Nincs nagyon egyénisége az általában hangos drukktábornak, az Örkény Színház előadásában rendszerint egyszerre éljeneznek a masszává olvadó tagjai, a Bagossy Levente tervezte lelátón. És üvöltve, magukból kikelve gyalázkodnak, nemigen fordul elő, hogy valaki kilóg a sorból.
Baj is lenne belőle, meg aztán minden bizonnyal úgy idomították, butították el őket, hogy marionettekként könnyedén dróton lehessen valamennyiüket rángatni. Megjelenik közöttük Znamenák István alakításában az új király, Claudius. Sebtében megemlékezik az elhunyt királyról, az öreg Hamletről, és már hinti is határozott eltökéltséggel, jó szónoki képességekkel, az új igét, vagy, ha úgy tetszik, új parancsolatot. Ami ellen nincs apelláta.
Nyomatékosan hangsúlyoz bizonyos szavakat, hogy kétséget kizáróan mindenki hajszálpontosan értse miről is van szó, de közben azért kicsit enervált, unott, mint aki maga sem hisz igazán a közlendőjében, meg némiképp ennyi is terhére van, túlzásnak tartja, hogy ilyen szinten is bíbelődni kell az alattvalókkal. Akik pedig üdvrivalgásban törnek ki, zászlót lobogtatnak, lábdobogtatva tombolnak, szitkozódnak, gorombaságokat üvöltenek, ahogy belefér.
Für Anikó, Patkós Márton, Kókai Tünde és Znamenák István
Für Anikó játssza Gertrud királynét, Ignjatovic Krisztina jelmeztervező az utolsó divat szerint öltözteti, amúgy is elég rezzenéstelen arcát még jókora napszemüveggel leplezi. Olyan, mint egy diplomata feleség, aki reprezentálni kénytelen, de sok beleszólása nincs a dolgokba.
Ahogy lényegében senkinek sem. Polgár Csaba Hamletjének is arra kell rájönnie végül, hogy itt sok tekintetben sínre kerültek a dolgok, és a sín vakvágány, a semmibe, a pusztulásba viszi az országot, Dániát, a temérdek bólogató János között már szinte nincs mit tenni, beteljesül a végzet.
Ezért Hamlet a szokásosnál is nyugtalanabb. Vitustáncot jár keze-lába, igyekszik valahogy levezetni az állandó feszültséget, van benne valami színészies, pózol, leplezni igyekszik a nyugtalanító gondolatait, éles esze neurózissal párosul, de hát végtére is ilyen közegben bizonyos mértékig mindenki idegbeteg. Hamlet igyekszik kitörni ebből a tébolyból, de ez már a lehetetlenséggel határos.
A behemót lelátó lidércesen összeszűkíti a teret, jelképesen is mutatja, hogy nincs mozgástér. A káosz, felfordulás közepette nincs hová menekülni, ez a stadion börtönhöz hasonlatos. És ebben a totális káoszban Gálffi László megformálásában Hamlet meggyilkolt apjának szelleme egyáltalán nem öblös hangú vészt jósló hős.
Csaknem suttogó alak, aki sok tekintetben a józan ész szavát képviseli, és rávilágít arra, mi veszett azzal, hogy már nem ő a király. Gálffi adja a színészkirályt is, ebben az esetben sem falremegtetően szaval, hanem ugyancsak visszafogott, de feszültséggel teli, ő a művész, akinek van rálátása a dolgokra, de nem nagyon van több lehetősége annál, minthogy jelzi a bajt.
Ezt teszi mellette Pogány Judit is, aki színész-királynéként azt érzékelteti, milyen lenne egy valójában méltóságteljes királyné. A szűk tér nem tesz lehetővé sok akciót, ezért Bagossy László rendezésében a belső átfűtöttség, a szöveg erőteljes mondása, az apró rezdülések különösen hangsúlyossá válnak, amikor ez nem így történik, némiképp fárasztóvá, monotonná lesz a produkció, hogy aztán újra felélénküljön.
Csuja Imre Poloniusa tipikus talpnyaló, akinek megvan a taktikázáshoz a magához való esze, de a művészetet képtelen befogadni, amikor a darabbeli színészek lépnek fel, korlátoltságában zacskót csörget, cukrot potyogtat szét, csörgő mobilt vesz fel, és még bele is beszél.
Mint valamennyi Shakespeare darabnak, természetesen a Hamletnek is van humora, de ebben a produkcióban nem feltétlen minden poén, ki- és beszólás ül. Vajda Milán és Ficza István Rosencrantz, illetve Guildenstern alakításában az az érdekes, hogy csaknem galamblelkű embereknek ábrázolják Hamlet barátait, akik bármennyire is tisztességesek voltak korábban, kénytelen-kelletlen, de beállnak a sorba, a hatalom bérencei lesznek.
Ebben a közegben Norkov Máté Horatiojának lényegében nem osztottak lapot, ahogy igazi szerelmi fellángolásnak sincs helye, ezért Kókai Tünde Opheliája nem több áldozatnál, akit szinte észre sem vesznek. Polonius fia, a Patkós Márton megformálta Laertes sem nagyon rúg labdába, itt anélkül, hogy mérgezett tőrrel vívna Hamlettel, is bekövetkezne a tömeghalál.
A Dóra Béla adta Fortinbras az öldöklés, polgárháború után nyegle, jól öltözött, magabiztos fiatalemberként érkezik, amikor a stadionban már csak csontvázak tömkelege látható. Egy tolmács norvégul magyarázza neki mi történt itt, de nem különösebben érdekli.
Vele jönnek még norvégok, fecserészve bámészkodnak, kedvvel fényképezkednek, mintha érdekes múzeumban lennének. Birtokba veszik a teret, az országot, mostantól kezdve az övék, az ami volt itt, nyomtalanul tűnik el. Bagossy rendezése bizony nem a remény színháza.