Tumorok és illúzió

Ha egy egészséges organizmusba idegen anyag kerül, a sejtek gigantikus harcba kezdenek, s előbb-utóbb az idegen anyag kilökődik. Más a helyzet, ha az idegen anyag az immunrendszernél erősebbnek bizonyul, s beépül. Tumor keletkezik, ami fokozatosan az ép sejtek közé (átszűrődik). Ilyenkor a gyors felismerés, a drasztikus (műtéti) beavatkozás még segíthet. Ha ez elmarad, a betegség könnyen elhatalmasodik, az egész szervezetet hatalmába kerítheti. Micsoda felelősség az idejekorán felismert bajnál a műtét ügyében tétovázni ! A késlekedés, vagy elhagyás után egyre intenzívebb kezelésre, mind nagyobb dózisú gyógyszerre, sugárzásokra van szükség az egészség látszatának fenntartásához is. Ám ilyenkor már a legerősebb kezelés is csupán a fájdalmat csillapítja, a teljes leépülést, az összeroppanást késlelteti. A végkifejlet, a szervezet pusztulása azonban meg nem állítható. Immáron hét éve, létrejött egy szervezet, amelyhez, feltételezve, hogy majd egészséges, új organizmusként működik, sokan kapcsolódtak.

Viszonylag hamar kiderült azonban, hogy a létfontosságú funkciók szinkronja hiányzik. Nem látták, vagy nem akarták észrevenni a bent levők, akiknek módjuk lett volna elvégezni a szinkronizálást? Ki tudja? A hatékony beavatkozás azonban elmaradt. Emiatt egyre nagyobb energiát kellett fordítani az egészség látszatának fenntartására, a figyelem elterelésére. S az erőlködés minden irányú vagdalkozást eredményezett. Kapott belőle szinte minden távolabbi és közelebbi szervezet, csak éppen az egyre áttételesebb góc felszámolására nem maradt energia. Milyen félelmek bénították a sebész kezét, s miért nem volt elég erős a műtéti team? Talán majd a történészek tárják fel a későbbi jövőben, akiknek sikerül a kudarcos politikai sebészkedés után tanult foglalkozásukhoz visszatérni. Addig azonban a részletek rejtve maradnak...

A folyamatvizsgálat ad némi magyarázatot. Az egyszerűsítő gondolkodás hajlamos azt állítani, hogy egyetlen beteg góc van a szervezetben, s ezt viszonylag egyszerű féken tartani. A tapasztalat azonban mást mutat. Bár hasonlóságok felfedezhetők, a különböző időben lobot okozó gócok nem egyneműek. Ezért oly nehéz a védekezés. Próbáljuk most már naturalisztikusan bizonyítani ezen állítás igazát. A rendszerváltás előtt, előbb csendesen, szolidan, majd mind hangosabbá válva, megindult a ,,nyugodt erő". Maga alá gyűrve a divat-hangulat széláramlatait, befutó lett. Aztán, igencsak rövid idő alatt, a szónoklatokba disszonáns hangok kerültek. Eredményük az önkormányzati választásokon mutatkozott.

Ekkor kellett volna elvégezni az első - gőg és cinizmus mentes -elemzést és beavatkozást. Elmulasztása a dominó-elv sorsszerűségét hozta. Mostantól ez irányított. A kocka el volt vetve. Az egyik gócból jött a Kónya-dolgozat, a másikból támadtak Zétényiék. S mire csökkent volna valamelyest a láz, megindult az erősebb gócok támadása: Csurka, Zacsek, Fekete Gyula... S követte őket a csökkenő népszerűség. A hangadók, az ügyeletes korifeusok ezért is az ellenzéket okolták, s válogatás nélkül szórták az átkokat. A józanabbak azonban már belül kezdték keresni a bajt, amivel önmagukat szigetelték el (Furmann, Debreczeni).

A lépések azonban mégis óvatosabbakká váltak. Elhalasztották az országos gyűlés időpontjáta, a sorokat rendezendő. Az állapotok azonban tovább mérgesedtek... És elérkezett '93. január vége. Mindenki arra várt, hogy a kongresszusi jogosítványokkal bíró országos gyűlés végre szikét ragad, s kimetszi a menthetetlenül kóros gócokat. Az utolsó pillanatban azonban a sebész keze újfent remegni kezdett, s inkább az ígéretek kobaltágyújával kezelve, a gócokat az irányításba integrálta. Összességében még mindig nem tanultunk. A következő ciklusban, ha zökkenőkkel is, de megindultunk a gyógyulás felé… És ekkor a korábbinál is mérgesebb fekély (a Torgyánnal súlyosbított Orbán) fészkelődött a még gyenge szervezetbe.

Ebből sem okultunk. Igaz, jöttek a belső hibák, s a magyaros széthúzás, s ránk szakadt az egész világot görcsberántó válság is. A többség hitt a farkas- és sakál-üvöltésnek, s a lehető legfertőzőbb betegséget, az arrogánsan acsarkodó önkényt engedte eluralkodni. Ám most itt a remény. Az utolsó lehetőség, hogy egy komoly műtéttel (a választással) mentsük a még menthetőt. Mert, ha ezt nem tesszük meg, vagy rosszul tesszük, s ha ez a beteg góc tovább burjánzik, ne legyenek illúzióink: menthetetlenné válik a szervezet…