Előfizetés

Már Kínában is keresik az eltűnt maláj repülőgépet

Publikálás dátuma
2014.03.18. 10:02
Fotó: Lintao Zhang/Getty Images
Saját területén is kutatásokat kezdett Kína, hátha nyomára bukkan a tíz nappal ezelőtt eltűnt malajziai utasszállító repülőgépnek.

A Malaysia Airlines Boeing 777-es gépét, amelyről eredetileg azt feltételezték, hogy a Maláj-félsziget térségében tűnt el, az északi légifolyosó térségében keresik Kínában - idézte a pekingi sajtó az ország malajziai nagykövetét, aki kedd reggel tartott tájékoztatót Kuala Lumpurban.

Huang Huj-kang bejelentette, hogy a hatóságok a repülőn utazó valamennyi kínai állampolgár esetében megvizsgálták személyes körülményeiket, hátterüket, és egyikük esetében sem találtak arra utaló jelet, hogy terrorista kapcsolatai lennének. Sem magánszemély, sem szervezet semmiféle bejelentést, követelést nem fogalmazott meg az eltűnt géppel kapcsolatban.
Huang közölte, hogy az eltűnéstől számított tizedik napon a kutatást egy olyan kínai területet is érintő folyosóra összpontosítják, amely a gép lehetséges útvonala lehetett, és amelynek végén akár le is szállhatott. Az általa említett két lehetséges útvonal közül az egyik Thaiföld északi részétől Kazahsztánon és Türkmenisztánon át vezet, míg a másik Indonézia és az Indiai-óceán déli része között húzódik.

A nagykövet óvatosan fogalmazott, amikor a malajziai hatóságok munkáját minősítette, azt hangsúlyozta, hogy a maláj kormány nem rendelkezik a megfelelő adottságokkal, technikával és gyakorlattal ilyen helyzetek kezelésére, de, mint mondta, "megtesznek minden tőlük telhetőt". Az értesülések, félinformációk és szóbeszéd keveredése miatt kialakult helyzetet kaotikusnak nevezte. Megjegyezte ugyanakkor, hogy mivel bűnügyi nyomozás is folyik, egyes információk nem publikusak.
Peking a napvilágra került új információk hatására jelentős mértékben változtatott eddigi kutatási stratégiáján, keresőhajói és helikopterei két ellentétes irányban is kutatnak - ezt a kínai fővárosban lévő tengeri kutató- és mentőközpontban jelentették be szintén helyi idő szerint kedd reggel. A csapatok rugalmasak, feladatukat a folyamatosan módosuló információknak megfelelően alakítják.

A malajziai légitársaság gépének keresése továbbra is kiemelt feladat - állapította meg Li Ko-csiang kínai miniszterelnök, aki hétfőn maga is arra kérte Kuala Lumpurt, hogy időben adja tovább a rendelkezésre álló pontos és átfogó információkat.
"Nem fogjuk feladni, amíg egy csekély esély is van (arra, hogy a gépet megtaláljuk)" - jelentette ki Li, amikor telefonon beszélt maláj kollégájával, Najib Razakkal. Arról is beszámolt, hogy tíznél több tíz hajót, repülőgépeket mozgósítottak, továbbá 21 műhold is támogatja a keresést.

A South China Morning Post című hongkongi lap keddi számában arról számolt be, hogy az amerikai kormánnyal is kapcsolatban álló DigitalGlobe műholdszolgáltató több mint 3 millió civil önkéntest vont már be a keresésbe, folyamatosan kiadott, összesen mintegy 24 ezer négyzetkilométert lefedő digitális felvételeinek alapos ellenőrzésébe.
A Malaysia Airlines március 8-án Kuala Lumpur és Peking között közlekedő MH370-es járatán 227 utas és 12 fős személyzet tartózkodott, köztük 154 kínai.

