Előfizetés

Közelkép - Harnoncourt, a mágus

Nagy vállalkozásba fogott a világhírű dirigens Nikolaus Harnoncourt. Bécsben a Theater an der Wien színpadán trilógiaként játsszák Mozart három remekét a Figaro házasságát, a Don Giovannit és a Cosí fan tuttét az ő zenei irányításával. 

Harnoncourt híres arról, hogy mondjuk, Mozartot úgy találja, mint annak idején Mozart korában, korhű hangszerekkel, eredeti kottákat, dallamokat felkutatva. Amikor ránéztem a karmester előtt fekvő vaskos kottamennyiségre, abból rögtön következtethettem az előadás hosszára.

A műsorfüzet szerint ez három és fél óra, de szerintem még ezt is túllépte a produkció. De ez szerencsére egyáltalán nem hátrány, épp ellenkezője. Harnoncourtnál a zene számít, az kapja a fő hangsúlyt, ebből következően viszont a néző olyan zenei élményt vihet haza, ami főként egy opera esetében nagyon ritkán fordul elő.  A zenekari árokban Harnoncourt saját együttesének, a Concentus Musicusnak a tagjai foglalnak helyet.

Olyan az egész, mint egy nagycsalád, akik kiválóan értik egymást, ugyanazt a nyelvet beszélik. És egyáltalán nem mellékesen élvezik, azt, amit csinálnak. Harnoncourt pedig bár már jóval túl van, a nyolcvanon remek formát mutat. Fizikailag is bírja a több órányi készenlétet. El lehet róla mondani, hogy nagyon ért Mozarthoz, a disszonanciákat, ami benne van a zenében, kiemeli, így születik meg a dráma, a másoknál hallható rizsporos enyelgés helyett.

Nála egy Mozart Rekviem sem egy szalonba készülő háttérzene. Ám maradva az általam is látott Don Giovanninál Harnoncourt szinte valamennyi énekessel együtt él, sőt mintha előénekelné a szöveget, látványosan tátog, közben, mint egy mágus kinéz az adott szereplőre és szó szerint megbabonázza.

Így válik egyszerivé és megismételhetetlenné, amit látunk, pedig kiforrott rendezésről alig beszélhetünk, inkább hasonlít egy szcenírozott előadáshoz az egész, a jeleneteknél inkább jelzésekkel találkozhatunk. Ám összességében szereplőnek, muzsikusnak és nem utolsósorban a nézőnek a majdnem négy óra olyan, mint egy katartikus megtisztulás.

Aki teheti, ne mulassza el Bécsben a sorozat harmadik darabját, a Cosí fan tuttét március 27-én vagy másnap. Biztos, hogy nem fogja megbánni. És ha már opera, még egy összességében jó hír. Bár szintén nem lehet parádés rendezésről beszélni a Magyar Állami Operaházban a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében műsorra tűzött Tosca esetében, de az énekesi teljesítmények szintén emlékezetessé teszik az estét.

A címszerepben a világ opera színpadain méltán szívesen látott Boross Csilla nyújtott kiemelkedőt, partnere pedig Cavaradossi szerepében pedig egy igazi világsztár: José Cura, Scarpia pedig Kálmándi Mihály. Nem lehet panaszkodni, a Mozart trilógiáért el kell utazni ugyan Bécsbe, de a Toscáért elég volt az Andrássy útig elmenni.

Csontvázak a stadionban

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2014.03.25. 06:45
Für Anikó, Patkós Márton, Kókai Tünde és Znamenák István
Stadionlelátó lett az Örkény Színház Hamlet előadásának fő díszlete, betölti csaknem az egész színpadot. A Bagossy László által rendezett produkcióban piros székeken ülnek a felhevült szurkolók, itt tombol az istenadta nép. 

Nincs nagyon egyénisége az általában hangos drukktábornak, az Örkény Színház előadásában rendszerint egyszerre éljeneznek a masszává olvadó tagjai, a Bagossy Levente tervezte lelátón. És üvöltve, magukból kikelve gyalázkodnak, nemigen fordul elő, hogy valaki kilóg a sorból.

Baj is lenne belőle, meg aztán minden bizonnyal úgy idomították, butították el őket, hogy marionettekként könnyedén dróton lehessen valamennyiüket rángatni. Megjelenik közöttük Znamenák István alakításában az új király, Claudius. Sebtében megemlékezik az elhunyt királyról, az öreg Hamletről, és már hinti is határozott eltökéltséggel, jó szónoki képességekkel, az új igét, vagy, ha úgy tetszik, új parancsolatot. Ami ellen nincs apelláta.

