Nem jól van az, hogy ma nekünk, magyaroknak nincs közös ünnepünk. Nincs jól az, ha nem együtt ünnepelünk mi, hazánkat szerető, demokráciát akaró polgárok. Nem helyénvaló, ha egy magát demokratikusnak valló országban a közéleti szereplők ellenségei és nem ellenfelei egymásnak, ha nincs meg bennük a tisztelet egymás iránt.
Szégyen, ha az ünnepeinken arról nem esik szó, ami összeköt, ami eggyé formál minket: a közös múltról - lett légyen akármilyen, de a miénk -, a közös gondokról és örömökről, arról, milyen jövőt is akarunk magunknak, nemzetünknek. Nem jó az sem, ha ünnepinek vallott beszédeink vádbeszédekké válnak. Nincs jól az, ha ünnepeink ékes bizonyítékai annak: nincs meg az egyetértés minimuma sem a közéletet ma uraló, meghatározó csoportok között. Nem jó, ha nem felemelkedünk ünnepeinkhez, ha nem óvjuk közös hagyományainkat, hanem magunkhoz rántjuk, kisajátítjuk vagy revolverként kezeljük azokat politikai versenytársainkkal szemben.
1848. március 15-ről ne ugorjunk egyből át 1849. augusztus 13-ra! Ne azonnal október 6. mártírjairól kezdjünk beszélni. Inkább lassítsunk egy kicsit, és becsüljük meg elődeink történelemformáló sikereit, győzelmeit. Március 15. ünneplésének nem a bármily jogos sérelmek felemlegetésére, a sebek feltépésére, hanem a nemzeti összetartozásunk erősítésére kell alkalmat adnia. 1848 szépsége abban is van, hogy az is a forradalom oldalára állt, aki félt, nem sok jót várt tőle. Gondoljunk csak Kossuth legnagyobb vitapartnerére, Széchényire.
Mert mi is a nemzet? Egyebek között a közös válaszkeresés a belülről és kívülről jövő kihívásokra, a közös örökség védelme és megújítása, a közösnek gondolt jövő, a sorsközösség. Ami néha egységet jelent, többnyire pedig vitatkozó emberek közös útkeresését. Ilyen sorsközösség volt nemzetünk 1848-49-ben, az 1860-as években, 1956-ban, majd a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején.
Ilyenek kellene lennie most is! Tegyünk érte, hogy így legyen!
Nincs sorközösség, ha a nagy eszmeáramlatok, ideológiák bármelyikét kiszorítják, vagy ki akarják szorítani a nemzetből. Több mint másfél évszázad és ezen belül az elmúlt negyedszázad tapasztalata, hogy se a konzervatív, se a liberális, se a szocialista ideológia sem tudhatja magáénak a kizárólagos igazságot. Egyik nagy eszmei-politikai áramlat sem mondhatja magáról, hogy kizárólag az ő elveit igazolná a történelem, és ezen belül a magyar történelem. Ebből azonban - ne tévedjünk! - nem az következik, hogy nincs szükség ideológiákra! Ellenkezőleg. Igazi szellemi és politikai vitájuk, versenyük segíti a társadalmat, a nemzetet megtalálni a választ a kihívásokra. Hogy lett volna 1848 - eszméi nélkül? Mai nehéz helyzetünk, évtizede tartó válságunk éppen az újító szellemiség, a termékeny viták hiányára is visszavezethető.
1848 főszereplői azt üzenik nekünk: ne nyugodjunk bele az igazságtalanságba, a jogfosztottságba. Ki kell küzdenünk egy új, a többségnek felemelkedést, biztonságot ígérő jövőt. 1848 ebből a szempontból is időszerű. Az a forradalom beemelte a népet, az egyszerűnek mondott embereket a nemzetbe. Ma újra ez a feladat vár ránk.
Mert mi is történik most Magyarországon? Ma nemzeti díszletek között, a nacionalizmus jegyében osztályuralom épül. Ma Magyarországon olyan emberek milliói, akik nem élnek élhető életet, akik nincsenek biztonságban a nemzetüktől, az államuktól várnak védelmet a még rosszabbtól félve. Ma Magyarországon milliók élnek kulturális elnyomásban, megfosztva műveltségtől, tudástól, érdekérvényesítő képességtől. Ez tűrhetetlen. Ezt nem tűrhetjük!
Mi lehet a válasz erre a nemzetet kisajátító, osztályuralmat építő politikára? Nem az, hogy átengedjük a teret az elitépítő nemzeti stratégiának! Nemzetpolitikára nemzetpolitikával kell válaszolnunk! 1848 szellemében a mi nemzetpolitikánk lényege: vissza a népet a nemzetbe! Ehhez plebejus, a társadalmi szolidaritásnak mozgásteret adó demokrácia kell - köztársaság! Olyan oktatási rendszer, amely valóságos esélyegyenlőséget kínál, műveltséget, képességeket fejleszt. A mi nemzeti stratégiánk támogatja a határon túli magyarok autonómia-törekvéseit. Mi a cigánykérdést nemzeti kérdésnek tekintjük. Mi nem Európával szemben, hanem egy igazságosabb Európán belül akarjuk nemzeti céljainkat megvalósítani.
Végül, de nem utolsó sorban, dolgozzunk azért, hogy összebéküljünk a történelmünkkel. Ne engedjük, hogy gyermekeinket arra kényszerítsék, hogy a múlt barikádjain keressék a jövőjüket. 1848 szellemében helyre kell állítani a sorsközösséget. Ki kell követelni a közéleti szereplőktől egymás hagyományainak tiszteletben tartását. Nem valóságos nemzet az, amely nem alkot sorsközösséget. Az elmúlt évek által megerősített történelmi tanulság, hogy nem tudunk egyről a kettőre jutni, ha nincs nemzeti, szociális, demokratikus és kulturális minimum. Ha nincs, akkor lennie kell, akkor ezért is meg kell harcolnunk, de ne nyugodjunk bele, hogy nincs.
Ez nem megy áldozatvállalás és példamutatás nélkül. Vannak, akik szembe mernek menni a túlerővel, akik harcolnak a sajtószabadságért, azért hogy az ország, a város, a falu polgárai a valóságos helyzet ismeretében dönthessenek sorsukról, sorsunkról. Akik ma, itt és most a változásért tenni szeretnének, hiteles emberek, akik nem azért küzdenek, mert minden áron hatalmat akarnak, hanem azért mert úgy hiszik, igazuk van. Nézzünk rájuk úgy, mint a jobbik énünkre - na, még csak véletlenül se a rosszabbik "jobbik énünkre" gondoljunk - és máris erősebbnek hihetjük önmagunkat.
1848-ban a forradalmárok tudták, nem folytatható az az út, amelyen akkor Magyarország járt. Ma mi tudjuk, nem volt folytatható az az út, amelyre tíz évvel ezelőtt rásodródtunk. A négy éve járt út nem ígér jót.
Kezdjük tehát újra. Gomboljuk újra kabátunkat, merjünk szembenézni korábbi önmagunkkal, mai ellenfeleinkkel. Nagyobb a kockázat, ha várunk, mintha változtatunk.
Választanunk kell, hogy változtathassunk. Válasszuk a tekintélyuralom helyett a köztársaságot, a kirekesztő nemzet helyett a befogadó nemzetet! Ha így teszünk, hűek leszünk 1848 örökségéhez.
(A gyulai március 15-i ellenzéki ünnepségen elmondott beszéd szerkesztett változata)