Hit a hűségben - Berényi Gábor emlékére

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Gyűlölök nekrológot írni. De valamit írnom muszáj. Bár ez nem is nekrológ, ez kiáltozás, hogy figyeljetek mind, akik szerettétek őt, és ti is, akik csak távolról tisztelhettétek!
Tegnap eltemették, de ez csak ürügy, hogy lelkünkben soha ne vegyük tudomásul ezt az ostobaságot, hogy Berényi Gábor meghalt. Ne vegyük tudomásul, mert létezése bennünk változatlanul tovább munkál.

Az ember addig él, amíg a hatása él, amíg az emléke él. Berényi Gábor, az esendő ember, a barátom, akivel beszélgetni, vitatkozni, marháskodni, nevetni lehetett, halhatatlanná lett. Ez is olyan elképesztő. Olyan hihetetlen, olyan hülye dolog.
Három éve láttam utoljára, akkor nyolcvanhárom éves volt, tiszta vonásai között alig látszottak ráncok, most is előttem van fekete, rövid, tüsi haja, amiből szinte nem hiányzott egyetlen szál se, és ősz hajszál is csak itt-ott villant benne föl; egy korán őszülő kopasz pasas, mint én, úgy képzeli, akinek ilyen feje van, és ehhez méltó fiatalos energiától sugárzik, annak mindenkit túl kell élnie… és akkor tessék! Hogy jön ő ahhoz, hogy elmenjen, hogy jövünk mi ahhoz, hogy elveszítsük?!

Én filmes vagyok. Ha filmet nézek, bárhol: moziban, falusi vetítőben, tévén, videón, vágóasztalon - mindegy: otthon vagyok. A színház titok és varázslat. Az a varázsa, ami a gyöngéje is, hogy minden este más és más. Az a varázsa, hogy általában, azaz két előadás között nincs is, nem is létezik. Akkor születik meg, amikor este fölmegy a függöny, addig van, amíg a színpadon játszanak, és újra megszűnik, ha összemegy a függöny (kialszanak a fények).
Az írott dráma nem műalkotás. Álom egy színházról. Egy előadásról.

Hogy én ebbe a varázslatba, a színházba beleszerelmesedtem, azt Berényi Gábornak köszönhetem. Ő mutatta be nekem, és lökött be szinte a nászszobába, bele a szerelmi aktusba, abba, hogy regényeimből színházat csináljak, abba, hogy színházat álmodjak, hogy darabot írjak.
Nekem a próza házasság. A színház szerelem.
Én a színházat kaptam Gábortól. És hitet. Hitet, amikor az én hitem elapadt. Hitet abban, hogy ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok, a kincset azért a tárnák őrzik, és az lobog. Hitet a művészetben, hitet az emberségben, hitet a hűségben.
És mekkora, milyen óriási adomány ez ma, amikor a hűség, az önmagáért való hűség, amiért nem járnak előnyök, olyan riasztóan megfogyatkozott!
Mert a hűséget, azt éppen úgy nem tartják számon ebben az országban, mint a teljesítményt.

Az ország pedig azt kapta tőle, hogy ő tette a legtöbbet a magyar drámáért. Rendezéseinek ünnepnapjai mindig a magyar drámák voltak, és élete egyik legfőbb szenvedélye volt az élő magyar írók műveinek színpadra állítása. Filmes vagyok, mondtam az elején. Gábor úgy kezelte az írott darabot, és úgy kezelte az epikát, mint egy filmrendező: nyersanyagnak tekintette, amiből fölépítheti azt a színházat, amit ő álmodott meg. De egy dologban különbözött minden általam ismert filmrendezőtől. Ő pontos, alapos dramaturgi munkával mindig az írót állította színpadra. Sohasem önmagát. És így, és ezáltal volt benne Berényi Gábor nagyformátumú személyisége mégis minden színpadi rendezésében.