Nyomatékosan hangsúlyoz bizonyos szavakat, hogy kétséget kizáróan mindenki hajszálpontosan értse miről is van szó, de közben azért kicsit enervált, unott, mint aki maga sem hisz igazán a közlendőjében, meg némiképp ennyi is terhére van, túlzásnak tartja, hogy ilyen szinten is bíbelődni kell az alattvalókkal. Akik pedig üdvrivalgásban törnek ki, zászlót lobogtatnak, lábdobogtatva tombolnak, szitkozódnak, gorombaságokat üvöltenek, ahogy belefér.

Für Anikó, Patkós Márton, Kókai Tünde és Znamenák István

Für Anikó, Patkós Márton, Kókai Tünde és Znamenák István

Für Anikó játssza Gertrud királynét, Ignjatovic Krisztina jelmeztervező az utolsó divat szerint öltözteti, amúgy is elég rezzenéstelen arcát még jókora napszemüveggel leplezi. Olyan, mint egy diplomata feleség, aki reprezentálni kénytelen, de sok beleszólása nincs a dolgokba.

Ahogy lényegében senkinek sem. Polgár Csaba Hamletjének is arra kell rájönnie végül, hogy itt sok tekintetben sínre kerültek a dolgok, és a sín vakvágány, a semmibe, a pusztulásba viszi az országot, Dániát, a temérdek bólogató János között már szinte nincs mit tenni, beteljesül a végzet.

Ezért Hamlet a szokásosnál is nyugtalanabb. Vitustáncot jár keze-lába, igyekszik valahogy levezetni az állandó feszültséget, van benne valami színészies, pózol, leplezni igyekszik a nyugtalanító gondolatait, éles esze neurózissal párosul, de hát végtére is ilyen közegben bizonyos mértékig mindenki idegbeteg. Hamlet igyekszik kitörni ebből a tébolyból, de ez már a lehetetlenséggel határos.

A behemót lelátó lidércesen összeszűkíti a teret, jelképesen is mutatja, hogy nincs mozgástér. A káosz, felfordulás közepette nincs hová menekülni, ez a stadion börtönhöz hasonlatos. És ebben a totális káoszban Gálffi László megformálásában Hamlet meggyilkolt apjának szelleme egyáltalán nem öblös hangú vészt jósló hős.

Csaknem suttogó alak, aki sok tekintetben a józan ész szavát képviseli, és rávilágít arra, mi veszett azzal, hogy már nem ő a király. Gálffi adja a színészkirályt is, ebben az esetben sem falremegtetően szaval, hanem ugyancsak visszafogott, de feszültséggel teli, ő a művész, akinek van rálátása a dolgokra, de nem nagyon van több lehetősége annál, minthogy jelzi a bajt.

Ezt teszi mellette Pogány Judit is, aki színész-királynéként azt érzékelteti, milyen lenne egy valójában méltóságteljes királyné. A szűk tér nem tesz lehetővé sok akciót, ezért Bagossy László rendezésében a belső átfűtöttség, a szöveg erőteljes mondása, az apró rezdülések különösen hangsúlyossá válnak, amikor ez nem így történik, némiképp fárasztóvá, monotonná lesz a produkció, hogy aztán újra felélénküljön.

Csuja Imre Poloniusa tipikus talpnyaló, akinek megvan a taktikázáshoz a magához való esze, de a művészetet képtelen befogadni, amikor a darabbeli színészek lépnek fel, korlátoltságában zacskót csörget, cukrot potyogtat szét, csörgő mobilt vesz fel, és még bele is beszél.

Mint valamennyi Shakespeare darabnak, természetesen a Hamletnek is van humora, de ebben a produkcióban nem feltétlen minden poén, ki- és beszólás ül. Vajda Milán és Ficza István Rosencrantz, illetve Guildenstern alakításában az az érdekes, hogy csaknem galamblelkű embereknek ábrázolják Hamlet barátait, akik bármennyire is tisztességesek voltak korábban, kénytelen-kelletlen, de beállnak a sorba, a hatalom bérencei lesznek.

