EU;Európa;NATO;demokrácia;

- Hol a helyünk Európában?

Amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, teli voltunk reményekkel, volt aki azt mondta: ez a lépés teszi fel a koronát arra a folyamatra, amelyet Szent István kezdett el. A keresztény Európához való tartozás abban az időben valóban felért egy korabeli EU-csatlakozással. A magyar társadalom nem először esett a túlzott várakozások hibájába. Most, szárnyaszegett albatroszként ballagunk egy hajó fedélzetén, 2004-ben azt hittük, repülhetünk, de szembejött a valóság, és most ismét kénytelenek vagyunk a földön bicegni. Igen rövid ideig repülhettünk. A tévedés csalóka mámora nem csak a társadalmat, a közélet véleményformálóit is rabul ejtette. 1997-ben, '89-ben aztán 2004-ben is. Meg kellene végre értenünk: nem az EU csapott be minket, mi csaptuk be önmagunkat.

Az érzés a rendszerváltáskor, a NATO- és az EU-csatlakozásokkor is ugyanaz volt: bevettek minket a "csapatba". Úgy hittük, demokraták vagyunk, később azt, hogy méltó szövetségesek, vagy éppen európaiak, akiknek nyugatisága már vitán felül áll. Azt gondoltuk, elég volt beszállni a hajóba, ha egyszer befodagtak, nekünk már semmi dolgunk, hiszen megérkezik a modern demokrácia, részeseivé válunk egy olyan társaságnak, amely egyértelműen a letűnt(?) kétpólusú világ nyugati feléhez sorol bennünket. Mintha meg sem próbáltunk volna körbenézni, és meglátni, hogy a velünk együtt utazók keményen markolják az evezőket, igyekeznek egyiránya húzni, és nekik, a belefektetett munkájuknak köszönhetően siklik olyan jól a közös hajónk. Ám ha valaki a magyar kormányfő "ünnepi" szavait hallgatja, joggal érezhetiúgy, mintha Orbán tegribetegségtől tartva ki akarna szállni az európai hajóból.

Pedig a magyar emberek mindig Nyugatra vágytak. Már 1848-49-ben, az első felelős magyar kormány feje is azt mondta: "szabadlelkű, haladó állam (a magyaroké). Egyszerre forradalmár és egyszerre kiegyező." Akkor a lánglkelkű ifjak abban reménykedtek, hogy egy ilyen társadalom képes lesz változásokat elindítani és megfelelően bölcs ahhoz, hogy a kivívott reformokkal új rendet, korszerű intézményrendszert teremtsen. 1848-ban egy nyugatos szemléletű, haladó ország volt születőben, s ha a folyamat folytatódhatott volna, mi lehettünk volna régiónk húzóereje. Igaz, voltunk is olykor: 1848-ban, 1956-ban, 1989-ben. Ezeket az évszámokat arany betűvel írták be a történelemkönyveinkbe.

A magyar ember tragédiája, hogy amint elmúlnak a dicső, szárnyaló időszakok, magunkra öntünk egy vödör jeget - a valóságot. Amikor a kultúránk részévé kellene tenni a szabadságot, az egyenlőséget, a testvériséget és az európaiságot, akkor rádöbbenünk, hogy mi mástól várjuk azokat. Ha magunknak kell nap mint nap megküzdeni értük, már nem is biztos, hogy fontosak. Ingyen kellenének. Egyre kevesebben vagyunk idehaza, mert akik tehetik, elmennek Nyugatra. S akik maradtunk, szeretnénk feltenni a kérdést, amire évszázadok óta reméljük, hogy egyszer igennel tudunk válaszolni: "Tessék mondani, mi már a Nyugathoz tartozunk?". Sajnos még ma sem időszerű ez a kérdést fírtatni. Túl korán van ehhez. Még botladozunk, talán fel is adtuk időlegesen, kicsit bele is fáradtunk. Tudomásul kell vennünk, Magyarország minden bajával még mindig egy keleti ország. Mindezért valaki más, most éppen az Európai Unió a hibás? Nem. Ők csak bűnbakok.