Ő az igazi művész alázatával tudta, hogy jóformán csak a versírás perszonális, egyszemélyes műalkotás. A színház (éppúgy, mint a film) kollektív munka, és a kész műalkotásban ott tárgyiasul minden közreműködő művészete, és a művészetén keresztül a személyisége, és ezek az elemek nem külön-külön, összeadódva léteznek egymás mellett, hanem együtt új minőséget alkotnak, és így hozzák létre a végeredményt, a minden kábítószer mámoránál hatalmasabb hatást: a katarzist. Ő tudta, hogy nem kell az író elé tolakodnia, nélküle az író úgysem létezne a színpadon, az olyan dramaturg-rendező, mint Berényi Gábor úgy hordozza a vállán az egész színpadi varázslatot, mint az unterman a teljes gúlát a gúla tetején félkézen egyensúlyozó akrobatával.

Természetesen minden darabomnál végiglestem, végigizgultam az egész próbafolyamatot. Soha egyetlen hangos szó nem esett; Gábor a dramaturgiai munka során már eleve olyan kimunkált szöveget adott a színészei szájába, ami instrukció volt önmagában is. A gyötrelmes próbafolyamatot Berényinél a együttalkotás öröme, a csapatmunka és a kölcsönös szeretet tette ünneppé.

Én biztosan tudom, bár egzakt bizonyítékokkal nem rendelkezem, hogy Örkényt, mint a század legnagyobb magyar színpadi szerzőjét is végső soron Berényi Gábor találta ki. A Macskajáték ősbemutatóját a szolnoki színház igazgatójaként ő bízta rá az akkor még alig huszonöt éves Székely Gáborra, és az ő felesége, Hegedűs Ágnes játszotta Orbánnét; az ő kezenyoma, vagy konkrétan, vagy áttételesen, de ott volt az ősbemutató rendezőpéldányán, a szelleme áthatotta az előadást, és az előadást követő sikerszériát is.

Nem tudom, ki vette észre, hogy Örkény levél-regényében ott szunnyad egy szédítően sikeres dráma lehetősége, Örkény maga, Radnóti Zsuzsa, a dramaturg-feleség, Gábor-e vagy más, de biztos vagyok benne, hogy Berényi Gábor jelen volt a fogantatásnál. És ő rendezte a századik Macskajáték bemutatót a Játékszínben, és 2001-ben harminc évvel a Szolnoki ősbemutató után újraálmodta a darabot, kétszemélyes kamarajátékká tömörítette, visszatérve sok vonatkozásban a regényhez. Száznál több bemutatót, a saját magáét is beleértve, Makk Károly filmjét, mindent, mindent felül tudott múlni Gábor ezzel a színházi estével, még mélyebbre tudott ásni Örkény igazában és üzenetében, újabb titkokat hozott a napvilágra a szerző és önmaga mélységeiből. Engem a székhez szögezett, elkábított, letaglózott és fölemelt. Írtam is róla, röviden, mert két flekknyi lehetőségem volt a recenzióra.

Arról nem is tudtam, hogy októberben, szinte utolsó leheletével még egyszer megrendezte a Drága Gizám!-at Veszprémben.
"Az áll a műsorfüzetben - írtam akkor, a várszínházi előadásról -, hogy Orbánné az elmúlás, a halál ellen harcol kapkodásaival, improvizálásaival, képzelt szerelmével. De nekem az előadás másról szólt. Orbánné ilyen. Ilyen lesz kilencvenhét évesen is. Ezért imádnivaló. Ha harcol valamiért, azért küzd, pöröl, veszekszik, hogy hagyják meg neki a jogot, hogy önmaga lehessen!" (Orbánné ettől igazi autonóm ember, pont az ellentéte az én Makrámnak, aki nem bírja kiharcolni az autonómiáját, és ebbe belehal. Makra vesztes, Orbánné győztes. Nem véletlen, hogy Gábor mind a két figurát megtalálta, Makrát is Orbánnét is a színpadra állította.) "És a szerelme nem képzelt szerelem, hanem véres valóság. Ebben a korban? Igen! Matuzsálemi korban is, a kolera idején is, le-föl a folyón.