Ebben a közegben Norkov Máté Horatiojának lényegében nem osztottak lapot, ahogy igazi szerelmi fellángolásnak sincs helye, ezért Kókai Tünde Opheliája nem több áldozatnál, akit szinte észre sem vesznek. Polonius fia, a Patkós Márton megformálta Laertes sem nagyon rúg labdába, itt anélkül, hogy mérgezett tőrrel vívna Hamlettel, is bekövetkezne a tömeghalál.

A Dóra Béla adta Fortinbras az öldöklés, polgárháború után nyegle, jól öltözött, magabiztos fiatalemberként érkezik, amikor a stadionban már csak csontvázak tömkelege látható. Egy tolmács norvégul magyarázza neki mi történt itt, de nem különösebben érdekli.

Vele jönnek még norvégok, fecserészve bámészkodnak, kedvvel fényképezkednek, mintha érdekes múzeumban lennének. Birtokba veszik a teret, az országot, mostantól kezdve az övék, az ami volt itt, nyomtalanul tűnik el. Bagossy rendezése bizony nem a remény színháza.

Okok, amiért Orbán tart a vitától

Berze Márton írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2014.03.25. 06:00
Nyolc éve a parlamenti pártok listavezetői is vitáztak – külön a Gyurcsány–Orbán-szópárbaj mellett FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Nemcsak az esetleges vereségtől való félelem és a program hiánya tartja vissza Orbán Viktort attól, hogy nyilvános vitára álljon ki ellenzéki kihívójával, Mesterházy Attilával. A kormányfő okkal tarthat attól is, hogy egy nyílt vitában nem lesz képes elszámolni a Fidesz elmúlt négy évben mutatott silány kormányzati teljesítményével, botrányos ügyeivel és védhetetlen demokrácia-rombolásával.

Orbán Viktornak nem csak választási programja, de bátorsága sincs kiállni nyilvános miniszterelnök-jelölti vitára Mesterházy Attilával, a kormányváltók vezetőjével. Magyarország "örökös miniszterelnökének" emlékezetében bizonyára élénken él a 2006-os televíziós vita, amikor Gyurcsány Ferenc hivatalban lévő kormányfőként felmosta vele a padlót és a szópárbajban aratott győzelmével sikerült a szocialisták javára fordítani a kiélezett választási küzdelmet.

2006 egyértelműen megmutatta, hogy Orbán saját komfortzónáján kívül, megfellebbezhetetlen tekintélyétől megfosztva korántsem mindig olyan magabiztos és meggyőző. Menekülése a mostani nyilvános vita elől azonban nem csak a kormányfő belső bizonytalanságának tudható be: Orbán okkal tarthat attól is, hogy egy nyílt sisakos vitában nem lesz képes elszámolni a Fidesz elmúlt négy évben mutatott silány kormányzati teljesítményével, botrányos ügyeivel, védhetetlen demokrácia-rombolásával, gazdaság- és társadalompolitikai ámokfutásával. Az alábbiakban több mint egy tucat olyan témát sorolunk fel, amelyek miatt Orbán Viktor tarthat a nyilvános vitától.

1. Magán-nyugdíjpénztárak

Már kormányzása elején sikerült megszegni a 2010-es kampány kevés konkrét fideszes ígéreteinek ("megvédjük a magán-nyugdíjpénztárakat") egyikét. A "nyugdíjvédelmi program" keretében a kormány 3 millió nyugdíjpénztári tag, 3000 milliárd forintnyi megtakarítását nyúlta le, az összeg javát államadósság-csökkentésre, illetve a költségvetési lukak betömésére fordították. Ám a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alaphoz irányított összegből mára semmi nem maradt, miközben jele sincs a megígért egyéni nyugdíjszámláknak.

2. Adósság-csökkentés

Az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának középpontjában az államadósság csökkentése áll, erre hivatkoztak a nyugdíjpénztári vagyon államosításánál is. Ám minden erőfeszítés, megszorító intézkedés és a sorozatos elvonások ellenére ma ismét 80 százalék fölötti az államadósság, ami meghaladja a kormányváltáskori szintet.

3. Beruházások

Az unortodox gazdaságpolitika nem csak az államadósság elleni küzdelemben szenvedett vereséget, de történelmi mélypontra húzta le a beruházási rátát: a rendszerváltást követően évente átlagosan a GDP 24 százalékát költöttük fejlesztésekre, új gépekre, épületekre, felújításokra, 2013-ban ez az arány 18 százalék volt.

