Ereklyévé tett Makovecz-életmű

Megnéztük a Makovecz Imre kiállítást a Pesti Vigadóban és elszomorodtunk. A Magyar Művészeti Akadémiának nincs mondanivalója szülőatyjának művészetéről (sem), megelégszik azzal, hogy rituálisan piedesztálra helyezi. A Vigadó nem lett nyitott hely, biztonsági őrök állják el az útját annak, aki körül akar nézni.

Megnyílt a Pesti Vigadó, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) végre megmutathatja önmagát. Azt a művészeti kánont, melyet szerintük a rendszerváltás előtt a "kommunizmus", a rendszerváltás után pedig a "liberálisok" oly csúnyán elnyomtak. (S most, az ünnepi alkalom okán egy szó se essen az életművét mégis felépítő Makovecz Imre és az állami megrendelésekben tobzódó Fekete György mellőzöttségéről.)

A csupa mosoly Fekete György MMA elnök néhány napja az épület sajtóbejárásán azt mondta, várják az újságírókat, bárhonnan jöjjenek is. Komolyan vettük az invitálást. Úgy döntöttünk, a hét elején megnézzük az épületet és a köztestület alapító elnöke, Makovecz Imre munkásságáról szóló kiállítást. Az első meglepetés akkor ért, amikor a világ legtermészetesebb módján közölték a pénztárnál, hogy a sajtóigazolvány nem elégséges a belépéshez (mint a világ legtöbb helyén). Igaz, némi telefonálás után azért velünk kivételt tettek.

Aztán a jegyszedők közölték, a főlépcsőn nem mehetünk fel, mert a díszteremben konferenciát tartanak. A rendezvény lépcsőfordulóba elhelyezett molinói még a kilátást is elzárták a felsőbb régiók felé az egyszerű látogató elől. Pedig a borsos, 2000 forintos jegyet megvásárlók joggal számíthatnának rá, hogy a kiállítás mellett az állami milliárdokból felújított épület közforgalmi tereire is pillantást vethetnek. Ráadásul a díszteremben - csukott ajtók mögött - zajló konferenciát, de még a büfében zajló fogadást sem zavarta volna néhány bámész látogató. Az sem úri gesztus, hogy az állami milliárdokból felújított épület látogatását és rendezvényeit újsütetű gazdái azonnal fizetőssé teszik. Nem sétálhatunk be szabadon a Pesti Vigadóba még az első napokban sem, hogy megnézzük az évtizede - eredeti pompájában pedig a háború óta - nélkülözött épületet.

De vissza a kiállításra! Amikor megérkezünk az 5. emeleti kiállító terembe, nem olvashatjuk a falon, szóróanyagban (utóbbit egyáltalán nem láttunk) a kiállítás bevezetőjét, de még a művész életrajzát sem. Ahogy később sem találkozunk objektív magyarázó szövegekkel, néhol még képaláírásokkal sem. A teremszövegek kizárólag Makovecztől származnak. A kiállítás rendezője, Mezei Gábor sem hazai, sem nemzetközi kontextusba nem helyezte az alkotó életművét. Sőt, a legalapvetőbb tudományos munkát sem végezte el. Nemhogy át-, de láthatóan egyáltalán értelmezni sem volt hajlandó Makovecz életművét. Nem tett fel kérdéseket, csupán a falra kerültek a jól ismert beállításból lefotózott épületek képei.

Templom ez

Templom ez, ahol a szent ereklyéi láthatók. Nem nyúlnak hozzá a tárlatot befogadó három, meglehetősen különböző karakterű teremhez, nem építenek bele installációt, hiszen nincs olyan gondolat, amit építészeti elemekkel is szeretnének kifejteni, nem építenek térfalakat sem, hogy növeljék a kiállítási felületet, hiszen nincsenek olyan melléktémák, melyeket ki szeretnének fejteni. Megelégednek egy művelődési házakban haknizó tárlat szellemi és vizuális színvonalával.

