Nőről nőre, ágyról ágyra

Publikálás dátuma
2014.03.08 06:33
A Nők előadásában a pincében összezsúfolódnak az emberek (Gáspár Kata, Bencze Ilona, Dányi Krisztián, Murányi Tünde) FOTÓ: NAGY
Fotó: /
Egy férfi jár nőről nőre, ágyról ágyra, nem tud a másik nem nélkül létezni, de megállapodni sem képes. Két darab témája most ez két budapesti színházban, a Karinthyban és a Radnótiban. A Nők, és az Anatol és a nők című produkció, más korban, nagyon más szituációban játszódik, és mégis van bennük valami nagyon közös.

Tabukat sértett mindkét szerző. Karinthy Ferenc Aranyidő című regényét - amiből később aztán a Nők című darabot írta -, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján nem engedték kiadni, hiszen egy zsidó fiatalemberről szól, aki Budapest ostromának idején még a pincében is nőről nőre, ágyról ágyra jár, miközben szépeket mond a hölgyeknek, figyelmesen meghallgatja őket, így sikerül túlélnie a borzalmakat. Sármos, kedves kis Casanova ő, aki végül borzadályos megalkuvásra kényszerül. Arthur Schnitzler pedig a sokkal szerencsésebb, de mégis dekadens, depresszióval, világfájdalommal is teli szecessziós időkben írt sokat a mindig feszültségekkel teli férfi és nő kapcsolatról. Körtánc című darabjának ősbemutatója elmaradt Berlinben, betiltották, mert túl pornográfnak találták. A Radnóti Színházban bemutatott Anatol és a nőket nem fogják annak tartani. 

Gondoljunk bele, milyen lehetett az, amikor a háború okozta behegedhetetlen sebek keletkezéséhez még mindig túl közel, amikor erről a korszakról jobbára csak heroizált sematikussággal lehetett beszélni, Karinthy Ferenc előállt azzal, hogy bizony-bizony, a bombák árnyékában is volt szexuális élet. A halál torkában is nevettek, féltékenykedtek, áskálódtak az emberek, és a túlélés érdekében igen sok mindent elkövettek, ami ma már dermesztően hihetetlennek tűnik. Karinthy a Nőkben elmés vígjátékba oltja a borzalmakat. Darabjához ideális közeg a Karinthy Színház még a bővítés után is kicsi színpada, ahol nem nehéz megteremteni a légoltalmi helyként szolgáló pince agyonzsúfoltságát. Ahol az egyik ember törvényszerűen belekerül a másik intimszférájába, még akkor is, ha ebben a helyiségben is vannak valamelyest kihasználható szegletek.

Juhász Kata és Major Attila díszlete reménytelen, lepusztult szürkeséget áraszt. Horányi Júlia jelmezei viszont a körülményekhez képest zavaróan nettek, jól vasaltak, friss anyagúak, ahelyett, hogy érzékeltetnék, akár már tetvesen is élni kényszerülnek a pincelakók. De azért persze ez mégsem az Éjjeli menedékhely Gorkijtól, nem olyan fajsúlyú, mélységű tragédia. Karinthy Mártonnak rendezőként igencsak kellett vigyáznia arra, hogy megtalálja a megfelelő egyensúlyt a tragikus és komikus momentumok között, soha ne fusson át ízlésficamba a játék. És sikerül is ez a kényes egyensúlyozás. Bár a három felvonás közül az első nem elég erőteljes, túlzottan elnyúlik az alakok bemutatása, az alapszituáció felvázolása, amikor még nincs igazi feszültség. De aztán izgalmassá válik a játék.

Dányi Krisztián a főszereplő, egyáltalán nem a beképzelt macsót adja, még kicsit csetlik-botlik is mint Svejk, izomkolosszusnak, első ránézésre hódító Don Juannak sem nevezhető, ő a kisember megtestesülése, aki kedvességgel, empátiával, jó helyzetfelismerő képességgel, mindenáron túlélő akar lenni. A mindenárba végül az is beletartozik, hogy Dunába lövés ellen annál a nyilaskeresztes nőnél is szexrabszolgaságot vállal, aki különben őt szintén kivégezné. A befejezés pedig sejteti, hogy a felszabadító orosz csapatok nő tagjai elől sem akar kitérni. Színvonalas a színészi összjáték, Murányi Tünde, Bencze Ilona, Gáspár Kata, Kerekes Viktória, Tóth Zoltán, Vertig Tímea, Cs. Németh Lajos, Horváth Zsuzsa, Balázs Andrea egyaránt markáns karakterek.

