Nőről nőre, ágyról ágyra

Publikálás dátuma
2014.03.08 06:33
A Nők előadásában a pincében összezsúfolódnak az emberek (Gáspár Kata, Bencze Ilona, Dányi Krisztián, Murányi Tünde) FOTÓ: NAGY
Egy férfi jár nőről nőre, ágyról ágyra, nem tud a másik nem nélkül létezni, de megállapodni sem képes. Két darab témája most ez két budapesti színházban, a Karinthyban és a Radnótiban. A Nők, és az Anatol és a nők című produkció, más korban, nagyon más szituációban játszódik, és mégis van bennük valami nagyon közös.

Tabukat sértett mindkét szerző. Karinthy Ferenc Aranyidő című regényét - amiből később aztán a Nők című darabot írta -, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nem engedték kiadni, hiszen egy zsidó fiatalemberről szól, aki Budapest ostromának idején még a pincében is nőről nőre, ágyról ágyra jár, miközben szépeket mond a hölgyeknek, figyelmesen meghallgatja őket, így sikerül túlélnie a borzalmakat. Sármos, kedves kis Casanova ő, aki végül borzadályos megalkuvásra kényszerül. Arthur Schnitzler pedig a sokkal szerencsésebb, de mégis dekadens, depresszióval, világfájdalommal is teli szecessziós időkben írt sokat a mindig feszültségekkel teli férfi és nő kapcsolatról. Körtánc című darabjának ősbemutatója elmaradt Berlinben, betiltották, mert túl pornográfnak találták. A Radnóti Színházban bemutatott Anatol és a nőket nem fogják annak tartani. 

Gondoljunk bele, milyen lehetett az, amikor a háború okozta behegedhetetlen sebek keletkezéséhez még mindig túl közel, amikor erről a korszakról jobbára csak heroizált sematikussággal lehetett beszélni, Karinthy Ferenc előállt azzal, hogy bizony-bizony, a bombák árnyékában is volt szexuális élet. A halál torkában is nevettek, féltékenykedtek, áskálódtak az emberek, és a túlélés érdekében igen sok mindent elkövettek, ami ma már dermesztően hihetetlennek tűnik. Karinthy a Nőkben elmés vígjátékba oltja a borzalmakat. Darabjához ideális közeg a Karinthy Színház még a bővítés után is kicsi színpada, ahol nem nehéz megteremteni a légoltalmi helyként szolgáló pince agyonzsúfoltságát. Ahol az egyik ember törvényszerűen belekerül a másik intimszférájába, még akkor is, ha ebben a helyiségben is vannak valamelyest kihasználható szegletek.

Juhász Kata és Major Attila díszlete reménytelen, lepusztult szürkeséget áraszt. Horányi Júlia jelmezei viszont a körülményekhez képest zavaróan nettek, jól vasaltak, friss anyagúak, ahelyett, hogy érzékeltetnék, akár már tetvesen is élni kényszerülnek a pincelakók. De azért persze ez mégsem az Éjjeli menedékhely Gorkijtól, nem olyan fajsúlyú, mélységű tragédia. Karinthy Mártonnak rendezőként igencsak kellett vigyáznia arra, hogy megtalálja a megfelelő egyensúlyt a tragikus és komikus momentumok között, soha ne fusson át ízlésficamba a játék. És sikerül is ez a kényes egyensúlyozás. Bár a három felvonás közül az első nem elég erőteljes, túlzottan elnyúlik az alakok bemutatása, az alapszituáció felvázolása, amikor még nincs igazi feszültség. De aztán izgalmassá válik a játék.

Dányi Krisztián a főszereplő, egyáltalán nem a beképzelt macsót adja, még kicsit csetlik-botlik is mint Svejk, izomkolosszusnak, első ránézésre hódító Don Juannak sem nevezhető, ő a kisember megtestesülése, aki kedvességgel, empátiával, jó helyzetfelismerő képességgel, mindenáron túlélő akar lenni. A mindenárba végül az is beletartozik, hogy Dunába lövés ellen annál a nyilaskeresztes nőnél is szexrabszolgaságot vállal, aki különben őt szintén kivégezné. A befejezés pedig sejteti, hogy a felszabadító orosz csapatok nő tagjai elől sem akar kitérni. Színvonalas a színészi összjáték, Murányi Tünde, Bencze Ilona, Gáspár Kata, Kerekes Viktória, Tóth Zoltán, Vertig Tímea, Cs. Németh Lajos, Horváth Zsuzsa, Balázs Andrea egyaránt markáns karakterek.

