblázatának 3. oszlopában visszaköszön a II. zsidótörvény 2.§-a, azaz még megkülönböztetik az első világháborús hősöket, de azért a zsidó tisztviselők bértömegébe már beszámítják őket is. Ez nem lehetett több, mint a teljes tisztviselői létszám bértömegének 15 százaléka.

Egy jelentésben azt olvashatjuk, hogy az Orionban a zsidó tisztviselők bértömege a tisztviselői bértömeg, 15,34 százaléka volt. A vállalat bocsánatért esdeklő igazoló jelentéséből az derül ki, hogy nem volt egyértelmű, hogy ki mennyire zsidó, és emiatt számoltak rosszul, de ígérik, hogy a hibát mielőbb kiküszöbölik. Ennek két útja volt: vagy végkielégítéssel kirúgni, vagy igazolni, hogy mégsem annyira zsidók. Hogy kit, mennyire kell zsidónak tekinteni, ebben rengeteg tanácsot kapott a gyár vezetése.

A bejelentőlapokat az Értelmiségiek Munkanélküliség Ügyeinek Kormánybiztosságára kellett leadni. A későbbiek során is minden zsidók foglalkoztatásával kapcsolatos kérvényt ott bíráltak el. Ezzel is bizonyítva, hogy a közigazgatás nem vett részt a zsidótlanítás folyamatában.

A Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesülete, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége, a GYOSZ, Méltóságos dr. Kultsár István kormánybiztos úrral egyeztetve, szinte hetente újabb és újabb 3-5 oldalas leiratokban magyarázta, hogy kit kell zsidónak tekinteni és milyen elvek szerint kell a zsidó értelmiségieket eltávolítani a gyárak különböző szintű irányításából. A gyár három ügyvédet alkalmazott, hogy értelmezze törvényt és azok előírásait, és emberenként keressen megoldást a munkatársak megtartására.

Minden dolgozóról kitöltettek egy rövid tevékenység-leírást is. Ezek az ívek 1944 nyaráig számtalan kérvény mellékletét képezték, amiben kérték a dolgozók "visszatartását", azaz, hogy ne kelljen kirúgni őket, vagy ne kelljen bevonulniuk munkaszolgálatra.

1944 nyarára a helyzet egyre lehetetlenebb lett. A gyár kérvényekkel bombázta a Munkanélküliség Ügyeinek Kormánybiztosságát, hogy a gyárvezetés zsidó tagjait visszatarthassa a gyárba. Erre először legkésőbb 1944 szeptemberéig adtak haladékot, de aztán ezt a határidőt is csökkentették.

Az Orion vezérigazgatóját, Wohl Hugót is ennek szellemében bocsátottak el 27 év szolgálat után. Fodor Miklós, az Orionhoz tartozó Remix gyár alapító vezérigazgatóját is, 1944. június végéig maradhatott a gyárban. A későbbi Nobel-díjas Gábor Dénes, a Remix termelési igazgatója, egy hónappal tovább dolgozhatott.

Még a Főméltóságú úrnak is írtak kérvényt, hogy a hadiüzem termelésének irányításához a vezető tisztviselőkre szükség van, de válaszlevél nem található az iratok közt.

A vezetők betanították utódaikat, és ezzel egyidőben átalakult a cégek igazgatósága és a felügyelőbizottsága is. Az irányító szervezetek tagjai, elsősorban az Egyesült Izzó képviselői és olyan bankárok voltak, akik nemcsak a cégnövekedéshez szükséges tőkét biztosították, hanem maguk is érdemben részt vettek a döntéshozatali folyamatokban, ezzel segítve az operatív vezetést. Ezeknek az elüldözött embereknek a tudása és munkája jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az általuk képviselt gyárak koruk vezető iparvállalatai közé emelkedhettek.

A háború éveiben

A háború alatt az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. által vezetett konzorcium tagjaként, a Magyar Wolframlámpagyár-Kremenezky János Rt.-t (azaz az Oriont) is hadiüzemmé nyilvánították. A gyár zsidó dolgozóit nem vitték munkaszolgálatra, hanem a gyárban alakítottak ki munkaszolgálatos századot.

Az iratok alapján, a gyár mindennél fontosabb feladata az volt, hogy a gyárban külön körletet hoztak létre, keretlegényekkel, zárt katonai alakzatban való közlekedéssel, a muszosokat minden külső kommunikációtól elzárták. De nem vitték őket a frontra, biztosítva volt az élelmezésük, és a szokásos munkájukat végezhették. Azt gondolnánk, hogy akkor ezt ugyan némi megaláztatással és szabadság korlátozással, de megúszták. Azonban nem így történt. 1944. június végén az újpesti deportálások során a gyárból is elvitték az ott lévő zsidó munkásokat, és ezt kevesen élték túl.

A modern magyar gazdaság megteremtőire más sors várt. A magyar államigazgatás Weiss Manfréd vagy Aschner Lipót deportálásában közvetlen nem vett részt, meghagyták ezt a Magyarországot megszálló német hadsereggel érkező GESTAPO-nak. Az Aschner villába egyenesen Eichmann költözött be.

