A félelem (f)oka

"Lenin-fiúk" járják a falut, olyan nyakkendős fideszes-magoszos félék. Nézegetik a földeket, gondolom azt figyelik, melyíkre tegyék rá a kezüket. Félnek itt is, meg a környező településeken is az emberek, senki nem mer beszélni. Ne haragudjon, nagyon szégyellem magam, de inkább nem szeretnénk, hogy megjelenjen a nevünk az újságban. Több ezer hektáros, sikeresen gazdálkodó agrártársaság vagyunk, bármi megtörténhet velünk".

Egy szakmai folyóiratba szánt összeállításhoz kértem az agrármérnök, a társaság egyik vezetőjének segítségét. Először készségesen megígérte, ha elküldöm a kérdéseket e-mailben, írásban válaszol rá. Vártam egy-két napot, majd az interneten rákérdeztem, mikorra várhatom a válaszokat. Nem sokkal később felhívott és akkor hangzottak el ezek a mondatok. Éreztem a hangján, őszintén szégyelli magát, amiért fél. Talán nem is ez a jó szó, inkább szorong. Hiába nyugtatgattam, nem neki kellene szégyenkeznie és higgye el, ez egy kifejezetten szakmai lapba szánt cikk lenne, csak azt hajtogatta: értsem meg, jobb ma nem feltűnni még egy szakmai orgánumban sem, ha egy mezőgazdasági társasvállalkozásról van szó, főleg, ha sikeres. Név és cím a szerkesztőségben, ahogy mondani szokták, de a bírósaágon azt vallanám, "elhagytam a feljegyzéseimet", "nem emlékszem az illető nevére és a településre sem", nehogy bajba sodorjam. Igazat kellett ugyanis adnom majdnem-nterjú alanyomnak: ma Magyarországon tényleg bármi megtörténhet és nem az amerikai álom megvalósulása, hanem inkább a közép-kelet-európai rémálom értelmében.

Gondolhattam volna, hogy talán mégis egyedi esetről van szó, bár ez csak zsurnalisztikai álnaívság volna, mert nagyon is tisztában vagyok azzal, az elmúlt négy év abszurd valóságában ez csak egy ember félelme a sok közül. Egy ellenzéki politikus mesélte: elment az egyik faluba, ahol a helyi gazdák közül senki sem nyert egyetlen talpalatnyi földet sem az állami földbérlet-pályázaton. Zúgolódtak az emberek, elárasztották a panaszaikkal, Bánk bán Tiborcának keservei hozzájuk képest maga a megtestesült optimizmus és elégedettség. Az országgyűlési képviselő megírta a fellebbezést és azt kérte a gazdáktól, lássák el a kézjegyükkel. Egyetlen egy ember nem akadt, aki alá merte volna írni az okmányt.

Tapintható a félelem. Idősebb agrárszakemberrel beszélgetve azt találta mondani: a '80-as években - bár a politikai dumának még azért voltak jól meghatározott korlátai -, nem lehetett nyilvánosan szidni a Szovjetuniót, éltetni '56-ot, de ezeken kívül mindenki azt mondott amit akart, gondolt. Mellesleg a kocsmákban akkortájt már a többség a tilalomfákkal sem sokat törődött. Szakmai kérdésekbe viszont a hatalom szinte egyáltalán nem pofázott bele - tette hozzá ismerősöm. Budapestről, a városokból persze könnyű szolgalelkűséggel, gyávasággal vádolni ezeket a parasztembereket. Csakhogy aki a földhöz ért, abból él és azt látja, hogy mindenféle jöttmentek viszik el a földeket előle, és tudja, ha állatot tart, nem tehet mást, mint az új földesúrtól bérel legelőt, vásárol takarmányt, vagy napszámba akar járni, hát nem nagyon ugrálhat.

Az ország számos településén jószerivel semmilyen munkalehetőség nincsen. Örülhetnek azok, akik a mezőgazdaságban legalább idénymunkához juthatnak. Az emberek gyorsan megtanulták az ősök leckéjét a cseléd, zsellérvilágból: akinek jár a szája, annak nem lesz mit bele tenni, mert nem jut neki se kapanyél, se kenyér. Gyakran olyan emberektől függ az egzisztenciájuk, a családjuk léte - nem jóléte, arról már szó sem esik -, akikre a trágyahordást sem bíznák. Nem a "levegőbe" fél a vidék. Előttük a példák, mint a sok közül az egyik, a kishantosiaké. Felemelték a szavukat, tiltakoztak az állami földekkel államilag elkövetett korrupció miatt. Nem sokat váratott magára a válasz: a két évtizede nemzetközi elismeréssel működő ökogazdaságot a kormányzat irgalom nélkül szétverte. A vegyszermentesen művelt bérelt állami földjeiket több ezer hektáros nagybirtokosok, távoli városban élő építési vállalkozók és a hatalom egyéb hívei között osztották szét.

Megtanulhatta volna a leckét - szerencsére nem tanulta meg -, Váradi András, az Alcsútdobozhoz tartozó göbölpusztai juhász is, aki elől a felcsúti polgármester, Mészáros Lőrinc vitte el a legelőket, majd Váradi állítása szerint az évek alatt felhalmozott, félmillió forint értékű juhtrágyát - magyarán - birkaszart is. Azért az óvatoskodás, mert bár az egész település látta, tudta mi történt, és kinek az emberei követték el, de senki nem mert tanúskodni a nagyhatalmú víz- és gázszerelő, a sebtiben 88-ik leggazdagabb magyar lett "szomszéd" ellen. Ahogy a nagyvonalúságnak, úgy a primitív pitiánerségnek sincs határa. Váradi édesapja, id. Váradi kézikaszáját lefoglalta a rendőrség, mert 15 kiló lucernát kaszált le Mészáros Lőrinc cége, a Búzakalász 66 Felcsút Kft. államtól bérelt földjéről. A 76 éves "veszélyes bűnözőért" két járőrkocsi ment ki és úgy vitték a bicskei kapitányságra. Váradit, és a kisemmizett hortobágyi gazdákat, eddig nem tudta a hatalom megfélemlíteni. Őket még nem.

A félelem foka nagy, oka egy minden gátlását levető kapzsi hatalom. Most még van esély foktól és októl megszabadulni.