Minden korábbinál nagyobb most a nemzetközi kitekintés is, hiszen például népszavás kollégánk, Bielik István A véget nem érő pokol című sorozatát Szíriában készítette az ott dúló polgárháborúról. (Ahová saját költségén utazott el.) Ám találunk fotót a törökországi utcai csetepatékról is, és valószínűleg Molnár Balázs a hegyek között drótkötelező artistákról készült képei sem idehaza készültek.
Mindez nem azt jelenti, hogy az egész tárlat nem hazánkról, Magyarországról szólna. Balogh László bányászportréi például nemcsak egyes emberi arcokról adnak hírt, hanem a munkavállalók honi helyzetéről általában is.
Ám még a művészportrék sem csupán az adott művészeti ág kiválóságainak szokásos optimista sugárzását tükrözik, hanem mintha az ország állapotáról is árulkodnának. ( Erdélyi Gábor Kulka és Vidnyánszky fotója, Sebestyén László Kocsis Zoltánról és Szörényi Leventéről készült képei.)
Változatlanul kiválóak a természetfotók, s azt hiszem, ide tartozik a beteg kutyákról készült "portrésorozat" is. A sportfotók is hagyományosan kiválóak hazánkban, mint például kollégánk, Szalmás Péter szenzációs sorozata a Vívódások. Nagyon jó, hogy a magyar sajtófotó végre állandó kiállítási helyet kapott, méghozzá szimbolikus értelemben is, a nemrég megnyílt Capa Galériában.
Összességében a 32. Magyar Sajtófotó kiállítás képei - minden nemzeti elfogultság nélkül állítható -, jórészt helyet kaphatnának a következő World Press Fotó kiállítási anyaga között is. A lokalitások erőssége sem lehet kifogás, a képek minősége pedig minden nemzetközi összehasonlítást kiállna.
