Navracsics - egykor és most

Emlékszünk-e még, miről beszélt 2010-ben, utolsó parlamenti felszólalásában Bajnai Gordon, a leköszönő miniszterelnök? Természetesen az ország gazdasági helyzetéről, arról, hogy milyen állapotban adja át az országot majdani utódának. De mondott még valami mást is. Felhívta ugyanis a jelenlévők figyelmét a szélsőjobb előretörésének drámai veszélyére - és azt kérte a parlament demokratikus pártjaitól, legalább egyetlen kérdésben értsenek egyet: abban, hogy a Jobbikkal - "a szörnnyel, amely itt dörömböl a parlament kapuján" - együtt kell szembeszállniuk.

Bajnai ekkor már nem a Fidesz ellenfeleként nyilvánult meg, hanem olyan felelős magyar politikusként, aki megértette, mivé válhat az ország, ha a szélsőségesek növelni tudják támogatottságukat. A választ az akkori ellenzék részéről Navracsics Tibortól kapta meg. A frakcióvezető gúnyos hangon "édes-bús" előadásnak nevezte a távozó miniszterelnök mondandóját, és nem kevésbé otrombán legott vissza is utasította; mégpedig azzal, hogy választott honatyákat ne oktasson olyan ember, aki nem az állampolgárok akaratából ül a székében.

Persze, Navracsics azért viselkedett így, hogy ne kelljen állást foglalnia a lényegről. Mindenáron el akarta kerülni a Jobbik minősítését, és azt, hogy bármiképp kénytelen legyen viszonyulni a párthoz. A választások előtt a Fidesz nagyon vigyázott, nehogy mondjon valamit az ultrákról, mert nem vállalhatta, de el sem utasíthatta őket - legalábbis politikai kockázat nélkül. Ám az ellenzéki jobboldal "vezető ereje" soha nem tett le a szélsőséges szavazók legalább egy részének megnyeréséről; és éppen Navracsics volt az, aki arra az újságírói kérdésre, hogy egyáltalán miként definiálná a Jobbikot, annak idején így felelt: "Nem egymás definiálgatásával vagyunk elfoglalva."

Holott Vonáék korántsem voltak ilyen tartózkodók, amikor a Fideszről beszéltek. Az ő táboruknak már kevés volt az orbáni radikalizmus, és egyértelművé tették, hogy a következő ciklusban is lankadatlanul ellene fognak kampányolni. A Fidesz pedig számot vetett azzal, hogy mint már korábban nemegyszer, ismét választania kell: vagy keményen szembeszáll a Jobbikkal, vagy átveszi programja jónéhány meghatározó elemét, és ezzel megpróbálja kiénekelni szájából a sajtot. Ma már tudjuk, Orbán és köre az utóbbi "megoldás" mellett döntött.

Ám ahogy most közeledik április 6-ika, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a taktika lényegében nem vált be. Legalábbis a felmérések szerint erősödött a Jobbik, és a közvélemény-kutatások azt is kimutatták, hogy éppenséggel a kormánypárttól csábít el támogatókat. Ez a tény több mint kellemetlen a Fideszesek számára, nem utolsó sorban azért, mert kivált az egyéni körzetekben tőlük visz el szavazatokat, és így akaratlanul segíthet a kormányváltó szövetség jelöltjeinek. Navracsics hát újra aktiválta magát, és igyekezett eltagadni a kormánypártok felelősségét. A Kossuth rádió Vasárnapi Újságjában közölte: minden bizonnyal a baloldalban csalódott szavazók pártoltak át a Jobbikhoz; és mindjárt sietett leszögezni azt is, hogy "a baloldallal nem lehet nemzeti konszenzust kialakítani". Majd megállapította, miszerint a radikálisok mindig is közel voltak egymáshoz - és célzatosan utalt rá, hogy a kommunisták meg a nemzeti szocialisták már a két világháború között is egyként a demokrácia felszámolásában voltak érdekeltek.

A mai baloldal, vagy akár a demokratikus ellenzék "lekommunistázása" persze nem új gyalázkodás, de ebben a kontextusban különösen undorító. Navracsics bizonyára jól emlékszik Bajnai Gordon egykori szavaira, amelyek éppen a nemzeti konszenzust sürgették a Jobbikkal szemben, és aligha felejthette el, hogy ő maga annak idején milyen durván utasította el ezt a kezdeményezést. Csak nem a lelkiismeretét akarja elhallgattatni, amikor most megint egyszer a baloldalt okolja a szélsőségesek térnyeréséért? Ajánlanánk figyelmébe a Jobbik reagálását, amely csupán Navracsics "vágyálmának" nevezi az úgynevezett csalódott baloldaliak átállását, megerősítve, hogy igenis korábbi Fidesz szavazók döntenek a nemzeti radikalizmus mellett.

De a Jobbik által forgalmazott információtól függetlenül is nyilvánvaló - mert felmérések sora bizonyítja -, hogy a Fidesz táborába tartozók legalább ötven százaléka nyitott a szélsőséges eszmékre, és a két párt között régtől fogva kézenfekvő az átjárás. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kormánypárt soha nem követte az európai konzervatívok példáját, vagyis nem zárt le egyértelműen az újnyilas alakulatok előtt. Sőt, több szálon együttműködött szimpatizánsaikkal, és a maga "hozzáadott értékével" táplálta nacionalista, Nyugat-, és unióellenes retorikájukat. A Fidesz-szónokok, és maga Orbán Viktor pedig jól érzékelhető tapintattal bánik a Jobbikkal a parlamentben - legalábbis ahhoz a hanghoz képest, amit a szocialistákkal használ.
Úgyhogy azon sem csodálkozunk, hogy Navracsics rajtuk kéri számon azt a konszenzust a szélsőjobbal szemben, amitől a Fidesz épp az ő szájával zárkózott el, mielőtt hatalomra került.