Csermlényi Viktor, a zabáló, böfögő, röfögő egykori operaénekes, és a legkevésbé sem egykori, hanem nagyon is jelenvaló, és mélyen fájni tudó szerelem egy percre sem jelenik meg, de nem is kell. Csernus-Orbánné huszonöt oldalról is lefesti nekünk szavakkal, és lelkünk színpadán olyan tökéletes Csermlényit képzelünk el magunknak, amilyet csak tudunk. És ugyanígy Paula is, az álnok barátnő. Róla is csak szó esik (de nem akármilyen, hanem pontos, akár a sebészkés, és olyan ironikus, amilyenre csak Gábor tudta összesűríteni Örkény remek szövegét…), a többi a néző dolga."

A keze…

Gábor keze.

Gábor kezét látom, amint papírcsíkokat: sorokat vág ki a szövegből, a darabból, a regényből; mondatokat, mondatrészeket, szavakat, talán írásjeleket is, és ragasztja össze celluxszal, ragasztóval, hihetetlen precizitással, ahogy gyönyörűen kalligrafált, abszolút olvasható (!) betűivel összeköti az elemeket; ugyanazt csinálja ollóval, ragasztóval, amit ma könnyedén produkálunk technikailag a komputeren: kivág és beilleszt és összeilleszt, töröl és visszaállít; tudom, hogyan készül egy ilyen rendezőpéldány; hiszen négyszer állította színpadra egy-egy művemet, a Makrát, a Névnapot, az Özvegyeket, a Családi ház manzárddal-t Egész évben karácsony címmel, ott vitatkoztunk, álmodtunk lelkesedtünk egymás mellett Gábor íróasztalánál, ott szabta, vágta, ragasztotta, varázsolta új, színpadképes életre az én szavaimat, ma is látom az ollót, ragasztót, tollat fogó ügyes, okos kezét… 

… Nézzétek, itt e kéz
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Kedves barátaim, hadd ne burkoljam tovább Berényi Gábor személyét az én méltatlan leheletembe, hadd fejezzem be ezt a fájó emlékezést és emlékeztetést Kosztolányi méltóbb szavaival:
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Hit a hűségben - Berényi Gábor emlékére

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Gyűlölök nekrológot írni. De valamit írnom muszáj. Bár ez nem is nekrológ, ez kiáltozás, hogy figyeljetek mind, akik szerettétek őt, és ti is, akik csak távolról tisztelhettétek!
Tegnap eltemették, de ez csak ürügy, hogy lelkünkben soha ne vegyük tudomásul ezt az ostobaságot, hogy Berényi Gábor meghalt. Ne vegyük tudomásul, mert létezése bennünk változatlanul tovább munkál.

Az ember addig él, amíg a hatása él, amíg az emléke él. Berényi Gábor, az esendő ember, a barátom, akivel beszélgetni, vitatkozni, marháskodni, nevetni lehetett, halhatatlanná lett. Ez is olyan elképesztő. Olyan hihetetlen, olyan hülye dolog.
Három éve láttam utoljára, akkor nyolcvanhárom éves volt, tiszta vonásai között alig látszottak ráncok, most is előttem van fekete, rövid, tüsi haja, amiből szinte nem hiányzott egyetlen szál se, és ősz hajszál is csak itt-ott villant benne föl; egy korán őszülő kopasz pasas, mint én, úgy képzeli, akinek ilyen feje van, és ehhez méltó fiatalos energiától sugárzik, annak mindenkit túl kell élnie… és akkor tessék! Hogy jön ő ahhoz, hogy elmenjen, hogy jövünk mi ahhoz, hogy elveszítsük?!

Én filmes vagyok. Ha filmet nézek, bárhol: moziban, falusi vetítőben, tévén, videón, vágóasztalon - mindegy: otthon vagyok. A színház titok és varázslat. Az a varázsa, ami a gyöngéje is, hogy minden este más és más. Az a varázsa, hogy általában, azaz két előadás között nincs is, nem is létezik. Akkor születik meg, amikor este fölmegy a függöny, addig van, amíg a színpadon játszanak, és újra megszűnik, ha összemegy a függöny (kialszanak a fények).
Az írott dráma nem műalkotás. Álom egy színházról. Egy előadásról.