4. Különadók

A kormányzati ígéretekkel szemben 2012-ben nem vezették ki a szektorális különadókat. Pedig a "méltányos közteherviselés" jelszóval kivetett sarcok éppen azokat a versenyképes ágazatokat és gazdasági szereplőket büntetik, amelyek érdemben növelhetnék a magyar gazdaság teljesítményét, teremthetnének új munkahelyeket.

5. Szociális kiadások

Az OECD országok közül egyedül Magyarországon csökkentek az állami szociális kiadások és az Európai Unión belül nálunk nőttek a legnagyobb mértékben a társadalmi egyenlőtlenségek. Egy magyar polgár 2013-ban havonta átlagosan 417 euróból, azaz 122 ezer forintból élt, ami alig több mint az európai átlag harmada. Az EU 20 legszegényebb régiójából 4 magyar, Észak-Magyarországnál csak három román és öt bolgár terület fejletlenebb az Unión belül.

6. Mélyülő szegénység

A KSH adatai szerint ma mintegy 4 millió ember él 84 ezer forintnál kevesebből, vagyis a létminimum alatt, közülük 1,5 millióan kilátástalan mélyszegénységben. A szegények 28 százaléka gyermek, közülük minden negyedik éhezik. Az egzisztenciálisan bizonytalan helyzetű családok körében tovább mélyült a szegénység, ami többek között azzal magyarázható, hogy 2008 óta változatlan a családi pótlék és a gyes összege, amelyek 2012-ig reálértékük 20 százalékát elveszítették, a szociális ellátások színvonala pedig folyamatosan csökken.

7. Egykulcsos adó

A Fidesz-KDNP erőszakosan átrendezte a magyar társadalom jövedelmi viszonyait is: bevezették a 16 százalékos, egykulcsos személyi jövedelemadót, eltörölték az adójóváírás rendszerét és kivezették a szuperbruttó intézményét. Számítások szerint a 2010-13 között végrehajtott adóreform közel 500 milliárd forintos lyukat ütött a költségvetésen. A csökkenő állami bevételek a felső jövedelmi tizedhez tartozóknál, vagyis a legtehetősebbeknél landoltak, miközben az alsó hét jövedelmi tized adóterhelése összesen 134 milliárd forinttal nőtt.

8. Egymillió munkahely

Orbán 1 millió új munkahelyet ígért: ehhez képest a 2010-es kormányváltás óta a versenyszférában foglalkoztatottak száma lényegében nem változott, nőtt viszont a közfoglalkoztatásban részt vevők (közmunkások) száma. Ma mintegy 200 ezer embert kényszerít az állam a munkanélküli ellátás és más szociális juttatások megvonásával közmunkára.

9. Romló egészségügy

A Fidesz 2010 óta 300 milliárd forintot vont ki az egészségügyből, elviselhetetlenül hosszúra nyújtva a várólistákat és az összeomlás szélére sodorva az ellátórendszert. Ma egy miskolci vagy mátészalkai betegnek 603 napot kell várnia egy új csípő-protézisre, és közel 3 évet (1029 nap) egy térdműtétre.

10. Felsőoktatási kudarc

A Fidesz-KDNP három év alatt 63 milliárd forintot vont ki a felsőoktatásból. 2010-ben a magyar költségvetés még 186 milliárdot, 2013-ban már csak 123 milliárd forintot különített el az egyetemek és főiskolák számára. Orbán a 2008-as szociális népszavazás ígéreteivel szemben szűkítette a felsőoktatásban tanulók számát (keretszámok, kapacitásszámok), csökkentette az állami támogatással tanuló hallgatók arányát, lényegében fizetőssé tette a felsőoktatást. Ennek a tudásellenes politikának köszönhetően ma 50 ezerrel kevesebben tanulnak egyetemeken, főiskolákon, mint két évvel korábban és a jelentkezők száma várhatóan idén tovább csökken.

11. Államosított közoktatás

Az Orbán-kormány óriási káoszt teremtett a közoktatás rendszerében: államosította a korábban önkormányzati tulajdonban lévő iskolákat és egy működésképtelen, súlyos vezetési válsággal és szervezetlenséggel küzdő mamutszervezet, a Klik alá rendelte őket. Államosították a tankönyvpiacot, szétzilálták és politikai, ideológiai ízlésük szerint írták át a kerettanterveket. A pedagógus életpályamodell részeként bevezetett minősítési rendszerrel megalázták a tanárokat, kötelezővé tették a kézi vezérlésű Nemzeti Pedagógus Karba való belépést, elmosták a különbségeket a sok éves tapasztalattal, szakmai elismerésekkel rendelkező pedagógusok és pályakezdők között.

