Kamatfaragók

Orbán Viktor a szívemből beszélt, midőn ifjú miniszterelnökként arról szónokolt, hogy "a gyengébb forint egyértelműen ellentétes az emberek érdekeivel, a gyengébb forint gyengébb államot jelent, és gyenge forintot csak gyenge emberek akarhatnak." Mielőtt végképp elgyengülnénk - a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, hogy akkor, éppen egy évtizede - jó lesz megkapaszkodni! - egy euró 246 forintot ért, a jegybanki alapkamat pedig 9,5 és 12,5 százalék között ingadozott.

Napjainkban 311 forintnál olcsóbban nemigen lehet eurót vásárolni, és mától az alapkamat 2,6 százalékos lett. Erre mondják, hogy micsoda különbség! Az államtitkári fizetést húzó, havonta kétszer ülésező jegybankárok többsége - akárcsak 2012 augusztusa óta minden alkalommal -, fittyet hányt az elhúzódóvá váló orosz-ukrán konfliktusnak, a velünk egy kalap alatt kezelt több feltörekvő ország kamatemeléseinek, és annak, hogy az amerikai, szövetségi jegybank szerepét betöltő FED eszközvásárlási programját most már a fokozatos csökkentés jellemzi, ami számunkra a kockázatok biztos növekedésével jár együtt.

A Matolcsy György vezette jegybankot azonban mindez hidegen hagyja. Az elnök, már miniszter korában is a gazdasági növekedést kényszeres üldözőjévé szegődött, amelyhez többnyire csak az uniós pénzekből beruházó állam vállalta a partnerséget. Hasonlóképpen mániákusan ragaszkodik ahhoz is, hogy az egyébként jobb sorsra érdemes Növekedési Hitelprogramban rögzített legfeljebb 2,5 százalékos költségekhez közeledjen az alapkamat, különben - a második szakasz döcögős indulása miatt is - az MNB számára végképp ráfizetésessé válna a konstrukció. Most már csak egy paraszthajszál választ el bennünket ettől a kamatmértéktől.

Amilyen kellemes (lenne) egyre olcsóbban finanszírozni a beruházásokat, annyira megterhelő a devizahitel-adósok számára, hogy a kamatvágások túlzott mértéke miatt - 3,0 százaléknál meg kellett volna állni - egyre növekednek. A hiteladósok "megmentése" Orbánék legnagyobb kudarca. Ők is a megmondhatói: a rezsicsökkentés megtakarításait felfalták a jegybankárok ostoba döntései.

Szerző
Bonta Miklós

Rossz döntések évszázada

Azt mondja az ismerősöm: Tény a négymillió nyomorgó. Mégsem vállal velük szolidaritást. '92-ig volt keresetük, s a házuk építésére fölvett hiteleket is fizetni tudták. Viszonylagos jólétben éltek. Működtek az állami gazdaságok, a téeszek, hol jobban, hol kevésbé. Miért engedték ezek szétverését? Miért dőltek be politikai sarlatánoknak és pojácáknak? Miért hittek a cukormázban? Mit gondoltak a bűvös szóként emlegetett farmergazdálkodásról? Hogy az majd jobb lesz? Hogy az egyáltalán lesz?

Ezért nem szánja a négymilliót. Mert ennek a tömegnek zöme a falvakban él, főként a négy legszegényebb régiónkban. (Az Európai Unió meghatározta a húsz legelesettebb régiót, s abból négy hazánkban állt össze: a Dél-Dunántúl, a Dél-Alföld, az Észak-Alföld és az Észak-Magyarország, többnyire román és bolgár társakkal.) És mondja tovább: maguk tehetnek róla, hogy ilyen szomorú lett a sorsuk. Miért engedték a változást? Miért nem érték föl ésszel, hogy sunyi szándékok vezetik mindazokat, akik a jólétük létalapját semmisítenék meg egy ordibáló kisebbség érdekében?

Ismerősöm korántsem demagóg. Ő a sorsért való felelősséget veti föl. Nem alaptalanul. A politikai kultúrától sikeresen távol tartott népünk az elmúlt évszázadban annyiszor, de annyiszor hozott rossz döntéseket, hogy össze se lehet számolni. A hírneves nóta, a "Megállj, kutya Szerbia!…" Százezrek halálát okozta. A magyarság lelkesedett, s nem hitt az óvóknak. Se akkor, se 1941-ben. Aztán három év múlva még örvendezett is a zsidó vagyonok széthordásakor. Később meg tapsolt, mert nem ismerte föl Rákosiék valódi természetét. A tévedéséért aztán hosszan éhezett.