Ahogy markáns karaktereket láthatunk a Radnóti Színház Anatol és a nők című produkciójában ugyancsak. Ez azért gálánsabb, elegánsabb világ, a XIX. és XX. század fordulóján járunk. A produkció közegében anyagi nélkülözés nincs, érzelmi hiányok annál inkább vannak. Azt is mondhatnám, hogy tombol a szeretetvágy. A nők ezúttal is megértésre, odaadásra áhítoznak. Ennek olykor meglehetősen körmönfontan adják meg a módját. Nem ritkák a finomkodó körmondatokból álló párbeszédek. A két, sőt többértelmű mosolyok. A galantériával teljes mellébeszélések, amikből mégis mindenki ért. Anatol, Pál András elsőrangú megformálásában szintén nem kivagyi macsó. Inkább ábrándos filozófus, elmélázó költő, aki magába a szerelembe is szerelmes, számára a nők a végtelenséget jelentik, a varázslatok kimeríthetetlen tárházát. Finom lélek, és a finom lelkek ugyanúgy vonzzák, mint a durvábbak, hiszen a nőkkel való kapcsolat a világ teljességét jelenti számára.

Remete Kriszta jelmezei ruhaköltemények, Bagossy Levente díszlete valóságos műremek, előkelő fotószalon, ahol bármi megtörténhet. Valamennyi hölgynek van egy nagyjelenete a gáláns úrral. Móga Piroska, Kováts Adél, Petrik Andrea, Andrusko Marcella, Szávai Viktória egyaránt kívánatosak, rejtelmesek, olykor kibírhatatlanok, követelőzök, sértődékenyek, ahogy szerepük kívánja. Keres Emil ős-öreg inasként sokat lát, és nem fukarkodik az epés megjegyzésekkel, beszédes gesztusokkal.
Bálint András rendezése szellemes, emelkedett, gráciával teli szórakozás, megkíméli a nézőket Schnitzler vadabb, keményebb, sötétebb világától.

2014.03.08 06:33

Az utolsó üzlet: életveszély, kényszer, alku és erkölcs

Publikálás dátuma
2018.11.17 15:17

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Spiró György kérésének engedve készülő regényéből írt színdarabot Závada Pál Az utolsó üzlet címmel, amelynek ősbemutatóját november 23-án tartják a Szegedi Nemzeti Színházban. Közönségtalálkozót szerveztek szerdán a helyi Somogyi Könyvtárban mások mellett az író, a rendező Lukáts Andor, valamint Szávai Viktória és Jakab Tamás színészek részvételével. A regény nincs kész, és a darab sem – hökkentette meg a szép számú közönséget Závada Pál egy kérdésre válaszolva, aki hozzátette: a kettő segíti egymást, mert darabírás olyan tapasztalatokat nyújtott neki, amelyek felhasználhatóak regényírás közben. A darab története 1944-ben játszódik, amikor Magyarország legnagyobb vállalatbirodalmának zsidó származású tulajdonosai az életben maradásukért, a megmenekülésükért üzletet kötnek az másik oldalon álló és egymással is versengő SS-szel és a magyar kormánnyal. Életveszélyben kötnek kényszerüzletet a csepeli Weiss Manfréd-birodalom leszármazottai (a darabban Kohner-családként szerepelnek), és a vagyon átengedése ellenére nem lehetnek biztosak abban, hogy a másik fél megtartja-e ígéretét – vázolta a darab alaphelyzetét a szerző. Lukáts Andor elbeszéléséből kiderült, hogy az olvasópróbákon részt vett az író, aztán „a színészek és a rendező itt maradt a darabbal”. Jófajta együttműködésnek nevezte a Závada Pállal folytatottat, mégis nagy derültség közepette megjegyezte, hogy Csehovval könnyebb együtt dolgozni, mert már nem él. A szerdai próbán érhették meglepetések a szerzőt, mert húznunk kellett a darabból, és az ilyesmit nem szeretik. Az előadhatóság szempontjai ezt megkövetelik – ismerte el Lukáts Andor. Závada erre reflektálva elmondta, hogy a szerzői és a színházi szándékok egy irányba mutatnak, ami számára megnyugtató. A rendező szerint alapvető erkölcsi kérdéseket boncolgat és jár körbe Az utolsó üzlet. A darabban a dúsgazdag vállalatbirodalom örököseinek megvan a pénzük, és ezzel a lehetőségük, hogy veszélyhelyzetben, egy alku keretében mindent hátrahagyva repülőre szálljanak. – Ám a darabban elhangzik egy nagyon fontos kérdés: hogyan mentse az életét, akinek nincs pénze. Mindennek hátterét Jakab Tamás azzal is megvilágította a vázolt üzlet során ötven embernek egérutat hagytak, de hatszázezer zsidó származású ember bent maradt a kelepcében. Závada Pál elismerte, hallott olyan véleményt, hogy a darab akár a hazai antiszemita érzelmek felkorbácsolására is alkalmas lehet, de ettől nem tart. Az erkölcsi áldozathozatal éppen úgy a része a színműnek, mint az üzleti érdek és érzék – nyomatékosította. Izgalmas ősbemutatónak nézünk elébe.
2018.11.17 15:17
Frissítve: 2018.11.17 15:17