A kiállítandó anyagot - az első teremben zömében épületfotókat és tervlapokat - egyentablókba helyezik el. A mester kedvenc alapanyagából, fából készült, a kurátor által tervezett több osztatú keretek vonalai emlékeztetnek ugyan Makovecz motívumaira, de ahelyett, hogy hozzáadnának az épületfotókhoz, erős karakterükkel, monotonitásukkal inkább lerontják azokat. Nem az egyes épületek egyedi motívumai ötlenek a szemünkbe, inkább azt látjuk, hogy a keret agyonnyomja azokat. A túl domináns tablók alá helyezett, szintén fából készült tárlókról még a hozzávetőleges stílusazonosság sem mondható el. Messziről látszik, hogy hitvány anyagból esztergálták a tömzsi lábú, a hetvenes éveknek múzeumi bútorait idéző darabokat. (Kivitelező: Békési Imre.)

Az első tablók a meg nem épült épületeket mutatják be egy-egy tervlap segítségével. Furcsa ez is. Hiszen egy építészt nem a meg nem épült épületei jellemeznek leginkább. Bár Makovecz kiválóan rajzolt, ceruzával felskiccelt látványtervei maguk is műalkotások, de mégis sokat hozzáadna az élményhez, ha 3D-s látványterveket készítettek volna róluk a kiállítás kedvéért. Ahogy arról is szívesen olvasnánk, miért maradtak fiókban a tervek.

A meg nem épült életművel szemben, a terem másik falán ott vannak a legfontosabb épületek, a templomok fotói. Minden magyarázat, elemzés, értelmezés nélkül, mint megannyi, nem is túl eredeti beállításokkal dolgozó képeslap. Az alattuk lévő tárlókban elhelyezett tervlapoknak hol van némi közük a tablókon látottakhoz, hol nincs, hol megállapíthatatlan. Néha csak annyi áll magyarázatként, hogy "beépítési tervek", vagy "templomok", de, hogy hol, mikor, s a rajzokhoz képest hogyan épült, vagy épp nem épültek meg, nem derül ki.

Egy sarokban kapott említés Makovecz iskolája. A magyar építészet egyik legfontosabb tömörüléséről egy zsúfolt, szedett-vedett képekből összeálló tabló tudósít. A tárlat meg sem kísérli felmutatni az iskola legfontosabb alakjait, műveit. Nem a mű, és nem az ember számít, csak a mennyiség. Hogy lássa a néző, a ház szentjének milyen számos követője volt, van. Vacak minőségű csoportképek a tárlókon, képaláírás nélkül, még az azonosításra nincs esélyünk. Az egyik kép már el is mozdult, felkunkorodott, eleresztett a ragasztó. Méltatlan mindez nemcsak mesterhez, kiemelkedő tanítványaihoz, hanem még a legkisebb tehetségű ceruzahordozójához is. Közben Osskó Judit portréfilmje szól a terem központi részére elhelyezett televízióból, előtte kényelmetlen, nehéz székek. Minden valamire való múzeumban vetítőt alakítottak volna ki, hogy nyugodtan végig lehessen nézni a filmet.

A terem közepére hajított néhány tárló volna a legérdekesebb. Ezekben Makovecz filozófiáját, motívumainak forrását ismerhetnénk meg. Persze, ha a vázlatok, és néhány fotó mellett magarázó szövegek is lennének. A látogató csak az emlékezete és saját tudása segítségével azonosíthatja be a Kós Károly Egyesülés 2009-es, az Iparművészeti Múzeumban rendezett kiállításának fotóit. Az ott felépített tükör fölé helyezett kettős spirál építészetben hasznosuló metafizikai jelentéséről is csak találgathatunk, ha egyáltalán a képek segítségével sikerült elképzelnünk. Vajon miért nem építettek hasonlót most?

Fénybe helyezett ereklye

Gondolkodhatunk ezen amíg felsétálunk a kiállítás következő, központi egységébe, a 6. emeletre. Később bizonyára problematikussá válik ez a felülvilágítós kiállítóterem, most azonban tökéletesen működik. A délelőtti napfény egy fehér terem közepére elhelyezett hatalmas, körülbelül három méter magas, hófehér makettra esik. Spirituális pillanat megpillantani a fényben úszó Felső-Krisztinavárosba tervezett Szent Mihály templom makettjét. Makovecz ezt a soha meg nem épült épületét tartotta fő művének.