Nem sorolom. A saját felelősségünk színigaz, ám az önmagunk okozta károk máig nem villantak be. Az kézenfekvő, hogy el kellene számolni a múltunkkal. De polgártársaink nemigen szeretik az ilyesmit. Ha felhánytorgatják régi vétkeit. És akkor sem, ha azokat az apáik vagy a nagyapáik követték el. Mert a magyar ember, az más. Az tökéletes, lovagias. Az úriember. Kevéssé vált köztudottá az első figyelmeztetés, amely előbb regény volt, aztán film. (Cseres Tibor: Hideg napok.) Most a szovjet területeken elkövetett atrocitásokat tagadják némelyek, másoknak meg egyik fülén be, a másikon ki. Pedig szégyenteljes tényekről van szó. De hát a magyar szupremácia! A mi felsőbbrendűségünk! Mit számít, hogy a polgártársaink több mint harmada potenciális analfabéta?

A négymillió nyomorgónk java része nem élne káposztán és paszulyon, ha a rendszerváltozás környékén képes lett volna a sarkára állni. A német egyesítés nyomán ott se a kormány bolondult meg, s egyetlen párt se, és nem verték szét a nagyüzemeket. Nem kapkodták ott ki a majorokból a traktorokat, kombájnokat, munkagépeket, föl sem fogva, hogy tudják-e majd azokat használni. Nálunk igen. Aki kapta, marta. Amíg volt mit megszerezni. Aztán? Sokan eladták a megkaparintott eszközöket, végül hetek alatt el is itták az árát. Így jártak a kárpótlás során megszerzett földekkel is: előbb a téesz bérelte tőlük, aztán egy-egy pénzesebb fazon tűrhető vételárat ígért, s eladták neki. Akkor is, ha ezzel a téesz tehenészetének takarmánytermő alapját verték szét. (Például Pocsajon.) A megkapott vételár szinte teljes egészében a kocsmában landolt. Jó világ lett. Valameddig.

Az egykori NDK nagyüzemeinek négyötöde ma is működik. Német húst, és német vajat eszünk. Azelőtt mi szállítottuk oda az élelmiszert. Most megfordult. Dicsőség pártjainknak, kormányainak, s nem kevésbé népünknek. Miért nem védték meg a rendszerváltozás után azt, ami jó volt? Mert hát megint rossz döntéseket hoztak. Ebben az értelmiségünk is szerepet kapott. Bő húsz éve 880 ezer egyetemet vagy főiskolát végzett polgártársunkat tartottuk számon. A folyamatokat ezek közül falun alig értette valaki. Milyen tanácsokat adhattak volna a mellettük élőknek? Igazából semmilyet. És azok nem is igényelték. Az értelmiség leértékelődött. Kutatók feladata ennek elemzése. Az azonban bizonyos, hogy a helyi tévelygések ellen kevéssé léptek föl. Se az agráriusok, se a pedagógusok, se az orvosok. Néhol tapasztalhattuk, hogy még biztatták is a környezetüket a demagóg szövegek iránt való lelkesedésre.

A falusi kálvária pedig folytatódik. Az Orbán-kormány - választási győzelme esetére - újabb akciókat hirdetett meg. Most az egyéni gazdálkodók az ötmillió hektárnyi szántó felét használják. A százhúszezernyi agrárfoglalkoztatottból alig néhány ezret jegyeznek, az is inkább önfoglalkoztatás. A túlnyomó többség a társas gazdaságok dolgozója. Az akció során a kormány lényegesen meg akarja emelni az egyéniek birtokában - egyelőre bérletében - lévő földek arányát. Nyolcvan százalékra. Vagyis másfél millió hektárt vonna el a társas gazdaságoktól. Az ország legsikeresebb üzemeit sem kímélve. Nyilván sok jól termő földre szemet vetettek, akik közel ülnek a tűzhöz.

A baj csak az, hogy ez szakértők szerint hatvanezer ember munkáját fogja megszüntetni. Kacifántos kérdések: képes-e a társadalom megérteni a helyzetet, és képes-e ennek a jókora tömegnek a munkahelyét megvédeni. Nem vagyok optimista.