Ahogy markáns karaktereket láthatunk a Radnóti Színház Anatol és a nők című produkciójában ugyancsak. Ez azért gálánsabb, elegánsabb világ, a XIX. és XX. század fordulóján járunk. A produkció közegében anyagi nélkülözés nincs, érzelmi hiányok annál inkább vannak. Azt is mondhatnám, hogy tombol a szeretetvágy. A nők ezúttal is megértésre, odaadásra áhítoznak. Ennek olykor meglehetősen körmönfontan adják meg a módját. Nem ritkák a finomkodó körmondatokból álló párbeszédek. A két, sőt többértelmű mosolyok. A galantériával teljes mellébeszélések, amikből mégis mindenki ért. Anatol, Pál András elsőrangú megformálásában szintén nem kivagyi macsó. Inkább ábrándos filozófus, elmélázó költő, aki magába a szerelembe is szerelmes, számára a nők a végtelenséget jelentik, a varázslatok kimeríthetetlen tárházát. Finom lélek, és a finom lelkek ugyanúgy vonzzák, mint a durvábbak, hiszen a nőkkel való kapcsolat a világ teljességét jelenti számára.

Remete Kriszta jelmezei ruhaköltemények, Bagossy Levente díszlete valóságos műremek, előkelő fotószalon, ahol bármi megtörténhet. Valamennyi hölgynek van egy nagyjelenete a gáláns úrral. Móga Piroska, Kováts Adél, Petrik Andrea, Andrusko Marcella, Szávai Viktória egyaránt kívánatosak, rejtelmesek, olykor kibírhatatlanok, követelőzök, sértődékenyek, ahogy szerepük kívánja. Keres Emil ős-öreg inasként sokat lát, és nem fukarkodik az epés megjegyzésekkel, beszédes gesztusokkal.
Bálint András rendezése szellemes, emelkedett, gráciával teli szórakozás, megkíméli a nézőket Schnitzler vadabb, keményebb, sötétebb világától.

Egy tenor is elég

Publikálás dátuma
2019.04.20 13:05

Fotó: AFP/ ROBIN UTRECHT
Ha van olyan szép hangja és tud úgy énekelni, mint Joseph Calleja, ugyan miért volna szükség háromra. Mert egyedül jött, énekelt, és győzött, bár nem vitt mindent a máltai sztártenor Joseph Calleja. Dolce, szól egy olasz zenei utasítás, gyakran látható kottákban, Böhm László Zenei műszótára szerint ilyenkor lágyan, gyöngéden kell játszani, énekelni. Eléggé ilyen volt, ahogyan Calleja megjelent és énekelni kezdte a herceg első áriáját a Rigolettóból. Nagyon szépen, ugyanakkor megfelelő erővel, teljes terjedelmében testesen szólt hangja, mindazonáltal egyfajta édesség (az olasz kifejezés eredetei jelentése) is jellemzője volt, hiányzott belőle minden bántó élesség. A következő szám Macduff jelenete volt, szintén Verditől, a Macbethből. Drámaian, keményebb hangon jelenítette meg a figurát, hallhatóan tudatosan építette fel a két karakter és a helyzetek közötti különbséget. Nota bene, amikor a herceg megjelenik, a történések elkövetkezendő sötét fordulatairól még nem kell tudnunk, a tenor azt próbálhatta érzékeltetni, itt még akár kedves csirkefogónak is vélhetnénk. Zavaró azonban egy ilyen apró mozaikokból felépülő est, olyan, mintha az énekesek portfóliójukat mutogatnák egy impresszáriónak: én mindezekre képes vagyok. Tudjuk persze, nem egyszerű egy ilyen kaliberű művészt akár csak egy teljes opera előadására is szerződtetni, marad az ária- és dalválogatás, bevett szokás ez. Jöttek tehát a tragikus olasz operai hősök, Cavaradossi természetesen, és egy francia is Werther Massenet-tól. És továbbra is minden elég erővel, a magasban is testesen szólt. Azt mindenesetre megállapíthattuk, Calleja akárhogyan is viszonyul a nagy elődökhöz való hasonlítgatásokhoz – lásd vele készült riportunkat –, valóban nem az új Pavarotti, legalább is, ami hangszínét illeti, biztosan nem az: az övé jóval puhábbnak tűnik, a nagy előd éles tenorját mindig is zavarónak éreztem. A második részben dalok jöttek, de nem a legkönnyedebb fajtából, még Tosti, Donaudy is meglehetős színvonalat képviselt, érdekes volt a máltai Vella huszadik századibb hangvétele, kicsit nyersebb harmóniái üdítőleg hatottak, a szépségesen szép hangok özönében. A siker meglehetős volt, de nem átütően nagy, ez azért is lehetett, mert énekesünk kerülte a bravúroskodást, és az énekkelt művekkel sem ment egy bizonyos színvonal alá. Valószínűleg Calleja egy teljes operában, jellemek felépítése során képes megmutatni, mit tud igazán, ha úgy érzi, megértett rá, és egyszer elénekli Otellót – erről is beszélt nekünk –, az minden figyelmet megérdemlő teljesítmény lehet tőle.

