Közelkép - Jobb, mint tavaly

A most megnyílt 32. Magyar Sajtófotó Kiállítás, jobb mint a tavalyi. Sokkal jobb. (Ami természetesen nem azt jelenti, hogy jórészt ugyanazok a fotósok jobban dolgoztak volna, mint korábban, hanem talán idén a zsűrorok szeme volt jobb.) 

Minden korábbinál nagyobb most a nemzetközi kitekintés is, hiszen például népszavás kollégánk, Bielik István A véget nem érő pokol című sorozatát Szíriában készítette  az ott dúló polgárháborúról. (Ahová saját költségén utazott el.) Ám találunk fotót a törökországi utcai csetepatékról is, és valószínűleg Molnár Balázs a hegyek között drótkötelező artistákról készült képei sem idehaza készültek.

Mindez nem azt jelenti, hogy az egész tárlat nem hazánkról, Magyarországról szólna. Balogh László bányászportréi például nemcsak egyes emberi arcokról adnak hírt, hanem  a munkavállalók honi helyzetéről általában is.

Ám még a művészportrék sem csupán az adott művészeti ág kiválóságainak szokásos optimista sugárzását tükrözik, hanem mintha az ország állapotáról is árulkodnának. ( Erdélyi Gábor Kulka és Vidnyánszky fotója, Sebestyén László Kocsis Zoltánról és Szörényi Leventéről készült képei.)

Változatlanul kiválóak a természetfotók, s azt hiszem, ide tartozik a beteg kutyákról készült "portrésorozat" is. A sportfotók is hagyományosan kiválóak hazánkban, mint például kollégánk, Szalmás Péter szenzációs sorozata a Vívódások. Nagyon jó, hogy a magyar sajtófotó végre állandó kiállítási helyet kapott, méghozzá szimbolikus értelemben is, a nemrég megnyílt Capa Galériában.

Összességében a 32. Magyar Sajtófotó kiállítás képei - minden nemzeti elfogultság nélkül állítható -, jórészt helyet kaphatnának a következő World Press Fotó kiállítási anyaga között is. A lokalitások erőssége sem lehet kifogás, a képek minősége pedig minden nemzetközi összehasonlítást kiállna.

Szentendrei szürreál

Publikálás dátuma
2014.03.31. 07:49
Zámbó István
Pöttyös labdák, befőttes üvegek, piros lábasok, valamint arctalan emberek lepték el az A38 hajó kiállítótermét. Persze csak képletesen, az említett tárgyak, figurák ef. Zámbó István festőművész alkotásain szerepelnek.

A szentendrei művésznek a napokban nyílt meg a Múlt paplan jövő párnával című kiállítása a budai alsó rakparton horgonyzó állóhajó kiállítóterében. Ef. Zámbó (vagy ahogy az ismerősei nevezik: Öcsi) a szentendrei művészeti élet megkerülhetetlen alakja, a nyolcvanas évekbeli Albert Einstein Bizottság oszlopos tagja, aki egyaránt utazik szobrászatban, zenében, performance-ban és festészetben is. De legfőképp barátságos ember, igazi életművész.

A szürrealizmus mellett a humor is elengedhetetlen része ef. Zámbó művészetének. Erről tanúskodnak a színekben úszó képek címei is, melyek beszédesek, de korántsem egyértelműek: Muzikális király tankkal, Szőrös szentmaci tartós emlékkel vagy a Száraz halpuszi locsolókannával.

A kiállítást megnyitó Balázs Csaba műgyűjtő elmesélte, hogy ef. Zámbó Rembrandtot idéző Tulp doktor parafrázisán azért vizsgál az orvos házakat, mert a szentendrei alkotó elmondása szerint az illető "háziorvos".

A kiállítás egy sajátos ef. Zámbói univerzumba kalauzol, ahol a férfi nő kapcsolata, a házasság, a halál vagy maga a nőiség kerül előtérbe. A kiállítás fő képén, az Egy felhőről lépett a földre című alkotáson például egy búzamezőben álló nagykeblű, arc nélküli nőt láthatunk, aki mellett egy hatalmas, piros körmű ujj mered az égbe, melyből további ujjak nőnek ki. Akit érdekel a megfejtés, a művésszel kell konzultánlnia.

A megnyitón a zene se maradt ki a programból, Öcsi barátokból verbuvált együttese, a Happy Dead Band (Boldog Halott Banda) húzta a nótát, hogy szürreálisba hajló dalaikkal bódítsák a közönséget. Aki lemaradt, még pótolhat: a kiállítást záró napon, április 6-án a zenés csapat az A38 koncerttermében is megmutatja mit tud. 

És hogy miért Múlt paplan jövő párnával a kiállítás címe? Ef. Zámbó egyszerű magyarázata szerint azért, mert "a múlt a paplan, a jövő meg a párna".