Felelős-e a magyar államigazgatás ezeknek a kiváló menedzsereknek a lágerbe hurcolásáért? Magyarán: felelős-e a magyar államigazgatás a német megszállásért? Igen, súlyos felelősség terheli, és ezen felelősség alól a "lovastengerész" sem mentesül. Milyen ellentengernagy az a tiszt, aki stratégia és taktika nélkül próbál szembeszállni a német haderővel? Aki nem tudja megkülönböztetni a barátait az ellenségeitől? Lehet, hogy ha Horthy már korábban ellenállt volna a német követeléseknek, nem küldi a magyar katonákat az orosz frontra, nem hagyja, hogy a magyar államgépezet közreműködjön a vidéki zsidók deportálásban, nem nevez ki németbarát miniszterelnököt, katonához méltó módon szervezi meg a háborúból való kiugrást, a németek akkor is megszállják Magyarországot, és a zsidókat akkor is kiirtják, de akkor jogosan mondhatnánk, hogy ez kizárólag a németek bűne, és nem a magyar államigazgatás, a magyar csendőrség, a MÁV és a szomszédok tevőleges közreműködésével valósult meg.

Az Orion export osztály vezetőjét még 1944. június 6-án visszarendelték a munkaszolgálatból a gyárba. Június 16-ával bevonult a gyári munkatáborba, de az események felgyorsultak és a gyári dolgozókkal együtt történő deportálás alóli megmenekülést csak a svéd követség által június közepén kiállított provizor pass-nak, azaz svéd útlevelének köszönheti.

A svéd menlevél

Az Orion vezetői a svéd üzleti kapcsolataiknak köszönhetően kaptak provizórikus svéd útlevelet. Ez ugyan nem jelentett tényleges svéd állampolgárságot, de sárga csillag nélküli szabad mozgást biztosított. A Magyar Külügyminisztérium követelte, hogy ha már svédek, akkor családostul hagyják el az országot, illetve internálással és kitoloncolással fenyegetőzött. Erre végül nem került sor.

A svéd követség közbenjárására a toloncházból való kiszabadulás után, Forgács Vilmos a főnökével, Wohl Hugóval és más Egyesült Izzós, Orionos zsidó tisztviselőkkel együtt vezetője és aktív tagja lett a Wallenberg által szervezett Humanitárius Mentőakciónak. Mire Raoul Wallenberg Magyarországra érkezett már rendelkezésére állt egy csapat, akikre számíthatott. Ezek a zsidók megmenekültek nemcsak a haláltól, hanem a további megaláztatástól is. Tevőlegesen hozzájárulhattak több ezer zsidó honfitársuk megmentéséhez.

Nem voltak hősök, csak nagymunkabírású, gyakorlott vezetők, és nem volt vesztenivalójuk. Raoul Wallenberg irányítása alatt az Orion gyár és az Egyesült Izzó számos munkatársa vett részt az embermentés szervezésében, a Schutz-passok kiadásában, a védett házak lakóinak élelmiszer és gyógyszer ellátásában.

Ne feledkezzünk meg azonban azokról a hősökről sem, akiknek volt választási lehetőségük. Például Ocskay László századosról, aki a vezetése alatt lévő munkaszolgálatos század tagjainak és családtagjainak, kb. 2500 embernek nyújtott védelmet a magyar nyilasokkal szemben. Vagy Szabó Károly irodagép műszerészről, aki ugyan nem volt zsidó, de csatlakozott Wallenberghez, és árja kinézetét kihasználva, fekete bőrdzsekijében embereket emelt ki a dunaparti halálmenetből. 1945. január 8-án a Ferenc körúti nyilas házból hozta ki a Humanitárius Mentőakció elhurcolt munkatársait és családtagjaikat.

A mentési akciót Szalai Pállal és rendőreivel együtt hajtotta végre. Szalai a nyilas-párt rendőrségi összekötőjeként Wallenberggel együttműködött, és amikor tudta, biztosította a védett házak rendőri védelmét, illetve mentette a zsidókat. Csak ebben az akciójukban 156 embert mentettek meg a biztos haláltól. Ezek a példák is mutatják, hogy lehetett akár a hadsereg, akár a nyilas államapparátus tagjaként is, nem a gyilkosok oldalára állni.

Furcsa "hála"

Az utókor persze "hálás" volt. Ocskayt elüldözték és nagyon szegényen, éjjeliőrként halt meg Amerikában. Szabót és Szalait 1953-ban, a zsidó közösség vezetőivel együtt, meg akarták vádolni Raoul Wallenberg meggyilkolásával. A koncepciós perre ugyan már nem került sor, de a börtönben megkínozták és félig agyonverték őket. Domonkos Miksa, aki a gettó rendfenntartását szervezte, majd a háború után a Pesti Izraelita Hitközség ügyvezető főtitkára volt, bele is halt a kínzásokba. Stöckler Lajos a Zsidó Tanács elnökhelyettese, aki élve került ki a Ferenc körúti nyilas-házból, az ÁVH-tól megnyomorítva, tönkretett emberként szabadult.

Ekkor már a magyar történelemnek egy másik borzalmas fejezete zajlott. 1948 után az új vezetők és apparátusuk is végigmentek az úton. Ez az út is olyan volt, mint a korábbi, csak más volt a célcsoport: új kirekesztés kezdődött, vagyonelkobzás, kitelepítések, és ez az út is gyilkosságokba torkollott.

A mindenkori hatalom tagjainak minden lépésükre és mondatukra figyelve legfőbb felelőssége, őrködni azon, hogy nehogy rálépjenek a kirekesztés útjára. Legyen szó egy előző rendszer kedvezményezettjeiről vagy aktuális rendszert nem kiszolgálókról, más szellemi irányzatot vallókról, más vallásúakról, zsidókról, vagy cigányokról. Aki rálép a kirekesztés útjára, előbb-utóbb bűnössé is válik.

Erre tanít minket a történelem, és nem lehet úgy tenni, mintha ezek a bűnök meg sem történtek volna!