Harnoncourt híres arról, hogy mondjuk, Mozartot úgy találja, mint annak idején Mozart korában, korhű hangszerekkel, eredeti kottákat, dallamokat felkutatva. Amikor ránéztem a karmester előtt fekvő vaskos kottamennyiségre, abból rögtön következtethettem az előadás hosszára.
A műsorfüzet szerint ez három és fél óra, de szerintem még ezt is túllépte a produkció. De ez szerencsére egyáltalán nem hátrány, épp ellenkezője. Harnoncourtnál a zene számít, az kapja a fő hangsúlyt, ebből következően viszont a néző olyan zenei élményt vihet haza, ami főként egy opera esetében nagyon ritkán fordul elő. A zenekari árokban Harnoncourt saját együttesének, a Concentus Musicusnak a tagjai foglalnak helyet.
Olyan az egész, mint egy nagycsalád, akik kiválóan értik egymást, ugyanazt a nyelvet beszélik. És egyáltalán nem mellékesen élvezik, azt, amit csinálnak. Harnoncourt pedig bár már jóval túl van, a nyolcvanon remek formát mutat. Fizikailag is bírja a több órányi készenlétet. El lehet róla mondani, hogy nagyon ért Mozarthoz, a disszonanciákat, ami benne van a zenében, kiemeli, így születik meg a dráma, a másoknál hallható rizsporos enyelgés helyett.
Nála egy Mozart Rekviem sem egy szalonba készülő háttérzene. Ám maradva az általam is látott Don Giovanninál Harnoncourt szinte valamennyi énekessel együtt él, sőt mintha előénekelné a szöveget, látványosan tátog, közben, mint egy mágus kinéz az adott szereplőre és szó szerint megbabonázza.
Így válik egyszerivé és megismételhetetlenné, amit látunk, pedig kiforrott rendezésről alig beszélhetünk, inkább hasonlít egy szcenírozott előadáshoz az egész, a jeleneteknél inkább jelzésekkel találkozhatunk. Ám összességében szereplőnek, muzsikusnak és nem utolsósorban a nézőnek a majdnem négy óra olyan, mint egy katartikus megtisztulás.
Aki teheti, ne mulassza el Bécsben a sorozat harmadik darabját, a Cosí fan tuttét március 27-én vagy másnap. Biztos, hogy nem fogja megbánni. És ha már opera, még egy összességében jó hír. Bár szintén nem lehet parádés rendezésről beszélni a Magyar Állami Operaházban a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében műsorra tűzött Tosca esetében, de az énekesi teljesítmények szintén emlékezetessé teszik az estét.
A címszerepben a világ opera színpadain méltán szívesen látott Boross Csilla nyújtott kiemelkedőt, partnere pedig Cavaradossi szerepében pedig egy igazi világsztár: José Cura, Scarpia pedig Kálmándi Mihály. Nem lehet panaszkodni, a Mozart trilógiáért el kell utazni ugyan Bécsbe, de a Toscáért elég volt az Andrássy útig elmenni.