12. Kivándorlás

Orbán kormányzásának négy éve alatt jelentősen felgyorsult a Magyarországról történő kivándorlás. A tömeges exodus mértékéről csak becsült adatok állnak rendelkezésre, de tény, hogy London ma az ötödik legnagyobb magyar város és csak német nyelvterületre (Németország, Ausztria) nagyjából évente Hódmezővásárhely lakosságával megegyező számú (kb. 45-50 ezer) honfitársunk vándorol ki. Kutatások szerint ma minden hetedik magyar fiatal külföldön tervezi az életét és egyre többen kezdik meg felsőfokú tanulmányaikat bécsi, berlini, párizsi vagy londoni egyetemeken.

13. Végtörlesztés

A devizahitelesek ügyében bevezetett kormányzati intézkedések csak a jómódúak számára hoztak megoldást. A fix árfolyamú végtörlesztéssel a tehetősek olcsón kimenekültek az adósságcsapdából, miközben az unortodox gazdaságpolitika hatására gyengülő forintárfolyam miatt tízezrek váltak fizetésképtelenné. Eközben a Nemzeti Eszközkezelő alig 15 ezer ingatlan megvásárlására tett egyáltalán ajánlatot 2013 végéig, a csillagászati összegekből felhúzott ócsai "szellem-lakópark" a kormányzati tehetetlenség jelképévé vált.

14. Alkotmányos ámokfutás

A Fidesz szétzúzta a hatalommegosztás elvére épülő, demokratikus III. Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét. Visszamenőleges törvényalkotással, az egyéni képviselői indítványokon alapuló, érdemi társadalmi egyeztetések nélkül, futószalagon elfogadott törvényekkel kikezdte a parlamentáris berendezkedés integritását. Pártkatonákkal töltötte fel a megnyirbált hatáskörű független intézményeket és szétzilálta a hatalmi ágak szétválasztásán alapuló fékek és ellensúlyok rendszerét.

15. Téves külpolitika

A kormány Janus-arcú diplomáciai manővereivel, a keleti nyitással és a miniszterelnök külpolitikai pávatáncával nem pusztán elszigetelte Magyarországot természetes szövetségeseitől, megkérdőjelezve az ország transzatlanti orientációját, Európa iránti elkötelezettségét, de az azeri baltás gyilkos kiadatásával foltot is ejtett hazánk becsületén.

16. Paksi paktum

A paksi atomerőmű bővítéséről titokban, zárt ajtók mögött, parlamenti felhatalmazás és társadalmi egyeztetés nélkül megkötött orosz-magyar egyezménnyel Orbán a putyini Oroszországhoz kötötte Magyarország energetikai jövőjét és ellátási biztonságát. Paks II.-vel egy 30 éves futamidőre, 3000 milliárd forintról szóló hitelszerződést hozott tető alá, amivel évtizedekre eladósította az országot.

17. Föld- és trafikügyek

Az állami földek és a dohánykoncessziók pályázati alapú szétosztása megmutatta az Orbán-kormány igazi arcát. Szinte minden nyertes pályázó esetében kimutatható a családi, baráti vagy politikai kötődés a Fideszhez, illetve a kormánypárt körüli gazdasági körökhöz. Sem a föld-, sem a trafikpályázatok esetében nem tartották be még a saját maguk által felállított szabályokat sem, a kiírást többször időközben módosították.

18. Stadion a kert végében

Miközben a kormány szinte minden szociális, egészségügyi és oktatási kiadást csökkentett, csaknem 100 milliárd forintot fordít az évtizedek óta nemzetközi eredmények nélkül teljesítő magyar futball infrastruktúrájára. A csapatok annak ellenére kapnak több milliárdos állami segítséget, hogy a lelátókon alig lézengenek a nézők, egy forduló átlagmeccsét 3-4 ezer ember tekinti meg. A legkirívóbb eset a Felcsúton készülő stadion, amely az Orbán-család házaitól alig néhány méterre magasodik, és amely kétszer akkora befogadóképességű, mint az 1800 fős falu.