"Nincs középút" (A második Orbán-kormány utolsó félévéről)

"Szerveződjetek, jelentkezzetek, csatlakozzatok! De lassan és biztosan be kell indítanunk a gépezetünket, hadrendbe kell állítani csapatainkat, ahogyan 2010-ben tettük. Készülődjetek! Most befejezhetjük azt, amit '56-ban elkezdtünk! (...) Nincs középút, vagy felszabadítjuk magunkat, vagy nem leszünk szabadok." Azt hihetnénk, hogy egy leendő népfelkelésre buzdító beszédből idéztünk, de nem, ezekkel a szavakkal Orbán Viktor fejezte be 2013. októberi 23-ai, ünnepi beszédét.

A beszéd elmondásakor Orbán amúgy Magyarország kormányfője volt, és bizonyára nagyon meglepődött volna, ha közönsége - a buzdítást megfogadva - tüstént nekiáll a felszabadítási hadműveleteknek. Felszabadulni a hatalmat gyakorlók alól szokás, ezért e harci szellem igénylése meglehetősen bonyolult indoklásra szorulna. Nos, ezt a bonyolult indokot a kormányzópárt és kormánya a választásokat megelőző hat-nyolc hónap során megállás nélkül és igen egyszerű szerkezetben, de képes volt előállítani.

Az indokolt harci szellemhez az egyik oldalon ki kellett termelni és megállás nélkül fel kellett mutatni a feltétlen védelemre szoruló eredményeket. S el kell ismernünk, hogy ezen a téren a kormány bámulatos aktivitást produkált. Az utolsó hónapokban végeláthatatlan mennyiségű hirdetés, akció, látványos átadási ceremónia, évtizedek óta nem tapasztalt hatékonyságú média-támogatás próbálta tudatosítani a még bizonytalankodó másfélmilliónyi lehetséges választó fejében a "Magyarország jobban teljesít" jelszó tartalmának kézzelfogható eredményeit. (A főbb ígéretek tényleges teljesüléseit e melléklet eddigi részeiben többször is és kimerítően bemutattuk.) Ezek a sikerek többnyire statisztikai bűvészkedések eredményei, esetenként a feledékenység jótékony hatásainak köszönhetőek, valamint annak, hogy a kormányzati propaganda valóban sikerrel volt képes összekapcsolni egymástól meglehetősen távoli folyamatok következményeit.

Ez utóbbi jelenséget leginkább a rezsicsökkentésre épített kampánnyal lehet illusztrálni. Tény, hogy a korábbi választások előtt is jellemző volt valamennyi kormányra az, hogy még a kevéssé ünneplésre méltó eredményekből is igyekeztek kampánytőkét teremteni. Ám olyan átgondolt, gondosan felépített és a társadalmi működés minden elképzelhető szegletére kiterjedő sikerhadjáratra az elmúlt negyedszázad során egyetlen megelőző kabinet sem volt képes, mint a jelenleg búcsúzó Fidesz-kormány. (Ennek az önmagát folyamatosan hergelő önbizalomnak iskolapéldája az az Orbán-beszéd, amelyet 2013. december 13-án a Polgári Magyarországért Alapítvány rendezvényén mondott.

Mindezen hatásokat azért is érdemes szem előtt tartani, mert a kormányzati ciklus utolsó féléve során nagyobbnál nagyobb kormányzati kudarcokkal is találkozhattunk, ám ezek közül egyiknek sem lett olyan hatása, amelynek következtében az Orbán-kabinet megítélése érzékelhetően - és negatív irányba - megváltozott volna. Ennek éppen az ellenkezője az igaz, hiszen a kormányzattal való elégedettség mutatói lassan, de folyamatosan javuló tendenciát jeleztek. Miközben a devizahitelesek helyzete jottányit sem javult, az utolsó nyolc hónapban leginkább csak a velük foglalatoskodó fórumok száma gyarapodott. Miközben a stadionépítő őrületek egyre több, egyre botrányosabb részletei kerültek napvilágra.

Miközben a kormányzat sikeresen szétzilálta az évtized legnagyobb jelentőségű leleplezésének induló NAV-botrány érdemi vizsgálattá válásának esélyeit. Miközben a pénztárgépek cseréjére kötelezett vállalkozások százezreit újabb és újabb téves hatósági döntések tették kiszolgáltatottá. Miközben a nagy propagandával felállított és központosított Klik néhány hónapon belül bebizonyította alkalmatlanságát arra, hogy a százezres pedagógustársadalom szakmai, hatósági és mindenféle irányító központjává váljon. Miközben a földekkel történő manipulációkkal az egykori őstermelők tömegét fosztották meg a megélhetésüktől, és teremtettek - az egykori vitézi telkekhez hasonlatos - újfajta hűbéri láncolatot.