Sajnos azonban a fénybe helyezett ereklyén kívül nem sok fogódzót kapunk a sokszor áttervezett műről. Pedig volna mit elmondani, a változatokat egymás mellé tenni, az építészeti, ikonográfiai programját ismertetni. (Az ott jártunkkor fekete képernyőkön talán majd valamikor fut egy animációs film a templomról, legalábbis a katalógus ezt ígéri.) Meg kell elégednünk egy néhány soros szöveggel a falon - itt legalább van ilyen -, és a körülöttük elhelyezett, a laikusok által teljes mértékben értelmezhetetlen, hatalmasra nagyított metszetrajzokkal, s néhány papírmaséból készült szobrászati elem - vélhetően - 1:1-es makettjével (szobrászati munkák: Péterfy László, Seres János, Szőnyi Endre). Természetesen sem ezek, sem az épület makettjének méretarányai sem derülnek ki. Ahogyan az sem, hogy a fehérre festett makettal szemben miért áll egy ugyanolyan, csak a főbb építészeti elemeket tartalmazó másik.

A harmadik, utolsó teremben, az első helyiségből ismert tablókba és tárlókba zártan folytatódik a mester életművének legközhelyesebb, tematikus bemutatása. Néhány vendéglő szégyenlősen a sarokban elrejtve, aztán jönnek a családi és művelődési házak, uszodák, oktatási épületek. Értelmezési keretet itt is hiába keresnénk, az életmű változásai alig követhetők, csak az albumokban, interneten látható fotókat látjuk viszont. Kivételt három makett képez. Az egyik falra "rajzok, tárgyak, fotók" címmel minden felkerül, ami máshova nem fért el, szépen bekeretezve Makovecz rajzai, kézírásos lapjai. Ember legyen a talpán, aki rendet tud tenni az összevisszaságban, vagy el tudja olvasni a hosszabb, és lehetőleg jó magasra helyezett autográf szövegeket. Itt szerepel a Gellérthegyre, a Citadella és a Szabadság-szobor helyére tervezett Magyar Pantheon terve. Ennek érveiről és ellenérveiről egy szó sincs.

A Makovecz Anna és Jánosi János összeállította katalógus vizuálisan és szellemileg sajnos méltó párja a tárlatnak. A puha fedelű kötet a kilencvenes évek könyvkiadásának tucatárujának szintjén áll, egy 10 perces használat után már gyűrődik, szamárfülesedik. Az olcsó papírra nyomott, ízléstelenül nagy méretű, az egyik leggyakrabban használt betűtípussal szedett kötetből hiányoznak a katalógusban kötelező átfogó és a részletkutatásokat közkinccsé tevő tanulmányok. Meg kell elégednünk a mester önértelmező szavai mellett néhány közhelyes rövid előszóval (Mezei Gábor, Fekete György, Nagy Ervin tollából) és egy-egy Makovecz-épület gazdájának meghatott és büszke vallomásával.

Ami nem lenne baj, ha egy kis vidéki múzeum Makovecz előtti főhajtásul született kiadványáról és kiállításáról lenne szó. De súlyos kérdéseket vet fel egy 4,5 milliárdos állami dotációval ellátott, alkotmányba betonozott köztestület esetében, mely ezzel a kiállítással nyitja meg új központját. Ha épp alapítóját, Makovecz Imrét, aki aztán kiállná a nemzetközi összehasonlítást, a legszigorúbb építészeti, filozófiai, művészet-elméleti kritikát ilyen reflektálatlanul, a legcsekélyebb tudományos befektetés nélkül, a muzeológiai szakmai minimumot (kiállítási koncepció, ahhoz igazodó installáció, informatív szövegek, múzeumpedagógia, szórólapok) sem ismerő módon teszik elénk, vajon mit várhatunk tőlünk később, kevésbé jelentős alkotók esetében?

Hiába a puccos, panorámás palota a Duna-parton, hiába a milliárdok, a paragrafusok adta tekintély, a politikai szerep, az MMA törzsgárdája most is azon a szinten mozog, mintha még mindig Makovecz Kecske utcai nappalijában lennének. Szerda esténként ott gyűltek össze, zenéltek, felolvastak, beszélgettek, búsongtak, szerettek és gyűlöltek. Építették saját, örök ellenzékinek tételezett kultúrájukat, tudomást sem véve a világról. A világ sem vett róluk tudomást. Minden a helyén volt.