Kavics-jelenség

Kikapcsolódom ebből a zűrzavaros világból, ahol a fideszesek úgy hazudnak, hogy már-már én szégyenlem magam, amikor a szemembe mondják, hogy mindenben jobban teljesítenek, s tudom, hogy ez nem így van. Nemcsak a pénztárcából tudom, hanem a KSH és egyéb "felmérők" adatai szerint és a hozzáértő emberek elemzéséből, mert a számok számítanak nem az üres cirádás beszédek. Kikapcsolódom és rácsodálkozom arra a tudós társaságra, ahol kiművelt agyú emberek azt tanulmányozzák, hogy a folyami kavicsok hogyan érik el alakváltozásukat

A Pennsylvaniai Egyetem geofizikus kutatócsoportja és a Budapesti Műszaki Egyetem matematikusai együtt kimutatták, hogy az alakváltozásban a kopás játssza a fő szerepet. Örömükben máris "a mennyben járnak", azt mondják, hogy a Marson talált kavicsok formájából könnyen lehet következtetni arra, hogy a hajdan ott folyó víznek milyen volt sebessége... "A kőről először lecsiszolódnak az élek és a kiálló részek, és eddig a mérete nem változik. Ezután kezdi csökkenteni a kavics méretét a kopás..."

Pont olyan, mint az térdízület kopása az embernél, először a csontokon kinövések, sarkantyúk jelennek meg, aztán elkezdenek az ízületek ropogni, kattogni mozgás közben, a túlzó igénybevétel esetén az ízületek ismételt terhelése alakítja ki az arthrosis! A kövek meg sem érzik, de az ember elkezd reumatológushoz, ortopédushoz járni, mert nagyon fájdalmas ez a betegség, izomlazítók mellett, a porcvédő szerek egyértelműen pozitív irányban befolyásolják, támogatják a porcanyagcserét. Emellett fizioterápia, ultrahang, elektromos kezelések, iontoforézis és fürdőkezelések, valamint a gyógytorna, úszás javítja a térdfunkciókat, s a végén mégis szóba jöhet a művi ízület, azaz térdprotézis beültetése.

Erre azonban nagyon sokat kell várni, például Dél-Dunántúlon 641 napot, Nyugat-Dunántúl 685 napot, vagy Észak-Magyarországon 1024 napot, Észak-Közép-Magyarországon kell a legkevesebbet, 291 napot várakozni, hogy csak néhányat említsünk...Minden térséget összevetve - 9858 beteg vár erre a műtétre. Mindezekkel ellentétben "a kormány biztos alapokra helyezte az egészségügyi rendszert, a kórházak adóssága negyedével csökkent, és 300 milliárd forintos fejlesztési program zajlik az ágazatban" - jelentette ki "a Fidesz miniszterelnöke" Nagykanizsán a Kanizsai Dorottya Kórház új szárnyának felavatásán. Arról egy szó sem esett, hogy a kórházfejlesztést a szocialista kormány idején indították, mégis azt mondta a "szónok"", hogy a "nemzeti kormány" sikeresen megvédte a magyarok érdekeit". Kitől védték meg a, másik magyartól?

Mindeközben a kórházszövetség adatai szerint havonta 4-4,5 milliárd forinttal nő az intézmények adósságállománya, két tucat kórház küzd napi működési gondokkal, az Orbán-kormány 400 milliárd forintot vont ki az ágazatból, 50 ezer ember van várólistán, sokan hónapokig, évekig. Köztük vannak az arthrosis betegek is. Mesterházy Attila a kormányváltók nevében megígérte: radikálisan csökkentik majd ezeket a várólistákat.

A kavics-jelenséget matematikai egyenletek támasztják alá. A világhírű amerikai tudós annak idején szabad kézzel rajzolt vázlatban rögzítette, szerinte hogyan zajlik a folyamat, és ezt a sejtést sikerült húsz évvel később a fizikai valóságban igazolni, most már együtt a magyar matematikusokkal. Közösen megállapították ismét a nagy igazságot, hogy a matematika a természet nyelve.

Hozzá teszem, meg a társadalomé is. Nem mindegy hát, hogy milyen számokkal dobálódzunk.

Szerző
Szigeti Piroska