Miközben érthetetlen és túlzottan átlátszó indokokkal megtámogatott szobrok, emlékhelyek, szimbolikus terek erőszakos és elsietett kísérleteivel provokáltak újabb és újabb kultúrharcokat. Miközben a magyar parlamenttel megszavaztatták egy olyan nemzetközi szerződés elfogadását, amelynek még a legalapvetőbb részleteivel sem voltak tisztában az érintettek. Miközben úgy döntöttek a magyar gazdaságtörténet legnagyobb volumenű beruházásáról, hogy semmiféle kompetens véleményre nem voltak kíváncsiak.

Nyolc olyan jellegű ügyet említettünk meg az utolsó hónapok történéseiből, amelyek közül bármelyiknek a kellő alapossággal történő végigvitele megkerülhetetlenné tette volna a kitüntetett kormányzati felelősség teljes nyilvánosság előtti elvállalását. S amelyek mindegyike kellően komolyan veendő és megkerülhetetlen kérdőjeleket rajzolhatott volna fel a szédületes sikerpropaganda listájának a végéhez. Talán még abban lehetett bízni, hogy a kampány finisében, a legutolsó hetekben már szélesebb körű és érzékenyebb társadalmi közeg fogadóképesebb és kritikusabb lehet az imént felsorolt kudarc-halmaz következményeinek behatóbb mérlegelésére. Március végéig ez nem így történt, s e következmény-nélküliség szintén fontos jelensége az utolsó hónapok krónikájának.

Részben azért sem lett fordulat, mert - a már említett - harci szellem indokoltságához a kormányzati oldalnak sikerül megismételnie a 2010-ben egyszer már bevált kampánya legfontosabb elemeit. A Simon-üggyel, az őszödi beszéd újbóli bevetésével, a hatalmas hangzavarral előszedett Zuschlag-sztorival újból és kellően sokoldalú megvilágításba került az egykor megbukott ellenfél korrupt és tolvaj-jellege, hazudozásra berendezkedett karaktere, stb. Egyszóval, 2014 tavaszán megint lehetett tábort mozgósítani valamennyi korábbi vádpont megismétlésével, és a lejáratáshoz az idén már csak arra volt szükség, hogy e nemzetrontó bukott erőt a Rezsicsökkentés ellenfelévé lehessen maszkírozni. S így már valóban újra ideális ellenségkép válhatott belőle. (2014.március 15-én a kormányfőtől még azt is megtudhattuk, hogy a rezsiharc tulajdonképpen a 48-as forradalom szerves folytatása.)

De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az ellenzéki oldal túl későn - és túlzottan széttagolt állapotban - kezdett alkalmazkodni az új választási rendszer által eleve kikényszerülő kedvezőtlen körülményekhez. S mire a versenyképes indulás kereteit megteremtették, addigra elfogyott az erejük ahhoz, hogy a bizonytalan választók tömegét eredményes és hatékony kampánnyal az imént felsorolt kormányzati kudarcok következményeinek felismerésére ösztönözzék. E késlekedésen belül még annak is esélyrontó hatása lehetett, hogy a sok-sok ügy egyikében sem voltak képesek stratégiai módon eljárni, hanem a legtöbbször futottak az aktuális botrány média-illékony használata után.

Jobban jártak volna, ha kiválasztanak egy vagy két, valóban stratégiai kormányzati kudarcot, és annak a könyörtelen végigvitele révén érnek el áttörést. Ehelyett azt lehetett látni, hogy a 2013/2014 által megkapott váratlan esélyek egyikével sem voltak képesek érdemben élni. S az ellenük megindított támadásokat sem voltak képesek kellő hatékonysággal kivédeni. További fontos részletek (média-bezártság, kedvezőtlen eljárási szabályok, pártatlan igazságszolgáltatás hiánya, gyönge anyagi ellátottság, alapvető mondandó és üzenet hiánya stb.) mellőzésével is megállapítható, hogy 2014 tavaszán az ellenzék inkább lett alkalmas a kormányzati propaganda ideális bűnbakja szerepének kényszerű eljátszására, semmint a nyerőképes kormányzati alternatíva felmutatására.

Ebben az egyenlőtlen helyzetben a döntő szót azok a százezrek fogják kimondani, akiknek a tényleges véleményéről ma még túlzottan keveset tudhatunk. Az utolsó hónapok során a kormányzati tevékenység - együtt a kampány nagyüzem páratlanul erőteljes működésével - valóban mindent megtett annak érdekében, hogy választók milliói elhiggyék: tényleg nincs középút...

Azt azonban a legkevésbé sem lehet tudni még, hogy a kívánatos útként rendkívüli erővel felkínált lehetőség hol és mikor botlik bele a maga teremtette kanyarok veszélyeibe? A veszélyt előre jelző táblát ugyanis ma még a kormányzati oldal nagy erőkkel képes eltakarni. Ám, azt sem tudhattuk meg, hogy a másik úton egyáltalán meddig lehetne eljutni? Hiszen ott még e tavaszon is a jelzőlámpák ellenőrzésével vannak elfoglalva. Végül, még az is meglehet, hogy Orbán Viktor ezúttal téved, és a többség megáll az útkereszteződésnél - arra várva, hátha mégis nyílik út valami más irányba is...