Velőtrázó segélykiáltás

Publikálás dátuma
2014.03.31. 07:45
Az iraki vendégművészek megrázó erejű , érzelmileg telített, ütős produkciót állítottak színpadra FORRÁS: NEMZETKÖZI SZÍNHÁZI TA
A Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra 12 országból érkeznek előadások a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Nemzeti Színházba. A neves Viktor Rizsakovnak két rendezését is láthattuk, a távoli Irak produkciója pedig döbbenetes erővel regélt a káosszal teli polgárháborús időkről.

Diszkóklubba költözött Gogol A revizor című keserű komédiája Gogolrevizor címen a Moszkvai Művész Színház Stúdiójának előadásában a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón. A fiatal színészek úgy tesznek, mintha mi is a klub tagjai lennénk, akár bejövetelkor is megszólítanak bennünket, néhány nézőt a színpadra ültetnek, és a továbbiakban ugyancsak gyakran beszélnek hozzánk.

Ezzel igen hangsúlyosan azt érzékeltetik, hogy mi szintén annak a városkának a tagjai vagyunk, ahol eszelős méreteket ölt a korrupció, dúl a hazugságáradat és a lakosság kizsákmányolása, mindenkinek vaj van a fején, ezért elég, ha csak elterjed, hogy inkognitóban revizor érkezik a városba, az pillanatokon belül feldúlt méhkasra kezd hasonlítani.

Fiatalok, neves mesterük, Viktor Rizsakov rendezésében, eljátszanak a klasszikus szöveggel. Megnézik, mi érvényes ma belőle, mi az, ami őket izgatja. A polgármester például akár mikrofont ragadva, patetikusan, üres frázisokat pufogtatva, lózungokat szónokol. A totális beijedtség és a még mindig magabiztos hatalmaskodás közti létállapotban leledzik. Be tud gerjeszteni, hülyít másokat, miközben tele a gatyája.

A színészek civilben vannak, ezzel is jelezve, hogy rólunk szól a mese, és, ha már zenés klubban vagyunk, időnként rágyújtanak egy-egy slágerre, ami éppen passzol az adott szituációhoz, vagy kontrakarirozza azt. Tényleg buli jellege van az egésznek, ugyanakkor némiképp vallomás, de számonkérés is a produkció.

A fiatalok saját, és valamennyiünk kérdéseire keresik Gogol drámájából kiindulva a választ. Epés humoruk van. Készek az önvizsgálatra. Nem feltétlenül ásnak megrendítően mélyre, de szárnyal a fantáziájuk, veszettül élvezik, amit csinálnak, láthatóan inspirálják egymást, és sokoldalú a tehetségük.

Az Elátkozottak és meggyilkoltak előadásának művészeiről nem derül ki milyen egyéniségek. A felkészültségük látszik, csak a személyiségük nem, mert Viktor Rizsakov ezúttal ugyancsak a Moszkvai Művész Színház színeiben, olyan produkciót rendezett, melyben a csoportos teljesítmény, izzasztó mozgások állnak középpontban, és nem nagyon van mód kitűnni.

A 2. világháború mindennapjaiban járunk, katonákat, áldozatokat, gyilkosokat, elaljasodott és túlélni akaró embereket látunk egyenruhában, jelezve, hogy mindenkiből lehet öldöklőgép, kegyetlenül elvakult mészáros, meg áldozat egyaránt. Viktor Asztafjev regényadaptációját felhasználva hihetetlen fizikai munkát végeznek a színészek.

Különböző alakzatokba rendeződnek, rohannak, vagy éppen masíroznak, végtelenül kizsigerelik a testüket a háború iszonyatait bemutatva. Csak mindez hamarosan egysíkúvá, egyhangulatúvá és ezért az áldozatos munka, tiszteletre méltó energiabefektetés dacára, bizonyos mértékig a nézők számára fárasztóvá válik, ami jelentősen csökkenti a hatást. Amennyire a Gogolrevizor élően vibráló, lefegyverzően eleven, ez a produkció bármennyire is kemény dolgokról szól, több pontján is unalmassá válik.

Az Irakból érkezett Tábor személyes átéltsége viszont döbbenetes. A háború utáni, káosszal, gyűlölködéssel teli, polgárháborús időkről van benne szó. Arról, hogy a nincstelenség, kiszolgáltatottság, bizonytalanság közepette hogyan szabadulnak el az indulatok. És nem nagyon látszik mindennek a vége, az emigráció ugyanúgy nem tűnik megoldásnak, mint az otthonmaradás.

Roppant fegyelmezett, egyáltalán nem túlfokozott, érzelmileg mégis megrázó erejűen telített, felfűtött a játék. A rendező, aki egyben a szerző is, Muhaned Al Hadi tömör, ütős produkciót állított színpadra, melyben érdekes formai megoldások vannak. A két főszereplő például, a színpad két szélén lévő két bevándorlási hivatalnoknál egyszerre jelentkezik.

A tisztviselők nem látszanak, legfeljebb az elutasító mozdulatot tevő kezük, a kérvényezők lényegében a semminek, a senkinek, a megtestesült érzéketlenségnek mondják tragikus felháborodással teli hátborzongató monológjukat. A Tábor előadása olyan, mint egy velőtrázó segélykiáltás.

Szerző