Hogy én ebbe a varázslatba, a színházba beleszerelmesedtem, azt Berényi Gábornak köszönhetem. Ő mutatta be nekem, és lökött be szinte a nászszobába, bele a szerelmi aktusba, abba, hogy regényeimből színházat csináljak, abba, hogy színházat álmodjak, hogy darabot írjak.
Nekem a próza házasság. A színház szerelem.
Én a színházat kaptam Gábortól. És hitet. Hitet, amikor az én hitem elapadt. Hitet abban, hogy ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok, a kincset azért a tárnák őrzik, és az lobog. Hitet a művészetben, hitet az emberségben, hitet a hűségben.
És mekkora, milyen óriási adomány ez ma, amikor a hűség, az önmagáért való hűség, amiért nem járnak előnyök, olyan riasztóan megfogyatkozott!
Mert a hűséget, azt éppen úgy nem tartják számon ebben az országban, mint a teljesítményt.

Az ország pedig azt kapta tőle, hogy ő tette a legtöbbet a magyar drámáért. Rendezéseinek ünnepnapjai mindig a magyar drámák voltak, és élete egyik legfőbb szenvedélye volt az élő magyar írók műveinek színpadra állítása. Filmes vagyok, mondtam az elején. Gábor úgy kezelte az írott darabot, és úgy kezelte az epikát, mint egy filmrendező: nyersanyagnak tekintette, amiből fölépítheti azt a színházat, amit ő álmodott meg. De egy dologban különbözött minden általam ismert filmrendezőtől. Ő pontos, alapos dramaturgi munkával mindig az írót állította színpadra. Sohasem önmagát. És így, és ezáltal volt benne Berényi Gábor nagyformátumú személyisége mégis minden színpadi rendezésében.

Ő az igazi művész alázatával tudta, hogy jóformán csak a versírás perszonális, egyszemélyes műalkotás. A színház (éppúgy, mint a film) kollektív munka, és a kész műalkotásban ott tárgyiasul minden közreműködő művészete, és a művészetén keresztül a személyisége, és ezek az elemek nem külön-külön, összeadódva léteznek egymás mellett, hanem együtt új minőséget alkotnak, és így hozzák létre a végeredményt, a minden kábítószer mámoránál hatalmasabb hatást: a katarzist. Ő tudta, hogy nem kell az író elé tolakodnia, nélküle az író úgysem létezne a színpadon, az olyan dramaturg-rendező, mint Berényi Gábor úgy hordozza a vállán az egész színpadi varázslatot, mint az unterman a teljes gúlát a gúla tetején félkézen egyensúlyozó akrobatával.

Természetesen minden darabomnál végiglestem, végigizgultam az egész próbafolyamatot. Soha egyetlen hangos szó nem esett; Gábor a dramaturgiai munka során már eleve olyan kimunkált szöveget adott a színészei szájába, ami instrukció volt önmagában is. A gyötrelmes próbafolyamatot Berényinél a együttalkotás öröme, a csapatmunka és a kölcsönös szeretet tette ünneppé.

Én biztosan tudom, bár egzakt bizonyítékokkal nem rendelkezem, hogy Örkényt, mint a század legnagyobb magyar színpadi szerzőjét is végső soron Berényi Gábor találta ki. A Macskajáték ősbemutatóját a szolnoki színház igazgatójaként ő bízta rá az akkor még alig huszonöt éves Székely Gáborra, és az ő felesége, Hegedűs Ágnes játszotta Orbánnét; az ő kezenyoma, vagy konkrétan, vagy áttételesen, de ott volt az ősbemutató rendezőpéldányán, a szelleme áthatotta az előadást, és az előadást követő sikerszériát is.

