Mit nem adnék érte, ha április 6-ika - egy unalmas vasárnap lenne csupán. Ha a törvényhozási választások tétje alig lenne nagyobb, mint hogy ki nyeri a Bajnokok Ligáját. Ha az ország alkotmánya széles konszenzust élvezne, a demokratikus értékeket pedig a honi politikai élet minden szereplője tiszteletben tartaná. A pártok között lennének persze viták, de ezek megmaradnának bizonyos hangsúlyeltolódások szintjén. A hatalomért vetélkedők egyetértenének abban, hogy kívánatos a piacgazdaság és a jogállam védelme, s az euroatlanti tömbhöz való tartozásunk szükségességét sem vonná senki sem kétségbe. Így működik ez minden normális európai országban, illetve így működött nálunk is egy rövidke kegyelmi állapot idején.
Néha magam sem értem, a demokratikus ellenzék miért nem bojkottálja a de facto tisztességtelen parlamenti választást néhány hét múlva. Hogyan lehet egy olyan választási rendszer keretei között ringbe szállni, amelynek szabályait a Fidesz az utolsó betűig úgy alkotta meg, hogy saját esélyeit nagymértékben növelje, a választókerületek határainak átszabásától kezdve a külföldön dolgozó magyar állampolgárok szavazati jogának korlátozásáig? Versenyre lehet-e kelni egy olyan kormánypárttal, amelynek világos és számon kérhető programja nincs, melynek vezetője, okulva korábbi keserves tapasztalataiból, nem meri vállalni a nyilvános vitát legfőbb kihívójával? A Fidesz igencsak megsínylené egy esetleges ellenzéki bojkott következményeit. A magyarországi választások eredményét a demokratikus világ egyöntetűen elutasítaná, ahogyan a krími referendumot is törvénytelennek tartja. Orbán mozgástere egy lényegében illegitim kormány élén csaknem a nullára csökkenne.
Hogy a kormányváltó szövetség miért próbálja meg mégis a lehetetlent, azt alighanem Gyurcsány Ferenc március 15-ikén elhangzott szavaiból hámozhatjuk ki. Tudniillik Orbán Viktor Magyarországa már régen nem a normalitás szabályai szerint működik. Politikai értelemben bénító hatásúnak tartom Ungváry Rudolf kijelentését, aki nemrégiben publikált, egyébként színvonalas esszéjében a következő megállapítást tette: "Ezt a rendszert azonban választásokkal belátható időn belül nem lehet leváltani." Kétségtelen, hogy április 6-ikán egy egyenlőtlen küzdelem végkimenetelének lehetünk majd tanúi. Egy komoly infrastrukturális háttérrel rendelkező politikai konglomerátum csap össze egy csaknem eszköztelenné tett ellenzékkel. Az egyértelmű médiafölény az erkölcsi fölénnyel. Megjósolni is lehetetlen, vajon a jól kidolgozott hatalompolitikai manőverek többet nyomnak-e a latban, mint az észérvek, illetve a választópolgárok morális érzéke.
Azt azonban csaknem bizonyosnak tartom, hogy az elnyomást ugyanis idehaza nem ellensúlyozza még viszonylagos jólét sem. Ha viszont a Fidesz ellenzékbe kényszerül, hosszú mandátumidőre, ha győz is Orbán, újabb négy ilyen évet aligha bír ki a magyar társadalom bebetonozott emberei révén, amilyen az államfő, a legfőbb ügyész vagy a médiahatóság elnöke, várhatóan olasz típusú kormányválságok sorozatát fogja generálni. A Financial Times minapi cikkében már sejteni engedte, hogy Magyarország jelenlegi állapotában destabilizálni képes egész Közép-Európát. Akár győz, akár veszít, a térség első számú geopolitikai tényezőjévé lépett elő egyetlen személy: Orbán Viktor.
Aki persze csöppet sem biztos győzelmében. Különben miért alkalmazna bizonyos állami rendezvényeken fizetett bértapsolókat, miért ünnepelteti magát lengyel fanatikusokkal, akik otthon már szalonképtelen lázálmaik beteljesülését látják a mai Magyarországon? A jelenlegi kurzus a paksi "bombaüzlet" megkötése óta leplezni sem nagyon igyekszik, hogy példaképe Putyin rendszere: egy, a nyugati világtól merőben idegen hatalmi berendezkedés, leválthatatlan vezetővel az élén. Az atomerőmű-bővítés annak szimbóluma, hogy Orbán már nem csupán a retorika szintjén fordult szembe Európával; megkezdődött a gazdasági értelemben vett elköteleződés az autokrata hagyományokat ápoló Kelethez.
Márpedig a krími válság kiéleződése óta nyilvánvaló, hogy újabb vasfüggöny legördülése várható az öreg kontinensen. Meggyőződésem, hogy az appeasement (megbékéltetés) politikája éppúgy csődöt fog mondani, akár hét évtizede, s Putyin előbb-utóbb létrehozza a maga birodalmát. Most azonban nem Jaltában dől el, hogy Magyarország e vasfüggöny melyik oldalára kerül, hanem a szavazófülkékben április 6-ikán. Ez a törvényhozási választás igazi tétje idehaza. A választópolgárokban tudatosítani kell, hogy nem csupán politikai eszményekről van szó, hanem legszorosabb értelemben vett jólétünk függ döntésünktől. Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski, akinek lengyel származása folytán rálátása volt a két hatalmi tömb közötti kardinális különbségekre, "a megfelelően adagolt táplálék és szórakozás" révén kívánta féken tartani a nyugati világ tömegeit.
Ha bizonyos értelemben nem is szimpatikus ez az elképzelés, nem vonzóbb perspektíva-e, mint a Keletet uraló nyomor, amely magyar mércével mérve is elképzelhetetlen? Kétharmados választási győzelmét Orbán lényegében annak köszönhette, hogy a lakosság elutasította a társadalmi ellátórendszerek átalakítását. A magyarok önként lemondtak szabadságukról a jólét reményében. Ehelyett azzal szembesülnek, hogy még nagyobb nyomor vár rájuk. Még nem késő jóvátenni a négy évvel ezelőtti hibát!