Joseph Calleja áriakoncertje

Verdi, Puccini, Massenet, Mascagni, Leoncavallo áriák és zenekari operarészletek, Csajkovszkij, Tosti, Donaudy, Vella, Leoncavallo zenekarkíséretes dalai Joseph Calleja tenor Magyar Állami Operaház Zenekara, karmester Pier Giorgio Morandi Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 19.

Frissítve: 2019.04.20 14:07

Elmosott határok - orosz képzőművészet a Mikve Galériában

Publikálás dátuma
2019.04.20 12:30
Katrin Nenasheva: 300. A művész munkáiban saját testét használja
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Az orosz és magyar képzőművészet határátlépései, mindannyiunkat érintő provokatív kérdésfelvetései állnak a Mikve Galéria kiállításának középpontjában.
Szokatlan, meghökkentő és elgondolkodtató munkákat egyaránt láthatunk a Mikve Galéria időszaki kiállításán. A Nyomotokban - Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben című kiállításon huszonkilenc művész, művészcsoport és művészeti szervezet mutatkozik be maradandó nyomokat hagyva a nézők emlékezetében. A Budapest Art Week keretében megnyílt tárlat egyúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál központi tematikájához is kapcsolódik, az orosz művészetet fókuszába állítva. Teszi ezt olyan könnyed módon, párhuzamot képezve a magyar alkotók munkáival, hogy a tárlatot szemlélve nem kizárólag egy budapesti, hanem egy minden pontján európai kiállítótérben találjuk magunkat. Világszerte ismert alkotók munkásságába is betekintést nyerhetünk, mint Andrei Monastyrsky, Anatoly Osmolovsky, vagy az ő műveik által is inspirált AES+F, a ChtoDelat, Oleg Kulik és a Blue Noses Group. Hozzájuk hasonlóan kiemelkedő magyar művészek alkotásai szerepelnek a tárlaton, mint Szűcs Attila, Szabó Dezső, vagy a nemrég elhunyt, páratlan életművet maga után hagyó Birkás Ákos, akiknek szemléletmódja szintén nagy hatást gyakorolt a következő generációkra. Galambos Áron, Tranker Kata, Kis Varsó, Mátyási Péter vagy Szabó Ádám alkotásai önmagukban is sajátos utakat és jelentéseket nyitnak meg a rendkívül izgalmas, labirintusszerű helyszínen.  
Míg időnként egyértelmű a kapcsolódás egyes alkotók között, máskor nekünk kell felfejtenünk az egyes művek között átívelő szálakat: Mátyási Péter miniatűr Rengetegétől az AES+F művészcsoport hősiességet tematizáló képeiig, a provokatív performanszairól elhíresült Blue Noses fotósorozatától Birkás Ákos Sérült képéig, vagy a Chto Delat (Mi a teendő?) művészcsoport politikai aktivizmust és művészetet összefogó projektjeitől az olyan hazai kezdeményezésekig, mint a Műtő vagy a Bartók-negyed. A provokáció, a társadalmi feszültségek és problémák megjelenítése, az állandó megkérdőjelezés, a dolgok sarkaiból való kifordítása szinte minden alkotásban jelen van, helyenként válaszlehetőségekkel, máskor a nézőnek szegezett kérdésekkel dolgozva. Egy-egy kép erejéig olyan egyéni és kollektív helyzetek villannak fel, amelyek nem ritkán a mindennapossá vált erőszakot, ambivalenciát és ellentmondásokat domborítják ki, elmosva valóság és művészet közti határokat. Egyes művek előtt állva könnyedén jöhetünk zavarba, esetleg érezhetjük magunkat egyre feszültebb, kényelmetlen helyzetben – ezek az érzetek azonban kivétel nélkül szükséges folyamatokat indíthatnak el bennünk. Olyan művészetkoncepció valósul meg a Mikve Galéria kiállításán, amely a kortárs alkotók munkái mentén nagyon aktuális létszemléletet tükröz. Nevezetesen azt, hogy valami nincs így rendben. Kérdés, hogy mit kezdünk ezzel.

Infó

Nyomotokban. Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben, látogatható április 23-ig a Mikve Galériában. A kiállítás a Budapest Art Week és a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának része. Kurátor: Vékony Délia 

Frissítve: 2019.04.20 12:30