Megindító Mozart Magyarországon

Publikálás dátuma
2018.11.17 13:33
VIRTUÓZ MEGSZÓLALÁS - Az előadásból kiemelkedett Baráth Emőke kristálytiszta gyönyörű szopránja
Fotó: / BÖRÖCZ BALÁZS
Két nagyszabású Mozart-művet adott elő Müpában a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar. Legnagyobb megelégedésünkre adtak okot a hallottak.
Mozart utolsó szimfóniáját nem véletlenül nevezték el a főistenről, Jupiterről, a zenekedvelők. Valóban grandiózus mű, a szimfónia műfaja által kínált kereteket 1778-ban - és még néhány évtizedig - nem lehetett gazdagabb zenei tartalommal megtölteni. Talán ez is magyarázhatja, hogy bár még több mint három évet élt a zeneszerző a komponálása után, több szimfóniát már nem írt. A régi hangszereken játszó Orfeo zenekar kissé elfogultan kezdett hozzá az interpretációjához, de kisebb hibák hamar elmúltak, és a hangzás is kiteljesedett. Talán kissé túl puhának is tűnt, de a karmester működése nyomán a különböző dallamok, szólamok jól érzékelhetően egészítették ki egymást, ha kellett vitatkoztak, ha kellett összesimultak, áttetszővé téve a tétel szerkezetét. Szép volt a lassú tétel, táncolni lehetett volna a harmadik tétel dallamára. A zárótétel azonban az, ami a mű igazi jelentőségét megadja: a rendkívül bonyolult szövésű textúrához hasonlót addig csak Bach volt képes alkotni, például utolsó befejezetlenül maradt művében, A fuga művészetében. Mozart azonban a klasszicista formai elemeknek is megfelelteti művét, és ismét azt kell mondanunk, a zenekar pontos beszámolót nyújtott a belső összefonódásokról, miközben – mint ahogy a mű előadása során mindvégig – nem feledkezett meg az elsődlegesen feltűnő érzéki tartalomról, egyszerűbben szólva a szép, élvezhető zenélésről sem. Egyet kellett értenünk egyik társunkkal a közönségből, aki a záróhangot követő hirtelen csendbe bekiabálta: brávó. A c-moll mise nagyléptékű alkotás. A Requiemhez hasonlóan – bár csak egy-két tétel erejéig - ez is befejezetlen maradt, maga Mozart is töredékes formájában adta elő Salzburgban. Manapság legtöbbször csak a fenn maradt részeket játsszák, most azonban egy teljessé tett változatot hallottunk. A bachi és händeli mintákat is követő műben jelentős az énekkar szerepe, a Purcell Kórus az évtizedek óta megszokott magas színvonalon látta el feladatát, egységesen, szép tónussal szólt. Természetesen továbbra is első rangúan játszott a zenekar, kiváló fafúvós szólistákkal, és remekelt az üstdobos itt is. Az énekes kvartett tagjaira nem egyenlő mértékű feladatok jutnak, legtöbbet a két szoprán énekel, a tenor egy tercettben, és a záró Bendictus négyesében kap szerepet, ahol a basszus is szóhoz jut. A minden elemében kiváló előadásból is kiemelkedtek Baráth Emőke megszólalásai, kristálytiszta, gyönyörű szopránja, tökéletes technikája, amellyel a virtuóz futamokat kiénekelte önmagukban is jelentős, megindító zenei élményt adtak. Szutrély Katalin kevésbé nagyszerűen, de lényegileg jól állt helyt áriájában és az együttes számokban, a férfiak is hozták az ide szükséges formát. Megérdemelten szólt a végén a hosszas taps. Info:  Mozart Jupiter-szimfónia c-moll mise Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt Purcell Kórus, Orfeo Zenekar, karmester: Vashegyi György 2018. november 15., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2018.11.17 13:33
Frissítve: 2018.11.17 13:33