Nem tudom, ki vette észre, hogy Örkény levél-regényében ott szunnyad egy szédítően sikeres dráma lehetősége, Örkény maga, Radnóti Zsuzsa, a dramaturg-feleség, Gábor-e vagy más, de biztos vagyok benne, hogy Berényi Gábor jelen volt a fogantatásnál. És ő rendezte a századik Macskajáték bemutatót a Játékszínben, és 2001-ben harminc évvel a Szolnoki ősbemutató után újraálmodta a darabot, kétszemélyes kamarajátékká tömörítette, visszatérve sok vonatkozásban a regényhez. Száznál több bemutatót, a saját magáét is beleértve, Makk Károly filmjét, mindent, mindent felül tudott múlni Gábor ezzel a színházi estével, még mélyebbre tudott ásni Örkény igazában és üzenetében, újabb titkokat hozott a napvilágra a szerző és önmaga mélységeiből. Engem a székhez szögezett, elkábított, letaglózott és fölemelt. Írtam is róla, röviden, mert két flekknyi lehetőségem volt a recenzióra.

Arról nem is tudtam, hogy októberben, szinte utolsó leheletével még egyszer megrendezte a Drága Gizám!-at Veszprémben.
"Az áll a műsorfüzetben - írtam akkor, a várszínházi előadásról -, hogy Orbánné az elmúlás, a halál ellen harcol kapkodásaival, improvizálásaival, képzelt szerelmével. De nekem az előadás másról szólt. Orbánné ilyen. Ilyen lesz kilencvenhét évesen is. Ezért imádnivaló. Ha harcol valamiért, azért küzd, pöröl, veszekszik, hogy hagyják meg neki a jogot, hogy önmaga lehessen!" (Orbánné ettől igazi autonóm ember, pont az ellentéte az én Makrámnak, aki nem bírja kiharcolni az autonómiáját, és ebbe belehal. Makra vesztes, Orbánné győztes. Nem véletlen, hogy Gábor mind a két figurát megtalálta, Makrát is Orbánnét is a színpadra állította.) "És a szerelme nem képzelt szerelem, hanem véres valóság. Ebben a korban? Igen! Matuzsálemi korban is, a kolera idején is, le-föl a folyón.

Csermlényi Viktor, a zabáló, böfögő, röfögő egykori operaénekes, és a legkevésbé sem egykori, hanem nagyon is jelenvaló, és mélyen fájni tudó szerelem egy percre sem jelenik meg, de nem is kell. Csernus-Orbánné huszonöt oldalról is lefesti nekünk szavakkal, és lelkünk színpadán olyan tökéletes Csermlényit képzelünk el magunknak, amilyet csak tudunk. És ugyanígy Paula is, az álnok barátnő. Róla is csak szó esik (de nem akármilyen, hanem pontos, akár a sebészkés, és olyan ironikus, amilyenre csak Gábor tudta összesűríteni Örkény remek szövegét…), a többi a néző dolga."

A keze…

Gábor keze.

Gábor kezét látom, amint papírcsíkokat: sorokat vág ki a szövegből, a darabból, a regényből; mondatokat, mondatrészeket, szavakat, talán írásjeleket is, és ragasztja össze celluxszal, ragasztóval, hihetetlen precizitással, ahogy gyönyörűen kalligrafált, abszolút olvasható (!) betűivel összeköti az elemeket; ugyanazt csinálja ollóval, ragasztóval, amit ma könnyedén produkálunk technikailag a komputeren: kivág és beilleszt és összeilleszt, töröl és visszaállít; tudom, hogyan készül egy ilyen rendezőpéldány; hiszen négyszer állította színpadra egy-egy művemet, a Makrát, a Névnapot, az Özvegyeket, a Családi ház manzárddal-t Egész évben karácsony címmel, ott vitatkoztunk, álmodtunk lelkesedtünk egymás mellett Gábor íróasztalánál, ott szabta, vágta, ragasztotta, varázsolta új, színpadképes életre az én szavaimat, ma is látom az ollót, ragasztót, tollat fogó ügyes, okos kezét… 

… Nézzétek, itt e kéz
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Kedves barátaim, hadd ne burkoljam tovább Berényi Gábor személyét az én méltatlan leheletembe, hadd fejezzem be ezt a fájó emlékezést és emlékeztetést Kosztolányi méltóbb szavaival:
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.